Tíz éve már, hogy bemutatták mozikban a Fantasztikus Négyes első élőszereplős változatát (a ’90-es évekbeli Roger Corman producerségével
készült, sosem vetített borzalmat most ne vegyük ide), ami a 2000-es évek első
felének nagy képregényfilm dömpingjén érkezett. A végeredmény eléggé felemás
lett, anyagilag azonban hozott annyit, hogy készülhessen egy folytatás, ami
talán még az előzőnél is felemásabbra sikeredett, így egy harmadik epizódnak már
nem előlegeztek bizalmat, a szuperhőscsapatot pedig szépen a fiókba tették.
Aztán teltek az évek, egy másik stúdiónak szépen bejött az univerzumépítés, és
a különböző képregénykarakterek összevonása, a négyes jogai pedig szépen
visszaszálltak volna az eredeti helyükre, hacsak nem készül ismét egy film – a
Fox stúdió tehát nem ült a babérjain, rögtön nekikezdtek ötletelni, hogyan
lehetne újra összehozni a csapatot, és az egész koncepciót rögtön egy reboot
formájában képzelték el, mondjuk máshogy ezt nem is érdemes. Némi bizakodásra
adhatott okot, hogy ezúttal végre egy olyan rendezőt választottak, aki legalább
minimálisan otthon van a szuperképességekkel rendelkező fiatalok világában:
Josh Trank-et egyből csodagyereknek kiáltották ki Az erő krónikája című
munkája után, ráadásul a stúdiónak komoly tervei voltak a filmmel, előre
bejelentett második rész, crossover a szintén Fox által gondozott X-Men
világával, és még ki tudja mi más.
Aztán a szép kék eget baljós felhők takarták el: a premier előtt hónapokkal elkezdődött a tűzoltás, különböző pletykák keringtek az utóforgatásokról, a rendező, és stúdió közti éles ellentétek, aminek következtében a filmet már jó előre megelőzte a (sajnos nagyon rossz) híre. Mondjuk a Fox nem lenne Fox, ha nem barmolna szét megint valami eredeti koncepciót, de az igazság vélhetően a kettő közt van valahol félúton: a stúdió folyamatosan ártatlannak titulálja magát, Trank pedig a twitter üzeneteivel próbálja bebizonyítani, hogy valójában egy nagyon is jó film volt születőben, csakhogy a Fox egy látványos CGI-bombát akart, ami elnyomta volna az ő eredeti elképzelését. Tehát lényegében mutogatnak egymásra, de valószínűleg itt mind a két fél egyformában hibás, az igazságot sosem tudjuk meg, de az biztos, hogy még évek múlva is úgy fognak beszélni a 2015-ös Fantasztikus Négyesről, mint minden idők egyik legnagyobb képregényfilmes buktájáról, és egyben a világ egyik legrosszabb szuperhősfilmjéről. De a végeredmény korántsem annyira borzasztó, mint azt a rengeteg külföldi kritika állítja: ugyan a film tényleg rossz, ahhoz kétség sem fér, de közben borzasztóan semmilyen is, még ha néha meg-megvillan néhány percre az az elképzelés, ami rendezőnk fejében annak idején megfogant.
Az alaphelyzet maradt a régi, legalábbis néhány kis változtatással: Reed Richards (Miles Teller) gyerekkora óta egy teleportáló gépen dolgozik régi barátjával, a nem túl eszes, ellenben nagyon is életrevaló Ben Grimm-el (Jamie Bell), és esetlen, ám vitathatatlanul működő találmányuk miatt bebocsátást nyernek egy különleges kutatóközpontba, ahol komolyabban is dolgozhatnak a tervükön. Nemsokára az egész valósággá válik, azonban mielőtt az amerikai kormány lecsaphatna a találmányra, a fiatalok maguk is szeretnének ellátogatni a párhuzamos dimenzióba a teleport-géppel, az utazás viszont balul sül el. Reed-el, és Ben-el együtt a csapat többi tagja, Sue (Kate Mara), és Johnny Storm (Michael B. Jordan) is megmagyarázhatatlan elváltozásokat vesz észre magán, ami pont kapóra jön a hadseregnek, akik fegyverként szeretnék őket felhasználni. A fiatalok más-más módon próbálják feldolgozni a furcsa kimenetelű balesetüket, miközben azt sem akarják, hogy kihasználják őket, csupán a normális életüket szeretnék visszakapni. Közben a kormány újabb embereket szeretne a másik dimenzióba küldeni, aminek meg is lesz a káros eredménye: kiderül, hogy a kutatás halottnak vélt tagja, Victor Von Doom (Toby Kebbell) is életben van, aki arra a következtetésre jut, hogy az emberiségnek befellegzett, a változást pedig egyedül ő hozhatja el, ha elpusztít mindenkit a Földön, majd uralma alá hajtja a párhuzamos világot.
