Kritika
Piszkos Harry (Dirty Harry)
Kritika
Egy reményvesztett társadalom Magnumot lóbáló szószólója.
Harry Callahan, a San Francisco-i rendőrnyomozó egy sűrű munkanapon belép egy belvárosi gyorsétterembe, hogy ebédeljen, pihenjen, újságot olvasson, és egy kis időre elfelejtse azt a rázós gyilkossági ügyet, ami szokás szerint épp nála landolt. Harry Callahan a szokások embere: minden nap ugyanabba a vendéglőbe megy, ugyanazt rendeli, és amikor a szakács érdeklődik, hogy a szokásos ebéd vagy a szokásos vacsora lesz-e, ő csak egy cinikus félmosollyal, majd egy kérdéssel reagál: „Van köztük különbség?” A vadászkopó azonban nem sokáig élvezheti a frissen elkészült, még gőzölgő hot-dogot, ugyanis szimatot fog, és miután megkéri a séfet, hogy gyorsan tárcsázza a rendőrséget, és mondja el nekik, hogy épp egy bankrablás van folyamatban a szomszéd utcában, beüt a baj. A nyugodt perceknek vége, az ebédidőt el kell halasztani, és bár Callahan kényelmesen megvárta volna, hogy kollégái megoldják a helyzetet, nincs mese: a munkát neki kell elvégeznie. Lazán kilép az utcára, és miközben közönyösen rágcsál egy, még a szájában forgolódó falatot, előhúzza szolgálati fegyverét, egy 44-es Magnumot, majd – miután az egyik, bankból kihátráló fegyveres rabló nem engedelmeskedik a felszólításnak – nyomban takarítani kezdi a mocskot. Villámgyorsan, pontos és halálos lövésekkel pillanatok alatt megoldja a problémát, mialatt a komplett belvárosi utca valóságos csatatérré vált körülötte. A bűnözőket kifejezéstelen faarccal, szó nélkül küldi a másvilágra, olyan rutinnal, ahogy egy hétköznapi nyárspolgár a kávéját issza reggelente a munkába menet előtt. Noha a tettesek nagy része már alulról szagolja az ibolyát (gyakorlatilag idejük sem volt felfogni, hogy kampec), Harry mégis zabos lesz, mert drága pénzért, pontosan 29 dollár 50 centért vett nadrágját sikerült összevéreznie, mikor az egyik rabló a lövöldözés közben megsebesítette. Ugyan csupán könnyű sérülést szenvedett, és számára az ilyen vadnyugati leszámoláshoz hasonló összecsapás csak egy újabb nap az irodában, egy drága nadrág mégiscsak egy drága nadrág – ez vért kíván! Lezserül, mindenféle bicegés nélkül, minimum mintha lepattantak volna róla a golyók, odasétál az utolsó életben maradt, de kilyuggatott rosszfiúhoz, ráfogja hatalmas kéziágyúját, olyan határozottsággal, hogy attól még a legrettegettebb bűnözőzseni is rögtön összeszarná magát, és elmondja a filmtörténelem egyik legemlékezetesebb és legcoolabb monológját:

„Tudom, mire gondolsz. Vajon hatot lőttem, vagy csak ötöt? Őszintén bevallom, ebben a nagy hajcihőben magam sem számoltam. De mivel ez egy 44-es Magnum, a világ legerősebb kézifegyvere, ami simán lerepítheti a fejedet, biztosan az jár most a fejedben: Érezzem mázlistának magamat?”



