Hollywoodot manapság sok mindenért lehet szidni, a vég nélkül, ipari szinten gyártott folytatásoktól, előzményektől, rebootoktól kezdve a filmjeikbe integrált kiirthatatlan óvodás poénokon és erőltetett jópofizáson át a régi nagy frencsájzain elvégzett gyalázatos mítoszrombolásig bezárólag, amely során a nagy múltú mozgóképes mítoszait kifacsarja, megmagyarázza, szájba rágja és ízekre szedi, mintha szent küldetésének érezné, hogy minden rejtélyes, misztikus zegzugba bevilágítson, méghozzá baromi nagy reflektorokkal, nehogy akárcsak egy apró részlet is rejtve maradjon a sokszor egybites kreténnek nézett, egyébként jobb sorsra érdemes nézők előtt – de tény, hogy vannak olyan dolgok, amiket piszok jól csinál. Ezek közé tartozik a kétezres évek végén szárba szökkenő, még ma is bőszen kitartó tendencia, hogy gyakorlatilag akármelyik színészből képesek hiteles akciósztárt faragni, teljesen mindegy, hogy addig milyen filmekben, milyen karkatereket játszott el, ahogy az is lényegtelen, ha mindaddig teljesen más irányba tartott a karrierje. Ennek első igazi úttörője Liam Neeson volt a 2008-as Elrabolva című filmben, ami annyira bejött neki, hogy azóta sem képes kiszakadni a mindenkit leverő és lelővő ex-kommandós/ex-CIA-ügynök/ex-bérgyilkos szerepkörből (pedig mindig lenyilatkozza, hogy túl öreg már ehhez a szarhoz, de aztán mégis magára pakol féltonna hadianyagot és megint kirobbantja a harmadik világháborút), de az utóbbi években is bőven akadt példa hasonló próbálkozásokra, elég csak a nagy sikerű John Wick-trilógiára és Keanu Reevesre gondolni. Nos, utóbbi franchise alkotói, a forgatókönyvíró Derek Kolstad és a producer David Leitch Ilya Naishullerrel, a Hardcore Henry rendezőjével kiegészülve ezúttal egy olyan színésszel ismétlik meg a bravúrt, akiről Neesonnel és Reeves-szel ellentétben végképp nem gondolnánk, hogy pisztollyal, késsel, vascsővel, vagy akár puszta kézzel elintéz egy komplett hadsereget, aztán lazán elsétál a helyszínről, miközben a háta mögött a legeslegutolsó tűzcsapot és a földdel tette egyenlővé. Nem hittük el, de megcsinálta!  



Bob Odenkirk pályafutása sokáig az elhanyagolható filmes és tévésorozatos mellékszerepekről szólt, mígnem a legendás Breaking Bad olyan hatásosan hozta a nagydumás, simlis zugügyvédet, hogy azzal nem csak örökre megjegyezte a nevét az egész világ, de még saját sorozatot is kapott a figura (2015-ben indult és azóta is fut), ettől függetlenül kevesen voltak, akik ezt a lassan a hatvanadik életévét betöltő pocakos pasit el tudták képzelni egy Wick-szerű gyilkológépként, aki szemrebbenés nélkül ver meg, lő vagy szúr le mindenkit, aki csak az útjába kerül. Pedig a végeredmény többször is rácáfol ezekre a prekoncepciókra. Egyrészt Odenkirk meglepő módon száz százalékig hiteles, akár egy busznyi huligánt tesz helyre felszabadult mosollyal, akár lopakodva gyilkol le egy csapat házába betörő bérgyilkost, akár többedmagával mészárolja le az orosz maffiát (Christopher Lloyd zseniális a letargikus, a vér szagát és az akció izgalmát hiányoló Terminátor-nagypapaként), mindezt pedig annak köszönheti, hogy száz százalékig komolyan vette a feladatát (állítólag két és fél éven át edzett a szerepre – meg is látszik rajta), másrészt a Senki a John Wick-szériával ellentétben nem egy végeláthatatlan lövöldözésekkel teli videojátékszerű fegyverpornó (tehát szerencsére nem egy John Wick 4-ről van szó), hanem egy stílusos, abszolút önazonos, néhol humoros és ironikus akciódarálás, ahol a főhős legalább annyi pofont kap vissza, mint amennyit kioszt, és közben a golyók sem kerülik el.  



Hutch Mansell egykoron az amerikai kormánynak dolgozott auditorként (értsd: profi bérgyilkosként kellemetlenné váló, érinthetetlen embereket tett el láb alól a hírszerző ügynökségek megbízásából), most viszont a kertvárosi családapák unalmas és egyhangú életet éli. Apósa cégénél dolgozva egyre inkább belefásul a szürke hétköznapokba, ráadásul nála sokkal sikeresebb felesége is állandóan nyúzza, fia egy pipogya, sótlan szerencsétlenként tekint rá, ezen felül még a szemetet sem tudja kivinni rendesen, mert reggelente mindig lekési a kukásautót. Persze a néző tisztában van vele, hogy hova fog kilyukadni a cselekmény, és feszülten, kaján gyermeki vigyorral várja, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor elszabadul a kénköves pokol, ami jelen esetben a Mansell-család házába való betörésben és kislánya (az egyetlen, aki nem csupán apaként, hanem úgy egyáltalán, élő, lélegző emberként tekint főhősünkre) karkötőjének eltűnésében nyilvánul meg (nemhiába, ami John Wicknek a halott kiskutya, az Hutch Mansellnek a cicás karkötő), és ettől kezdve olyan gyorsan felpörögnek az események, hogy hősünk kettőt sem pislog, és máris az orosz maffia puskájának a végén találja magát. Az akciójelenetek meglepően realisztikusak (mármint elsősorban a műfajhoz képest), aztán végül, mikor beindul a haddelhadd, és úgy hullanak az emberek, mint ősszel a falevelek, akár még azt is mondhatnánk, hogy a finálé pofátlanul szembemegy a film első felének kimért, átgondolt test-test elleni bunyóival (a legjobb szegmens a már említett buszos leszámolás, azt sajnos később sem sikerül felülmúlni), de a Senki még így is egy veszettül jó móka, egyúttal a modern akciófilmek egyik friss ékköve.  



Az alkotók tudatosan kerülik a John Wick-szériára jellemző elemek újrahasznosítását (tegyük hozzá: Reeves vérgőzös bosszúhadjáratai azért még mindig sokkal jobbak, minden komolyságuk és túltolt pillanataik ellenére), mint például a főhős komikumba átcsapó túlmisztifikálása (ettől függetlenül persze le van tisztázva, hogy Mansell egy olyan hatékony, két lábon járó tank, hogy a neve hallatán és önéletrajza alapján rögtön mindenki összeszarja magát és felhúzza a nyúlcipőt – kivéve ugye az aktuális főgonoszt, akinek szerencsére van elég mersze ujjat húzni vele), de sebezhetőség tekintetében is egy jóval életszagúbb karaktert kapunk, akinek rendrakását még így is öröm végignézni. Az meg külön plusz pont, sőt mostanában egyenesen kuriózum, hogy mindezt sikerült összesen kilencven percben tisztességesen és zökkenőmentesen lerendezni. Ugyan tartalmaz olyan elemeket, amiket jobban ki lehetett volna bontani, az első fele pedig kifejezetten kapkodós, de ez inkább a manapság minimum két órára dagasztott akciófilmek hibája (jobban mondva azé, hogy ehhez lettünk hozzászoktatva), mintsem ezé a produkcióé. Mindenesetre Hutch Mansell képében egy új akcióikont üdvözölhetünk.