A más megvilágítás gyakorlatilag annyiban merül ki, hogy ezúttal nem John Bennett (Mark Wahlberg), a gyereklelkű felnőtt viszontagságait követhetjük nyomon elsősorban, a középpontba ezúttal Ted (hangját természetesen megint MacFarlane adja) kerül, ő az igazi főszereplője a filmnek. Az előző epizód óta elvette szerelmét, Tami-Lynn-t (Jessica Barth), akivel egy év után válságba került a kapcsolata, ezért az ifjú pár úgy dönt, ideje gyereket vállalni. Azonban nem sokkal ez után kiderül, hogy Ted valójában nem személy, hanem vagyontárgy, ezért bíróságra viszik az ügyet, hogy bebizonyítsák, vannak érzései, képes a szeretetre, és ugyanolyan értéket képvisel, mint egy ember. A történet elég ígéretes, és persze ebben a témában rengeteg humorforrás van, amit ki lehet használni, és az írok ezeket a lehetőségeket kíméletlenül ki is facsarják, attól függetlenül, hogy amennyi eredetiséget, és egyediséget tartalmazott ez az egész Ted-koncepció, azt az előző epizódban már kiaknázták. Így természetesen a Ted 2 nem olyan nagyszerű, formabontó, és egyedi, mint elődje – de nem is kell annak lennie, semmi szükség újításokra, vagy esetleg más, radikális módszerekre ahhoz, hogy egy szórakoztató vígjátékot kapjon az ember.
Az első epizód sem szólt másról, minthogy MacFarlane a Family Guy jól ismert, és bejáratott szerkezetét, stílusát varázsolta mozivászonra élőszereplős film formájában, az akadályokat sikeresen vette, és ugyanezt a receptet alkalmazta a folytatás esetében is. Miközben még mindig egy társadalmilag, és politikailag totál inkorrekt vígjátékkal van dolgunk, fel-felpislákol néhány mögöttes mondanivaló, mint a másság elfogadása, természetesen kendőzetlen társadalomkritikával keverve. És bár a főszereplők „felcserélése” miatt az a veszély fenyegethet, hogy a néző kevésbé tud azonosulni egy életre kelt, kitömött plüss medvével, mint egy a párkapcsolat, és a felnőtté válás nehézségéivel küzdő sráccal, a Ted 2 e téren is jól tud működni. Wahlberg, és MacFarlane között még mindig remek a kémia, előbbinek az ilyen szerepek állnak a legjobban, utóbbi pedig Ted hangjaként még mindig brillírozik, szokás szerint: a komputer generálta mackó pedig ezúttal sem kelt műanyag benyomást, élő, lélegző, személyiséggel ellátott karakter. Varázsát ezúttal is a viccesen laza, és édesen bunkó stílus adja, egyszerű, de nagyszerű, a Ted 2 ugyanannyira tapló, idióta vígjáték, mint az előzmény.
Természetesen a rengeteg pop-kulturális utalás elkerülhetetlen, ezeket szemmel láthatóan megpróbálták a moziba járó közönség ismereteihez igazítani, egy tágabb réteghez, akik annyira nincsenek otthon például a ’80-as évek világában, vagy a geek-kultúrában, bár így is becsúszott néhány olyan poén, amit nem mindenki ért, azonban ha humorról van szó, a Ted 2 egyáltalán nem vall szégyent. Bár bizonyos vicceket túl gyakran sütnek el, sokszor olyanokat, amiken már elsőre is maximum csak mosolyogni lehetett, mégis minden percre jut valami térdcsapkodós poén, vagy vicces monumentum. A nagy bombák sűrűn követik egymást, és robbannak fel, amik még akkor is ütnek, ha a Family Guy-ból konkrét poénok, poénos helyzetek köszönnek vissza – ahogy a zenei betétek is ismerősek lehetnek a sorozat rajongóinak. A pár perces cameo-szerepekben feltűnő sztárok is tovább színesítik a filmet, ahogy az új színészek is: Amanda Seyfried betölti a Mila Kunis után keletkezett űrt, Morgan Freeman pedig ebben a filmben is szerepel, mondjuk ő melyikben nem? Érdekesség, hogy a filmben elsütnek egy poént Samuel L. Jackson-nal kapcsolatban, ami tökéletesen igaz rá is.
A Ted 2 nem lesz akkora klasszikus, mint elődje, de ez ebben az esetben tökéletesen érthető is, majdhogynem természetes. Ettől függetlenül egy szórakoztató, nevettető vígjáték, amivel a kritikusok talán jobban elbántak, mint ahogy azt valójában megérdemelné. Nem váltja meg a világot, és nagyrészt ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, de a rengeteg jó poén megdolgoztatja a rekeszizmokat, ha nem is nyeri el mindenkinek a tetszését, a MacFarlane rajongók többsége biztosan el lesz vele.