Ennél több nem is kell: ez az egy jelenet gyakorlatilag mindent elmond a karakterről. Cinikus, öntörvényű, mindig a saját feje után megy, csak akkor beszél, ha feltétlenül szükséges (és egy-egy következő mondata egy-egy újabb aranyköpés is a filmtörténelem nagykönyvébe), felettesei szavaira magasról tesz, még a töketlen polgármestert is elküldi a picsába, ugyanakkor paradox módon a város vezetésének mégiscsak szüksége van rá, hiszen, noha módszerei igencsak rendhagyóak, az eredményei azért magukért beszélnek. Az 1971-ben bemutatott Piszkos Harry egy kaotikus korszak mozgóképes lenyomata, a hollywoodi stúdiórendszer aranykorának összeomlása utáni zavarban halászás egyik legnépszerűbb képviselője lett, a címszereplő, Harry Callahan pedig egy újfajta zsarutípus megteremtője, mi több, a kisember dühének két lábon járó, Magnumot lóbáló megtestesítője, azaz: a kor gyermeke. Természetesen nem Harry volt az első ilyen karakter, tulajdonképpen jónéhány színész, de még maga Eastwood is alakított korábban ilyesféle, az igazságtalanságot nem tűrő, a gazfickók után veszett kutyaként kajtató, a rendszerrel is szembemenő, keményfejű, makacs és öntörvénytű zsarufigurákat, viszont a Piszkos Harry-ben ez, a már a ’60-as években kialakult magányos, jéghideg, az őt körülvevő világtól elidegenedett, ugyanakkor tántoríthatatlan elszántsággal hajtó zsarutípus a csúcsra ért. Az előző évtized előfutárjai, bizonyos értelemben még kiforratlan főhősei után a Piszkos Harry végleg leszámolt a tradicionális, patyolattiszta, atyai mosolyú, makulátlan amerikai hérosszal, helyét pedig átvette a vagány, veszélyes, a „cél szentesíti az eszközt” elvet valló, a bűnözőkön szemrebbenés nélkül keresztüllövő antihős. Persze ez kéz a kézben járt Amerika sajátos társadalmi és kulturális hátterével, jobban mondva egyenes következménye volt a polgárjogi és hippimozgalmaknak, a drog és a bűnözés nagyvárosokban való elterjedésének, a vietnámi háború okozta kiábrándultságnak, a jóléti társadalom elrothadásának és az amerikai kollektív ártatlanság elvesztésének.

„Ha egy meztelen férfi álló farokkal, késsel a kezében üldöz egy nőt a sikátorban, nem hiszem, hogy a Vörös Keresztnek gyűjt adományokat.”



Több mint két évtizeddel járunk a második világégés után. A háborúnak már régen vége, az amerikaiak győzelmét követő eufória, valamint az ’50-es évek gazdasági fellendülése szép lassan kimutatta a foga fehérjét. A gondtalan, boldog életről, a fényűzésről és a szabadságról megálmodott idilli kép vészesen foszladozni kezdett, a gyenge alapokra épített látszat nemsokára összeomlott, majd jöttek azok a fránya, kijózanító ’60-as évek, elkezdődtek a faji zavargások, megjelentek a hippik, Amerika, magát a világ tökéletes és legyőzhetetlen elsőszámú rendfenntartójának képzelve katonákat küldött Vietnámba, ami egészen addig működött is, amíg a besorozott vagy az egyetemekről különféle lózungokkal elcsábított fiatalok nem kezdtek el, jobb esetben testileg-lelkileg megnyomorítva, rosszabb esetben koporsóban hazatérni, aminek köszönhetően a civil tűntetők hamarosan már a Fehér Ház kerítése előtt sorakoztak. Az egész országban eluralkodott a káosz és a bűnözés, tudatmódosító szerek és drogok árasztották el az utcákat, és csakhamar nem csupán az bizonyosodott be, hogy az amerikai álom képét hazugságokkal festették, hanem az is, hogy az emberi élet úgy, ahogy van, szart sem ér. Az erőszak és a halál minden addiginál közvetlenebb közelségbe került, gyakorlatilag szinte bármelyik utcasarkon kirabolhatták, megkéselhették, megölhették az embert, mindenhol gengszterek, zsebtolvajok, gyilkosok, pszichopaták, drogosok, kábítószer dílerek, prostituáltak és stricik járkáltak, többen szembesültek a bűnözéssel a nyílt utcákon, mint korábban bármikor, ráadásul ez ellen még a rendőrség sem tudott sok védelmet nyújtani, a törvény pedig pont, hogy az elkövetőket emelte piedesztálra, miközben az ártatlanok jogait a sárba tiporta. Így hát a zavart, reményesztett és dühös nép okkal tette fel a kérdést, hogy akkor most mégis ki fogja őket megvédeni és megmenteni. Ki fog értük kiállni?

„Ha egy felnőtt férfi azzal a szándékkal üldöz egy nőt, hogy megerőszakolja, én lelövöm a rohadékot. Ez az én törvényem.”



