Kritika
Pókember: Nincs hazaút (Spider-Man: No Way Home)
Kritika
A fanservice zabolátlan ereje.
A Pókember: Nincs hazaút nemcsak a Marvel idei legambiciózusabb produkciója, hanem a komplett 2021-es év legnagyobb, leggrandiózusabb filmje is. Óriási várakozások előzték meg a Tom Holland-féle Falmászó harmadik, önálló kalandját, hype tekintetében szinte már a Bosszúállók: Végjáték szintjét is majdnem megugrotta (ami azért valljuk be, még egy MCU-filmtől is kifejezetten nagy szó), nem is beszélve az alapsztori nyilvánosságra kerülése, valamint az „olaj a tűzre” elven működő előzetesek után szárnyra kapó különböző rajongói elméletekről. Az elvárások az egekbe szöktek, a netes fórumokat és a közösségi média felületeit elöntötték a toxikus fanok elborultabbnál elborultabb konspirációi, a netflixes Daredevil azaz Matt Murdock feltűnéséről (mivel az előző rész végén az egész világ számára kiderült, hogy Peter Parker a Pókember, így a jogi felelősségre vonás során nem is lehetne jobb ügyvédet találni a vak szuperhősnél), Mephisto ármánykodásairól (a képregényben ő volt az, aki elfeledtette a világgal a Hálószövő kilétét, egyben jól ki is babrált Peterrel), a lehetséges Baljós Hatos hatodik, eddig eltitkolt tagjáról (ugyanis a film az előző két Pók-frencsájzból emeli át a gonosztevőket), és végül, de nem utolsó sorban a Tobey Maguire és az Andrew Garfield-féle Pókemberek beköszönéséről, amolyan, ha már lúd, legyen kövér alapon – jobban mondva: ha már multiverzum, akkor ne packázzunk, dobjuk be a legütősebb kártyákat is. Mindezeket jókora homály fedte a premierig, és természetesen az is benne volt a pakliban, hogy Kevin Feige és csapata teljesen más megoldásokkal áll majd elő, mint amire a rajongók számítanak (nem ez lenne az első ilyen eset a franchise történetében), ami könnyen magával hozhatja a hatalmas csalódást is, szimplán azért, mert a közönség nem azt fogja viszontlátni a vásznon, amit ő látatlanban, a pletykák, illetve a YouTube-on terjedő teóriák hatására elképzelt. Ez pedig hatalmas kockázatot jelentett a Marvel számára, hiszen, bár időnként jogosan lehet rájuk kutyát-békát kiabálni, a csillagászati bevételek mellett azért megpróbálnak a rajongók igényeinek is megfelelni.  



Nos, a Nincs hazaút egészen jól megoldotta a feladatot, és nem roppant össze a rajongói elvárások hatalmas súlya alatt, amit meg-megrogyva ugyan, de kitartóan cipel a végkifejlet felé. Anélkül, hogy lelőnék bármilyen nagy fordulatot (egyébként eléggé nehéz spoilerek nélkül írni a filmről), elöljáróban annyit elmondanék, hogy a forgatókönyvírók többé-kevésbé kompetens módon illesztették be a régi karaktereket a sztoriba, úgy, hogy azok lezárt vagy félbehagyott útját is szépen kiigazították és beteljesítették. Sőt, az MCU saját Pókemberének is megadták végre a neki kijáró eredettörténetet (ami a Hazatérés és az Idegenben is ügyesen elsumákolt), mi több, az ebben a filmben hatalmas kihívással, dilemmák, ellenfelek, kétségek és veszteségek sokaságával szembenéző Peter Parker a cselekmény végére gyakorlatilag felnőtt emberré válik. A Hazatéréssel kezdődő és az Idegenbennel folytatódó coming-of-age sztori a trilógia záródarabjában gyönyörűen és szívfacsaróan körbeér és lezárul, miközben az MCU Pókembere is – eredeti képregényes megfelelőjéhez, annak számtalan változatához és korábbi filmes inkarnációihoz hasonlóan – megtanulja mi az a morális felelősségvállalás és megtanulja azt az őségi, de mégis örökérvényű leckét, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár. Persze mint mostanában minden Marvel-produkciónak, úgy a Nincs hazaútnak is megvannak a maga nem túl meglepő árnyoldalai. A főhős identitásának nyilvánosságra kerülésével kapcsolatos jogi következményekkel való szembenézés még a Polgárháború eseményei utáni smafu számonkérést is alulmúlja (pedig már egy Tony Stark sincs, aki kihúzza a bajba jutott karaktereket a kulimászból), a szokásos marveles poénok egyenesen borzalmasak (pedig az előző két részben Jon Watts rendezőnek mennyire jól ment a humoros vonal…), az akciójelenetek semmilyenek és dinamikátlanok, valamint néha-néha a régi filmekből idepottyant karakterek is túlságosan idegenek ehhez a modoros, MCU-s cukormázhoz. A Nincs hazaút két részre bontható: aki látványos, lendületes, jól megkoreografált csihi-puhit vár, az valószínűleg csalódni fog (elég csak megnézni a Sony 2018-as bombasikerét, az Irány a Pókverzum!-ot, hogy megértsük, miben is szenvednek hiányt a Holland-féle Pókember-filmek), aki viszont egy érzelmes és drámai, emocionális csúcspontokkal teli szuperhősfilmet akar látni a főhős és úgy en bloc a szuperhősök lényegéről és esszenciájáról, az garantáltan meg fogja kapni, amire vágyik.  



