Tegyük félre a filmmel kapcsolatos előítéleteinket, a Fantom protokoll ugyanis egyáltalán nem egy újabb rókabőr lehúzás, nem egy ízléstelen folytatás, nem egy újabb kísérlet arra, hogy Mr. Cruise újra megvillanthassa kidolgozott testét és degeszre kereshesse magát, épp ellenkezőleg, a folytatások hagyományait követve ez az epizód is jobb lett, mint az előző. A harmadik rész óta eltelt 5 évben ugyan nem változtak olyan sokat az igények, mint második és harmadik közt, sőt majdhogynem alig láttunk egy valamire való akciófilmet, Jason Bourne nyugdíjba ment, Bond pedig éppen új bevetésére készül. Addig is pótlékként kaptuk meg Ethan Hunt-ot, aki ugyan nem élvez akkora mértékű státuszt, mint az előbb említett két szuperkém, mégis méltán fel tudja velük venni a versenyt. Ezúttal a tét azonban nem kicsi, mint az egész világ, hiszen miután rájuk kenik a Kreml felrobbantását, szembe kell szállniuk egy csapat orosz terroristával és tudóssal (a régi szép idők emlékére), majd megakadályozniuk egy újabb világháború kirobbanását. A film ismerős helyen indul, a mi kis szerény hazánkban Budapesten, konkrétabban a Keleti pályaudvaron, a röpke pár perces bevezető után nehezen indulnak be az események, ám a türelmességnek is megvan a maga gyümölcse, mert a film felétől bizony igencsak beindul a körömrágás-effektus.
Már a harmadik résznél is bejött az az ötlet hogy egy olyan rendező kezébe adják a széria újabb epizódjának levezénylését, aki előtte még nem igazán szerzett tapasztalatokat az akciómozi műfajában. De amíg J.J. Abrams addig csak tévésorozatokban jeleskedett, Brad Bird néhány igencsak jó minőségű animációs filmmel (Szuper haver, A hihetetlen család, L’ecsó) büszkélkedhet, így hát kétséges volt, hogy egy ilyen új műfajban, egy élőszereplős filmben hogyan is fogja megállni a helyét. Kétségtelen kellemes csalódást okozott, Bird nagyon ért a kamerához, van tehetsége egy két órás mozifilm levezénylésére, és egyúttal magával hozta saját stílusjegyeit az animációs mókákból, mint például a cselekmény lendületét és a számítógépes alkotásokra jellemző pörgőséget, s a gravitációs erő figyelmen kívül hagyását. Bár igaz hogy nincs meg benne az a kifinomult stílusérzék, mint Brian De Palma-val, s nem olyan tapasztalt, mint John Woo, azonban a film nem is követeli meg, így legalábbis Abrams harmadik részére próbál meg hasonlítani, nagy sikerrel, a forgatókönyv pedig ezúttal is korrekt, bár most hiányoznak belőle a szokásos csavarok, fordulatok, itt mindenki az akinek látszik.
A Fantom protokoll néhány helyen kellemesen idézi meg az előző részeket, a feszültség a felhőkarcoló megmászásánál a legnagyobb (ugye még emlékszünk a második felvonásra, ahol Hunt egy hegyet mászott meg kötelék nélkül), az izzadt tenyér és az izgulás minden egyes századmásodpercnél a tetőfokára hág. Egyébként az egyik legjobb jelenet is egyben, de ez az összes Dubaiban játszódó szekvenciára igaz, az izgalom a homokviharos autósüldözésnél, vagy a szállodabeli verekedésnél sem hagy alább. A végső összecsapás ugyan kifejezetten túlnyújtott és ötlettelen, de összességében nagyon is rendben van a látvány, a negyedik rész akciójelenetei nagyon is felülemelkednek a középszerűségen. Szerencsére Bird a színészeiről sem feledkezett meg, Cruise végre levetette a nyálas, szentimentális karakterét az előző részből, itt már tényleg egy igazi profi csapatfőnök érzetét kelti, kombinálva az első két részben megismert jellemekkel. Közeledve az ötödik x-hez még mindig képes hihetetlen mutatványokat produkálni, egy tízest simán letagadhatna, és most színészileg is nagyon rendben van. Most a csapat többi tagja sem szorul háttérbe, épp ellenkezőleg, végre megvan az igazi csoport-feeling, mindenki egyenlően veszi ki a részét a feladatokból.
Jeremy Renner szerepe ugyan kicsit sántít, hiszen ki hinné el róla, hogy majd’ 40 évesen egy, szinte még újonc ügynököt alakít, de ő is rendben van, Simon Pegg pedig több szerepet kapott, több poént is hallunk az ő szájából, amik ugyan viccesek, de kicsit már a paródia műfajába taszigálják az alkotást. A főgonosz pedig a legsúlytalanabb, leggyengébb az összes közül a szériában, szinte alig szerepel, nem kap semmiféle hangsúlyt, mintha nem is lenne, a lényeg végig Cruise-on és a csapaton van, az utolsó percekben még Ving Rhames is feltűnik, azonban az utána következő rész már túlságosan erőltetett lett, egyszerűen nem tudták hogyan befejezni a mozit. Azonban a film még gyengeségei ellenére is 2011 legjobb akciómozija és a széria eddigi legjobb tagja. Az M:I folytatások hagyományait követve ez is egy hangyányival múlja felül az előzőt, s itt is akadnak gondok a filmmel, valami mindig becsúszik a tökéletességre való törekvés során, de mind Cruise, mind Bird megérdemel egy jó nagy hátbaveregetést, ugyanis filmjük nagyszerű szinonimája lett a szórakoztató akciómoziknak és egy önfeledt délutáni agykikapcsolós szórakozásnak.