Őszintén szólva rég volt ilyen film, ami ennyire nem váltott ki belőlem semmit, de szó szerint. Egyáltalán nem tudom isteníteni, ami persze teljesen érthető, ugyanakkor nem vagyok képes felfokozott dühvel, és felülmúlhatatlan haraggal a földbe döngölni sem, mivel a Fantasztikus Négyes borzasztóan semmilyen, se íze, se bűze, jelentéktelen, még annál is kevesebb. Ettől persze még kudarc, de még mekkora! A filmből konkrétan olyan jelenetek hiányoznak mázsaszámra, amik benne voltak az előzetesekben, így az sem csoda, hogy a játékidő alig több mint másfél óra, ami egy képregényfilmhez borzasztóan kevés, főleg akkor, ha a felvezetés 50 percet tesz ki. Trank eredeti elképzelése valahogy a következőképpen nézhetett ki: komplexebb figurák, lassabb karakterépités, komolyabb hangvétel, korhatáros hangulat, realisztikusabb megközelítés, nagyjából valami ilyesmi lehetett a terv, ami nem is rossz, sőt, ha nem is minden idők legjobb képregény adaptációja, de egy remek film biztosan benne rejtőzött a koncepcióban. És miközben a rendező, és a stúdió azzal volt elfoglalva, hogy minél jobban érvényesüljön a saját akarata, a film szépen lassan totálkárosra ment, és gyakorlatilag ennek a vircsaftnak minden egyes apró-nagyobb pontja meglátszik a végterméken. A felvezetés valóban lassú, időnként jó is, azonban legfőképp sajnos érdektelen, és lassú, a párbeszédek fájóan sematikusak. Mire letelik a játékidő fele, már a dramaturgia is kapkodni kezd, ennek köszönhetően az eredeti elképzelés, hogy egy tényleg rendhagyó film készüljön, mely középpontjában a tudomány, és az ezzel járó felelősség áll, a kukában landol.
Ezen már sajnos az R-besorolásra hajazó események sem segitenek – nem véletlen, hogy a rendező leginkább David Cronenberg Agyfürkészők, és A légy című filmjeit nevezte meg inspirációként, sajnos csak kósza másodpercekre láthatjuk ezeknek a bodyhorror klasszikusoknak a hatásait a Fantasztikus Négyesben. A vágószoba negatív hatása viszont annál inkább érződik, ugyanis valószínűleg nem csak fontos perceket csorbítottak, de mindazt, ami miatt lett volna valami hatása a filmnek – hogy jó, vagy rossz, azt már sosem tudjuk meg, de ennél a tökéletesen semleges végeredménynél, még egy simán csak borzasztó mozi is jobb lett volna. Akciójelenet szigorúan egy, azaz egy van a filmben, de igazából azt sem lehet teljes mellszélességgel annak nevezni, a hosszú felvezetés után kapunk az utolsó 10 percre valamiféle csihi-puhit, ami gyorsan le is zárja a cselekményt, ami ha jobbnak akarna látszani, mint ami valójában, akkor sem lenne az, mert addigra már senkit sem érdekel az egész, ahogy Doom szopóálarcán sem röhög már senki. Ahogy a kifejezetten jó szereposztás sem okoz kellemes pillanatokat, pedig a színészek tehetségük miatt is sokkal jobbat érdemeltek volna. Fekete bőrű Fáklya? Ugyan már, a létező legkisebb probléma.