Ugyanis a Nincs hazautat pont az menti meg, ami manapság Hollywood egyik legnagyobb fejlövéseként települ rá népszerű, hosszú múltra visszatekintő frencsájzok és híres filmes brandek legfrissebb tagjainak egész sorára, és sokszor többet árt nekik, mint használ, egyúttal remekül képet az Álomgyár jelenkori bátortalanságáról, ötlettelenségéről és a kreativitás hiányáról – azaz a fanservice. Csakhogy a Nincs hazaút esetében annyi a különbség, hogy a legtöbb hasonló filmmel ellentétben itt remekül illesztik bele a régi dolgokat az MCU univerzumába. Szorosan együttműködve építik a frappáns szövésű narratívát a remekbe szabott karakterekkel, és miközben régi eseményeket, figurákat elevenítenek fel és visznek tovább, nyoma sincs annak a túlzsúfoltságnak, ami anno a Pókember 3-at és A csodálatos Pókember 2-t is karóba húzta – pont azért, mert azokkal szemben a Nincs hazaút mögött már van egy bejáratott univerzum, amely kész, felépített figurákat hozott magával. Sőt, az erős nosztalgiafaktor olyan fantasztikus és szívszorító pillanatokat szül, amire Pókember-filmben még nem volt példa: egyszer a levegőbe bokszolsz és ujjongva tapsolsz, máskor a könnyeiddel küszködsz. Lehet szidni a Marvelt, amiért gyakran elkomolytalankodja a filmjeit, és hogy fontos, ikonikus jeleneteket szúr el egy-egy oda nem illő poénnal (itt sem sikerült magukat visszafogni), de amikor jön egy könnyfakasztó momentum, vagy amikor egy beállítással, egy képpel vagy pusztán egy tekintettel kell átadni Pókember, mint karakter, és mint popkultúrális ikon jelentőségét (bámulatos a film azon tulajdonsága, hogy egy-egy jelentőségteljes pillantással többet mondanak el a szereplők, mint ezer szóval), akkor tényleg alaposan megemberelik magukat az alkotók. Olyan hősies jeleneteket teremtenek, amelyek majdhogynem egy szinten vannak azokkal a feledhetetlen, kultikus perekkel, mint amikor Amerika Kapitány egyes egyedül áll ki Thanos több száz főt számláló serege ellen, vagy amikor Vasember önmagát feláldozva egy csettintéssel menti meg az univerzumot a Végjátékban, vagy épp azzal, amikor Peter a Hazatérésben több tonnányi súlyt emel fel, amihez alapesetben nem lenne elég fizikai ereje.  



Holland Pókembere gyakran megkapta a kritikát, hogy nem képes a saját maga jogán létezni, és mindig szüksége van egy mentorra, aki irányt mutat neki és kihúzza a csávából, ha arra van szükség – így gyakorlatilag mérföldekre volt a képregényekből megismert klasszikus, eredeti Hálószövőtől, még úgy is, hogy ezekben a filmekben Peter tulajdonképpen még egy éretlen gimnazista srác. Amíg a korábbi mozis adaptációk igyekeztek a lehető leghamarabb túllépni ezen az időszakon, addig az MCU három teljes filmet szentelt neki, de a karakter pont a Nincs hazaút végére jut el odáig, hogy megtud állni a saját lábán, felelősséget vállalni, nem csak saját tetteiért, hanem mindenért és mindenkiért is. Miközben elszántan tör előre és meg-megbicsaklik, de végül mindig feláll, küzd tovább és sosem adja fel, szép lassan megtanulja, milyen Pókembernek és igazi szuperhősnek lenni – nem ész nélkül harcolni, hanem segíteni másokon, és ami még fontosabb, feláldoznia a saját céljait a nagyobb jó érdekében. A Nincs hazaút lényegében egy anti-Zack Snyder-film: nem azon van a fő hangsúly, hogy a hős hány épületet dönt le, miközben a gonoszokkal hadakozik, hány rosszfiút ver össze/öl meg, hanem azon, ami a szuperhősködés lényege – hogy megingathatatlan hittel segítenek, hogy mindig van egy jobb út, egy békésebb megoldás. Mert ettől hős a hős, és pont ez teszi Pókembert Pókemberré. Ennél hitelesebben nem lehet átadni a karakter esszenciáját.  



Ugyan a Nincs hazaút akciófilmként majdhogynem megbukik, történetét, konfliktuskezelését és karakterprezentálását tekintve mégis a legjobb Marvel-produkciók közé tartozik. Hogy pontosan mi is lesz a főhőssel ezután, azt egyelőre még nem tudni (utalások azért már vannak), és bár az MCU-t ismerve azért nem árt némi fenntartással kezelni a finálé ki nem mondott ígéretét, hogy mostantól kezdve egy komoly, felnőtt Pókembert kapunk majd a már bejelentett folytatásokban (mégiscsak a Marvelről beszélünk, ami egyre képtelenebb mellőzni az irritáló, modoros poénjait), de mégis megvan az okunk a bizakodásra a karakter jövőjét illetően. A Falmászó élete csak most kezdődik igazán.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.