Hollywood persze a maga módján adta meg a választ. A ’60-as években az amerikai társadalom hanyatlásával együtt a Hayes-kódex is (amely a filmekben látható erőszakos, vulgáris és szexuális témákat volt hivatott szabályozni) a kukában landolt, így lelkes, kreatív írók és rendezők egész serege kapta meg a lehetőséget, hogy saját szájízük szerint meséljék el történeteiket. Több évtizedes történetmesélési és formanyelvi szabályok szűntek meg létezni, és a kornak, illetve a különböző aktuálpolitikai problémáknak köszönhetően az akcióhősök is egyre jobban radikalizálódtak. Többé nem az volt a fontos, hogy jólfésültek, szabálykövetőek és talpig becsületesek legyenek, nem azon volt hangsúly, hogy a törvény elé állítsák azokat, akik rossz fát tettek a tűzre, és a bírokra vagy az esküdtszékre bízzák a továbbiakat, és még a szerelem, mint motivációs eszköz is eltűnt – ezeket a karaktereket már düh és frusztráció vezérelte, az igazság számukra sokkal többet ért, mint holmi törvény. Az első nagy mérföldkövet az 1968-as, Peter Yates és Don Siegel rendezte (utóbbi dirigálta a Piszkos Harry-t is, és még jónéhány Eastwood-filmet) Bullitt és a Coogan blöffje jelentette: előbbiben Steve McQueen eredt nyomába egy bírósági tanú gyilkosainak, utóbbiban Eastwood arizonai seriffként vette nyakába New Yorkot, hogy felkutasson egy bűnözőt, aki az ő felügyelete alatt szökött meg. Mind McQueen, mind Eastwood szótlan, sármos és elképesztően szikár stílusban keltette életre a vagány, kőkemény és badass főhőst – noha egyikőjük sem az a kimondott színészóriás, jelenlétük, karizmájuk, sőt, puszta nézésük elégnek bizonyult ahhoz, hogy komolyan vegyük őket és elhiggyük róluk: ezek a fiúk aztán tényleg nem viccelnek. Bizonyos értelemben Harry Callahan Bullitt és Coogan keveréke, vagy inkább ennek a két zsarunak a feltuningolt változata lett, aki rögtön az új évtized elején még elődeinél is jobban sokkolta le a közönséget.

„Ezért hívnak Piszkos Harrynek. Mert mindig én kapom a piszkos munkát.”



A Piszkos Harry nagyszerűen lovagolta meg a korabeli közhangulatot és a kisember zaklatottságát: Callahan egyetlen célja, hogy nyakon csípje a bűnöst (jelen esetben a Skorpió néven futó sorozatgyilkost, akit egyébként a valóban létező Zodiákusról mintáztak, és akinek kilétét máig homály fedi), bármilyen lehetséges eszközzel. Harry amúgy ritkán várja meg a bírósági tárgyalást, általában már a tett színhelyén lepuffantja a tettest, a többit pedig ráhagyja a halottkémre. Óriási igazságérzete van, de mégis a törvény embere, így belemegy a Skorpió kegyetlen, beteg macska-egér játékába (Andy Robinson több mint nagyszerűen alakítja a visszataszító, echte pszichopatát, akit annyira hatásosan rajzol meg, hogy nincs, aki ne akarná megkínálni egy kis ólómmal), ám amikor szorul a hurok, és egy ártatlan tinédzser lány élete forog kockán, nem rest miatta sutba dobni az alapvető emberi jogokat, és gyakorlatilag megkínozza a megsebesített gyilkost. Természetesen a bürokrácia útvesztőjében végül szabadlára helyezik, de addigra már Harry igazságérzete is felülír minden elképzelhető ember alkotta törvényt. A filmben egymást követik azok az elemek, szituációk és archetípusok, amik mind a mai napig visszaköszönnek a mozivászonról, de akkoriban még frissnek és újnak számítottak. Magányos, modern cowboy, aki előbb lő, aztán nem kérdez semmit (ehhez a későbbiekben borosta, bagózás, sörözés, másnaposság, vagy épp véres trikó társult), csakis egyedül dolgozik, és nem akar maga mellé koloncként egy társat; őrült bűnöző, aki kacagva rángatja át a rendőrséget a fél városon (valószínűleg a telefonos rész volt a Die Hard 3 egyik legfőbb ihletője), majd végül elkapják, aztán mégis szabadon engedik valami apró adminisztrációs hiba, vagy rendőri túlkapás miatt; a csakis szélsőségekben gondolkodó sajtó, ami vérszagot szimatolva, éhes cápaként ugrik rá a bűnüldöző szervre, amely arra sarkallja a főhőst, hogy saját kezébe vegye a dolgokat. Morcosabbá, kiégettebbé, csalódottabbá válik, de igazságot szolgáltat, a néző pedig megnyugodhat, és békésen hajthatja álomra a fejét.