Ezek után nem lennék Trank, de a Fox helyében sem. Előbbi örülhet, ha ezek után még lesz rendezői karrierje, és összeteheti a két kezét, ha valami nagyköltségvetésű film közelébe engedik – bár minden bizonnyal egy időre hanyagolja a 100 milliós büdzséjű látványmozikat. Utóbbi pedig elkezdhet gondolkodni, hogy mihez kezd a Fantasztikus Négyessel, de ekkor felmerül a kérdés, hogy valóban életképesesek ezek a karakterek a vásznon, vagy úgy egyáltalán szükségük van-e a nézőknek erre az egészre? Kell nekünk a jövőben egy újabb Fantasztikus Négyes film? Részemről: soha többé!
Aztán a szép kék eget baljós felhők takarták el: a premier előtt hónapokkal elkezdődött a tűzoltás, különböző pletykák keringtek az utóforgatásokról, a rendező, és stúdió közti éles ellentétek, aminek következtében a filmet már jó előre megelőzte a (sajnos nagyon rossz) híre. Mondjuk a Fox nem lenne Fox, ha nem barmolna szét megint valami eredeti koncepciót, de az igazság vélhetően a kettő közt van valahol félúton: a stúdió folyamatosan ártatlannak titulálja magát, Trank pedig a twitter üzeneteivel próbálja bebizonyítani, hogy valójában egy nagyon is jó film volt születőben, csakhogy a Fox egy látványos CGI-bombát akart, ami elnyomta volna az ő eredeti elképzelését. Tehát lényegében mutogatnak egymásra, de valószínűleg itt mind a két fél egyformában hibás, az igazságot sosem tudjuk meg, de az biztos, hogy még évek múlva is úgy fognak beszélni a 2015-ös Fantasztikus Négyesről, mint minden idők egyik legnagyobb képregényfilmes buktájáról, és egyben a világ egyik legrosszabb szuperhősfilmjéről. De a végeredmény korántsem annyira borzasztó, mint azt a rengeteg külföldi kritika állítja: ugyan a film tényleg rossz, ahhoz kétség sem fér, de közben borzasztóan semmilyen is, még ha néha meg-megvillan néhány percre az az elképzelés, ami rendezőnk fejében annak idején megfogant.
Az alaphelyzet maradt a régi, legalábbis néhány kis változtatással: Reed Richards (Miles Teller) gyerekkora óta egy teleportáló gépen dolgozik régi barátjával, a nem túl eszes, ellenben nagyon is életrevaló Ben Grimm-el (Jamie Bell), és esetlen, ám vitathatatlanul működő találmányuk miatt bebocsátást nyernek egy különleges kutatóközpontba, ahol komolyabban is dolgozhatnak a tervükön. Nemsokára az egész valósággá válik, azonban mielőtt az amerikai kormány lecsaphatna a találmányra, a fiatalok maguk is szeretnének ellátogatni a párhuzamos dimenzióba a teleport-géppel, az utazás viszont balul sül el. Reed-el, és Ben-el együtt a csapat többi tagja, Sue (Kate Mara), és Johnny Storm (Michael B. Jordan) is megmagyarázhatatlan elváltozásokat vesz észre magán, ami pont kapóra jön a hadseregnek, akik fegyverként szeretnék őket felhasználni. A fiatalok más-más módon próbálják feldolgozni a furcsa kimenetelű balesetüket, miközben azt sem akarják, hogy kihasználják őket, csupán a normális életüket szeretnék visszakapni. Közben a kormány újabb embereket szeretne a másik dimenzióba küldeni, aminek meg is lesz a káros eredménye: kiderül, hogy a kutatás halottnak vélt tagja, Victor Von Doom (Toby Kebbell) is életben van, aki arra a következtetésre jut, hogy az emberiségnek befellegzett, a változást pedig egyedül ő hozhatja el, ha elpusztít mindenkit a Földön, majd uralma alá hajtja a párhuzamos világot.
