
A Titkos nemzet ugyan nem mutat teljesen új, és eredeti dolgokat, műfajt sem vált, ugyanakkor az M:I széria jellegzetességéhez tartja magát, nem látványos akciómoziként akar érvényesülni elsősorban, ahelyett ízig-vérig kémfilm, fejet hajt a régi nagy klasszikusok előtt, és a műfaj jól bevált fogásait dobja bele a főzőedénybe. Szövevényes, szofisztikált kémthriller, olyan, mintha a negyedik epizód grandiózus akcióit összekeverték volna a legelső film lassú tempójú, és feszült hangulatával. A történet igazodik a mai modern világunkhoz: az IMF-et a CIA igazgatójának, Alan Hunley-nek (a jelenlegi sztárvendég ezúttal Alec Baldwin) a lobbizása miatt feloszlatják, mivel szerintük idejétmúlt, nincs jelentősége a mai világban, érdemeik ellenére pedig rettenetes sokba kerülnek az USA kormányának. Ethan Hunt (Tom Cruise, természetesen) közben a titokzatos Szindikátus, és annak vezetője Solomon Lane (Sean Harris) után nyomoz, mindenféle háttértámogatás nélkül, miközben összeakad egy angol ügynökkel, Ilsa Faust-al (Rebecca Ferguson), aki beépülve dolgozik Lane-nek. A kis csapathoz hamarosan a régi motorosok is csatlakoznak: Benji Dunn (Simon Pegg), Luther Stickell (Ving Rhames), és William Brandt (Jeremy Renner) is szembeszáll a veszélyes, és láthatatlan ellenséggel, a világ megmentéséért, na meg azért, hogy bebizonyítsák, még mindig szükség van a szervezetükre.

A felütés magán viseli a 21. század felfogását: a világ egy sokkal nagyobb, és bonyolultabb hely lett, a különböző ügynökségek immár teljesen más módszerrel működnek, az ellenség személye pedig egyre kevésbé egyértelmű. Nem csoda, hogy egy IMF-szerű csapatnak nincs bebetonozott helye, régi stílussal, rendhagyóbb eszközökkel dolgoznak. A Titkos nemzet felfogása pedig teljesen ilyen: megidézi ezt a korszakot, amikor az adott főhős felszegezett állal indít, és egészen a cselekmény befejezéséig teljesen makulátlan tud maradni, anélkül, hogy elmerülne az erkölcstelenség mocsarában, végig makacsul ragaszkodik az elveihez, olyan mértékű kötelességtudattal van felruházva, amit a világon semmi, és senki nem ingathat meg. És a film megmutatja, hogy még az ilyen modern időkben is tökéletesen be tudnak válni a régi módszerek, és azoknak alkalmazása nem minden esetben elavult. Mint ahogy a Titkos nemzet is egyszerre tud modern, és oldschool is lenni, mialatt a tempója hihetetlenül feszes, a hangulat pedig annyira komoly, mint amennyire szükség van rá, vagyis végletekig laza. Mintha még mindig zajlana a Hidegháború, a kelet, és nyugat rivalizálása, a paranoid légkör, az ellenséges szervezet, amely tönkre akarja tenni a világot, tökéletesen idézi azt a rettegéssel teli, feszült viszonyt, amilyen például a ’60-as évek is volt: és a műfaj abban az időben készült klasszikusait szórakoztatóan idézi meg. Majdhogynem tökéletes régivágású James Bond homage.

A Titkos nemzet vérbeli kémfilm: a műfaj minden egyes aspektusát, elemét tartalmazza, amiket már mindenki jól ismer, stílusosan elegáns, ehhez mérhetően pedig valamivel lassabb, és „kisebb”, mint a mostanában megszokott százmilliós blockbusterek, ahol komplett városokat pusztítanak el, és épületek repülnek százával a levegőbe. Azokhoz képest valóban kicsit mérsékelt tempójú a Titkos nemzet, de pont ettől működik igazán. Pár perces, bevezetésként szolgáló akció, kínzásjelenet, behatolás egy bombabiztos helyre, lehetetlen mutatványokkal színesítve, kölcsönös átverésekkel teletűzdelt fordulatok – igazi, esszenciális kémthriller. Nem utolsósorban pedig ott vannak a látványos, és pörgős autós-motoros üldözések, bunyók, lövöldözések, amik cseppet sem elnagyoltak, vagy ötlettelenek (az operajelenet például a maga visszafogottságával egész kiváló), illeszkednek abba a világba, és abba a hangulatba, amit a Titkos nemzet képvisel. Nem utolsósorban pedig a széria védjegyének számító kaszkadőrmutatványok, Cruise szokás szerint alig hagyta dolgozni a kaszkadőröket, a repülőgépről is ő maga lógott le, ahogy a CGI trükköket csak nyomokban látott motorozásnál is ő ült a volán mögött.

Túl az ötödik x-en elismerésre méltó az a szenvedély, és bátorság, amivel a dolgok sűrűjébe veti magát Cruise, hisz ez az ő sorozata, róla szól az egész, annyi különbséggel, hogy ezúttal a csapat többi tagja is jobban kiveszi a részét a munkából. Most már valóban nem csak dísznek vannak Hunt mellett, elengedhetetlen eszközök a cselekmény előregördítésében, a konfliktusok megoldásában, és mivel jellemfejlődésen már egyikük sem fog túlzottan átesni, az igazi meglepetés az újonnan behozott női karakter, Ilsa Faust, aki bámulatos módon lép ki a sematikus női karakterek posványából. Semmi felesleges, giccses szerelmi szál, csak egy erős figura, akinek lelki tépelődései saját munkájában nyilvánulnak meg, ennek köszönhetően sikeresen simul bele a történetbe, nélküle gyakorlatilag kevesebb lenne a film is. Az őt életre keltő Rebecca Ferguson pedig inkább klasszikus, karakteres szépség, remekül végzi a feladatát, ahogy a főgonoszt alakító Sean Harris sem vall szégyent – de azért egy kis kidolgozottság nem ártott volna még neki a forgatókönyv szempontjából, sajnos ez az epizód is magában hordozza a sorozat azon negatívumát, hogy a főellenfelet kissé semmilyenre sikerült összehozni.

Az M:I filmek sosem voltak igazi klasszikusok, sosem kaptak bebetonozott helyet a legjobb alkotások között, ugyanakkor az élvezhetőségi faktoruk mindig is magas volt, nem akart nagy babérokra törni egyik sem, mégis zokszó nélkül szállították, amit felvállaltak. És ilyen a Titkos nemzet is, egy szórakoztató, nyári akciófilm, ami ezúttal meglepő módon emelkedik ki a szokásos mezőnyből a maga visszafogottságával, de ez csakis pozitívumként írható fel. Ha nem is tesz rá két lapáttal az előzményre, de mindenképpen sikeresen vette az akadályokat. Küldetés teljesítve!