„– Egyet jól jegyezz meg! Harry mindenkit utál. Angolt, írt, biboldót, digót, négert, ferde szeműt. Nem válogat.
– És a mexikóiakat?
– Őt kérdezd!
– Azokat különösen.”  




Az akkori állapotok fényében nem is volt meglepő, hogy a Piszkos Harry nagyot ment a mozikban. A közönség, amely akkor már nem csak a képregényfüzetek lapjain és az újságokban találkozott bűnözéssel és erőszakkal, sokkal inkább a keblére ölelte és magáénak érezte a rajzolt szuperhősöknél jóval földhözragadtabb és valóságosabb igazságosztó figuráját. A frusztrált és nyugtalan átlagpolgárok két pofára zabálták, miközben a kritikusok és a polgárjogi aktivisták hevesen kampányoltak ellene, és lazán lenácizták az alkotókat és mindenkit, akinek köze volt hozzá, sőt, még azokat is, akik beültek rá a moziba. Nem volt egyöntetű a lelkesedés, mialatt a produkció a maga 36 millió dolláros összbevételével 1971 egyik legsikeresebb filmje lett, sok helyen morális fasizmust emlegettek vele kapcsolatban, kiemelve a maximum sebességre tolt rendőri brutalitást és a bűnözőik jogainak semmibevételét. Akárhogy is, Don Siegel és Clint Eastwood új divatot teremtett. Előbbi rendezői tehetségével és remek vizuális érzékével festette meg a pszichésen megbillent metropolisz képét, fakó utcafrontokkal, szűk, sötét sikátorokkal, és lelketlen felhőkarcolókkal, betonépületekkel, utóbbi pedig végérvényesen szupersztárrá vált Harry Callahan szerepében. Utódaihoz képest (mint például Marion Cobretti, Martin Riggs, vagy John McClane – egyikük sem született volna meg nélküle) még kifejezetten galamblelkűen forgatta a pisztolyt, de előrevetítte azt, hogy mi várható az elkövetkezendő években-évtizedekben – hiszen hol volt még a Watergate-botrány, az olajválság, az Irán-Kontra ügy, Grenada, vagy az újabb tőzsdekrach, és hol volt még az erre reagáló filmipar, akinek akcióhősei, akik a Harry által kitaposott utat járva ekkor már filmenként több tucat rosszfiút lőttek teaszűrővé. A különböző történelmi események/problémák szép lassan átformálták a társadalom világképét és attitűdjét: a ’80-as években már kitörő tapssal üdvözölték azt, amiért jó tíz esztendővel korábban még nyilvános akasztást követeltek.  



A Piszkos Harry azonban ettől függetlenül már bemutatásakor, 1971-ben egy egész generáció meghatározó filmjévé vált. A háború utáni nemzedék megtalálta a maga hősét, aki nem teketóriázott, és megtette azt, ami a hétköznapi embernek nem ment: keményen odacsapott. Megüzente a reményvesztett népnek, hogy ha igazságtalanság üti fel a fejét, akkor bárki nyugodtan szívügyének érezheti a keményebb fellépést – hiszen a világ rideg, kegyetlen hely, és ha mi nem védjük meg magunkat, akkor más biztosan nem fog, sőt, még azok sem, akiknek pont ez lenne az elsődleges feladata. Igen, valóban találhatunk fogást Harry Callahan módszerein, igen, néha talán elveti a sulykot, de gondoljunk csak bele: ha egy sötét sikátorban, fegyvertelenül, védtelenül, bármiféle harci képzettség nélkül találjuk szembe magunkat egy gyilkossal, aki arra készül, hogy erőszakkal, minden áron elvegye az életünket, mindenki egy Harry Callahanért fog imádkozni, hogy ott teremjen a 44-esével, és megkínálja pár tölténnyel a rossz útra tévedt delikvenst.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.