Őszintén szólva rég volt ilyen film, ami ennyire nem váltott ki belőlem semmit, de szó szerint. Egyáltalán nem tudom isteníteni, ami persze teljesen érthető, ugyanakkor nem vagyok képes felfokozott dühvel, és felülmúlhatatlan haraggal a földbe döngölni sem, mivel a Fantasztikus Négyes borzasztóan semmilyen, se íze, se bűze, jelentéktelen, még annál is kevesebb. Ettől persze még kudarc, de még mekkora! A filmből konkrétan olyan jelenetek hiányoznak mázsaszámra, amik benne voltak az előzetesekben, így az sem csoda, hogy a játékidő alig több mint másfél óra, ami egy képregényfilmhez borzasztóan kevés, főleg akkor, ha a felvezetés 50 percet tesz ki. Trank eredeti elképzelése valahogy a következőképpen nézhetett ki: komplexebb figurák, lassabb karakterépités, komolyabb hangvétel, korhatáros hangulat, realisztikusabb megközelítés, nagyjából valami ilyesmi lehetett a terv, ami nem is rossz, sőt, ha nem is minden idők legjobb képregény adaptációja, de egy remek film biztosan benne rejtőzött a koncepcióban. És miközben a rendező, és a stúdió azzal volt elfoglalva, hogy minél jobban érvényesüljön a saját akarata, a film szépen lassan totálkárosra ment, és gyakorlatilag ennek a vircsaftnak minden egyes apró-nagyobb pontja meglátszik a végterméken. A felvezetés valóban lassú, időnként jó is, azonban legfőképp sajnos érdektelen, és lassú, a párbeszédek fájóan sematikusak. Mire letelik a játékidő fele, már a dramaturgia is kapkodni kezd, ennek köszönhetően az eredeti elképzelés, hogy egy tényleg rendhagyó film készüljön, mely középpontjában a tudomány, és az ezzel járó felelősség áll, a kukában landol.
Ezen már sajnos az R-besorolásra hajazó események sem segitenek – nem véletlen, hogy a rendező leginkább David Cronenberg Agyfürkészők, és A légy című filmjeit nevezte meg inspirációként, sajnos csak kósza másodpercekre láthatjuk ezeknek a bodyhorror klasszikusoknak a hatásait a Fantasztikus Négyesben. A vágószoba negatív hatása viszont annál inkább érződik, ugyanis valószínűleg nem csak fontos perceket csorbítottak, de mindazt, ami miatt lett volna valami hatása a filmnek – hogy jó, vagy rossz, azt már sosem tudjuk meg, de ennél a tökéletesen semleges végeredménynél, még egy simán csak borzasztó mozi is jobb lett volna. Akciójelenet szigorúan egy, azaz egy van a filmben, de igazából azt sem lehet teljes mellszélességgel annak nevezni, a hosszú felvezetés után kapunk az utolsó 10 percre valamiféle csihi-puhit, ami gyorsan le is zárja a cselekményt, ami ha jobbnak akarna látszani, mint ami valójában, akkor sem lenne az, mert addigra már senkit sem érdekel az egész, ahogy Doom szopóálarcán sem röhög már senki. Ahogy a kifejezetten jó szereposztás sem okoz kellemes pillanatokat, pedig a színészek tehetségük miatt is sokkal jobbat érdemeltek volna. Fekete bőrű Fáklya? Ugyan már, a létező legkisebb probléma.
Ezek után nem lennék Trank, de a Fox helyében sem. Előbbi örülhet, ha ezek után még lesz rendezői karrierje, és összeteheti a két kezét, ha valami nagyköltségvetésű film közelébe engedik – bár minden bizonnyal egy időre hanyagolja a 100 milliós büdzséjű látványmozikat. Utóbbi pedig elkezdhet gondolkodni, hogy mihez kezd a Fantasztikus Négyessel, de ekkor felmerül a kérdés, hogy valóban életképesesek ezek a karakterek a vásznon, vagy úgy egyáltalán szükségük van-e a nézőknek erre az egészre? Kell nekünk a jövőben egy újabb Fantasztikus Négyes film? Részemről: soha többé!
