Guy Ritchie-t senkinek sem kell bemutatni. A ’90-es évek végén, 2000-es évek elején letett két olyan kultuszfilmet az asztalra, amit mindmáig
istenítenek, kikerülhetetlen alapfilm mindkettő, elég volt arra, hogy
nevét örökre beleírják a nagykönyvbe. Az időnként csak angol
Tarantino-nak becézett rendező A ravasz, és a Blöff utána
is letett néhány említésre próbálkozást az asztalra (meg egy említésre
méltatlant is), de kritikusai gyakran vádolják azzal, hogy eladta magát a
stúdióknak, kreativitást nélkülöző iparos lett belőle, akinek bár
alkotásaiban néha-néha megvillan az-az egyedi, és humoros stílus, ami
egykor a karrierje beindításáért volt felelős, de attól messze vannak,
hogy egy lapon említsük őket a két nagy klasszikusával. Aki arra számít,
hogy ez a nagy visszatérés Az U.N.C.L.E. emberével fog
megtörténni, az rossz helyen jár: ugyan egyáltalán nem lesz egy
kikerülhetetlen hivatkozási alap, viszont annyira magán viseli a rendező
néhány stílusjegyét, hogy levakarhatatlan róla a Guy Ritchie embléma.
Ezt a filmet más nem tudta volna így megcsinálni, ahogyan ő.

1963-ban járunk: a Második világháborúnak jó ideje vége, viszont azóta a két szuperhatalom, az Egyesült Államok, és a Szovjetunió folyamatosan verseng egymással, egy puskaporos hordón ülnek, ami bármikor felrobbanhat, és elhozhatja az újabb világégést. Azonban ezúttal kénytelenek összefogni, és egy időre félretenni nézeteltéréseiket, mivel egy nemzetközi bűnszervezet, egykori náci tudósokkal szövetkezve nukleáris fegyverek gyártásába kezdett, amivel az egész világot térdre kényszeríthetik. Az amerikai kormány egyik legjobb emberét, a tolvajból lett Napoleon Solo-t (Henry Cavill) küldi, a szovjetek pedig szintén egy hidegvérű profit, Illya Kuryakin-t (Armie Hammer) jelölik ki a feladatra, kettejüknek kell megtalálni, és felszámolni az egész szervezetet, egy eltűnt német tudós lányának, Gaby Teller-nek (Alicia Vikander) segítségével.

Nyár végére most már biztosan kijelenthetjük, hogy 2015 a titkos ügynökök éve, így a legfontosabb kérdés, hogy olyan szórakoztató, és lebilincselő filmek után, mint a Kingsman – A titkos szolgálat, A kém, vagy a Mission: Impossible – Titkos nemzet után mégis mi újat tud nyújtani Az U.N.C.L.E. embere, és vajon méltó-e arra, hogy az előbb említett filmekkel egy csapatban említsük. A válasz: nem mutat semmi újat, és ez nagyon is működik nála. A forgatókönyv néhány kisebb, megmosolyogtató poéntól, és egy kifejezetten nevettető szituációtól eltekintve elég közepes, nem bővelkedik hatalmas fordulatokban, az edzettebb néző gyakorlatilag a cselekmény előtt jár legalább két lépéssel. A főhősök közti viszonyok eléggé felületesen ábrázoltak, ahogy a karakterek árnyalására is rá lehetett volna szánni némi időt, nem ártott volna meg. Ennek köszönhetően pedig a feszültség is szenved egy kis csorbát: nem igazán lehet izgulni értük, hiszen úgyis megússzák, de még a látszatot sem tartják fent. Látványos akciójeleneteket is nagyítóval kell keresni, a bevezetésen kívül aligha lehet azzal vádolni Az U.N.C.L.E. emberét, hogy tele van tömve CGI-trükkökkel, és robbanásokkal. Számtalan hibája van még, amik néha valóban szemet szúrnak, és azt a benyomást keltik, hogy ezen még bőven lett volna mit csiszolni, ugyanakkor emellett az egyetlen ember, akinek a részvételével nem süllyedt el menthetetlenül a film a középszerűség posványában, az nem más, mint Guy Ritchie.

Merthogy Az U.N.C.L.E. embere sikerének a titka maga a stílus. Egy ízig-vérig elegáns, és szexi filmet sikerült összehozni, ami könnyed, szórakoztató, épp annyira veszi komolyan magát, amennyire kell, nem akar nagyot mondani, nem sulykolja bele a cselekménybe erőszakosan úton-útfélen a drámát, csak halad a maga útján, nem akar mást, csak szórakoztatni. Bámulatosan idézi meg a hatvanas éveket, minden külsőségével, látványvilágával együtt, miközben mindvégig modern marad. Mint ahogy Ethan Hunt legutóbbi kalandja, úgy ez a film is egy csodálatos visszatérés egy egyszerűbb, feszültebb korba, amikor a nagy fenyegetés ellenére, még mindenki tisztábban látta a maga ellenségét. A stílus, és a hangulat erősen rányomja a bélyegét a végeredménye, Ritchie a maga laza, poénos felfogását is belevitte a filmbe, és még a rengeteg hiba ellenére is egy kifejezetten kellemes benyomást kelt Az U.N.C.L.E. embere, ügyesen keveri egymással a múlt, és jelen filmgyártásának a szellemét, legyen szó akár a régi James Bond filmek megidézéséről, vagy a buddy-mozik hagyományainak továbbvivéséről, utóbbinak akkor is megvannak a maga előnyei, ha egyébként a két főszereplő közötti kapcsolat eléggé felemás, és nem annyira kidolgozott. A színészek a film hangvételének köszönhetően teszik a dolgukat, lazák, jópofák, teljesítik azt, amit elvárnak tőlük, Henry Cavill kicsit beképzelt, mindent, mindenkinél jobban tudó, piperkőc titkos ügynöke számos vicces pillanat okozója, ahogy Armie Hammer is jól hozza a tipikus, maximalista oroszt – természetesen erős akcentussal, ahogy azt egy ilyen szereptől elvárják. Alicia Vikander belevaló, ugyanakkor szexi alakítása miatt sem érheti szó a ház elejét, természetesen egyiküknek sem ez élete alakítása, viszont a film önmagához hasonlóan erősen stílusos mindegyikőjük, a kétdimenziós szerepek ellenére is képesek megtölteni élettel a karaktereket.

Az U.N.C.L.E. embere tökéletesen illeszkedik az ideig év filmes termésének titkos ügynökös sorába, a koridézés tökéletes, ugyanúgy, mint a zenék kiválasztása is, amik csak még feelingesebbé alakítják az összképet. Stúdiófilmként ugyan kevésbé egyedi, Guy Ritchie cool stílusa azonban a legtöbb hibát feledteti, és ha nem is tör nagy babérokra a film, a legtöbb nézőnek mégis kellemes egyszeri nyári élményként maradhat meg a moziteremből távozva.