Maga a figura, hasonlóan a többi hőshöz, szintén kettős életet él, a Vasember páncél mögött a milliárdos feltaláló és fegyvergyártó Tony Stark bújik meg, akit még a ’60-as évek derekán Stan Lee, többedmagával talált ki. Jónéhány száz füzet jelent meg a főszereplésével, és Amerikában igen nagy hírnévre tett szert, ott van a neve a legismertebb szuperhősök között, míg hazánkban kevesen ismerték mielőtt a róla szóló film megjelent volna (néhány itthon megjelent Marvel Extra számban szerepet kapott, még a ’90-es években). A film többé-kevésbé követi a képregény eredeti alapsztoriját, (persze a történéseket a modern korba helyezték, mivel a képregénysorozat még a hidegháború idején kezdődött el, Stark-ot pedig a vietnámi háború alatt alkotta meg a páncélt) a milliárdos fegyvergyártó Tony Stark-ot (Robert Downey Jr.) elrabolja egy terroristaszervezet, egy fegyverdemonstráció után Afganisztánban, és arra kényszerítik, hogy egy hét alatt építsen meg egy tömegpusztító rakétát. Stark-nak közben repeszek fúródtak a mellkasába, amelyek lassan közelítenek a szíve felé, végül megölik őt, ám a feltaláló „feltalálja” magát és egy olyan szerkezetet épít, amely távol tartja a szilánkokat a szívétől, valamint egy másik ottani fogoly segítségével megépít egy páncélt, amelynek segítségével megszökik a fogságból, Amerikába visszatérve pedig új célt tűz ki maga elé, amely nem más mint az emberek megvédése, és a zsarnokok legyőzése.
Stark egyébként egy amolyan modern Leonardo da Vinci-nek is fel lehet fogni, de a megalkotásánál a milliárdos playboy, Howard Hughes is nagy inspirációt jelentett. A képregényekben egy kissé komolyabb, érettebb, felelősségteljesebb figurával találkozhatunk, ám Favreau filmjében Stark maga a megtestesült arrogancia, önimádó, cinikus figura. Robert Downey Jr. remekül kelti életre a milliárdos csodagyereket, a színész hosszú évekig mélyponton volt, de végül sikeresen tért vissza a Hollywood-i élvonalba, többek közt ezzel a szereppel is, amelyet nem véletlen hoz ilyen kiválóan, hiszen nagyjából önmagát kellett játszania. S annak hogy a Vasember ilyen jó, minőségi képregénymozi lett, nagyrészt Downey érdeme. Jól érzi az egyensúlyt a figura alakításakor, a cselekmény során több oldalát is bemutatja, egyszerre nagyképű seggfej, és szerethető, humoros alkat is. Képregényadaptációban ritkán láthatunk ennyire egyedi alakot, bár semmiképp sem eredeti személyiség, hiszen ilyet már rengetegszer láttunk más filmekben. De a szuperhősös produkciókban rakatszámra nyomják a néző arcába a depressziós, naiv, hősszerelmes, önmagát feláldozó hősöket, Stark ezzel szemben egy cinikus, az élet gyümölcseit élvező, különc figura, őt nem az foglalja le mint a többi hőst, hogy sikerül e átmennie a gimiben, hogy alteregója miatt mikor kerül veszélybe az egyik szerette, vagy hogy ellenségei mikor támadják meg egy kriptonit bombával.
Favreau és Downey remekül megragadták a figura lényegét, és magát az életérzést, hangulatot, amelyet a film kivált. A legtöbb hős, az Egyesült Államok keleti partján, New Yorkban hősködik, a Vasemberből ezzel szemben árad a west coast feeling, a stílus, és a lazulás. Hiszen Stark miért is lenne depressziós, fásült hős, mikor kb. mindent megtud magának szerezni, minden csajt feltud szedni akit akar, stb., stb. Egyébként a cselekmény is erre a feelgood beütésre hajaz, rengeteg humoros jelenettel találkozhatunk az alkotásban, éppen csak annyira veszi komolyan magát hogy amennyire kell, de a paródia-jellegtől is nagyon messze áll. Maga a forgatókönyv persze nem túl fordulatos és igazából látszik, hogy nem is nagyon kellett, többnyire improvizáltak a színészek, de épp ettől lett annyira erős a film a dialógusok szempontjából. Downey-n kívül Jeff Bridges nyújt még emlékezeteset, aki csak ezért a szerep kedvéért borotválta le a haját és ennek köszönhetően hihetetlenül badass-en néz ki az öreg, teljesítményének köszönhető hogy a mozinak tisztességes főgonosza van, hiszen ez minden szuperhősfilmnek talán a legsarkalatosabb pontja. Persze mint minden képregényfilmből (és mostanában úgy en bloc minden filmből), úgy innen sem hiányozhat a szerelmi szál, amelyet végeredményben nagyon jól megoldottak. Gwyneth Paltrow nemcsak hogy szép, de elbűvölően bájos is a szerepében, és a Stark-al közös jelenetek kifejezetten humorosra sikeredtek, nyomuk sincs a Pókember-filmekre jellemző nyáladzásnak és kínlódásnak. Működik a kémia a két karakter között, mintha csak egy ’40-es évekbeli komikus-romantikus szituációt néznénk.
A többi színésznek sincs szégyenkeznivalója, Terrence Howard is jó, csak kár hogy a folytatásokban már más ölti magára Rhodes szerepét, egyszerűen annyira szimpatikus lett nekem a srác, hogy egyáltalán nem tudtam megszokni Don Cheadle-t a második részben (de nem azért mintha ő rossz színész lenne). A füzetekben található hangulatot bár nem sikerült maximálisan átültetni a mozgóképbe, de lényegében a cselekmény és a szereplők hűek a képregényben látottakhoz, a CGI-t pedig csak dicsérni lehet. A páncél eszméletlenül néz ki, az akciójelenetek pedig hozzák az elvártakat, de sajnos a Vasember egyik hibája hogy ezekből a szegmensekből rendkívül kevés van. A rendező inkább magára Tony Stark-ra koncentrál, a látvány kissé háttérbe szorul és az az igazság hogy Favreau nem is nagyon ért az akciójelenetek rendezéséhez. Igazából az, hogy nincs annyira robbantás, verekedés, meg látvány a filmben, nem is róható fel hibának, mert a hangulat és a mozi ennek ellenére is működik. Élvezetes és szórakoztató, persze igazi popcorn-film, de van benne annyi erő és lendület, hogy bőven túlmutasson ezen a kategórián. A zene ugyan nem túl kiemelkedő, csak a szokásos akció-prüttyögés, amely persze cseppet sem baj, a szokásos muzsikával van dolgunk, a Black Sabbath „Iron Man” című nótájának feltűnése pedig egyenesen kötelező volt, és szerencsére ezt az alkotók is ugyanígy gondolták.
Fordulat persze nem nagyon van, kivéve a végső poént, ami a legnagyobb durranás mind közül, de ugyanennyire jó érzés (főleg a képregény rajongóinak) hogy a kis részletekre is odafigyeltek, nem léptek túl egy bizonyos határon. A Batman: Kezdődik!-hez hasonlóan a realitásra törekedtek, valamint a főszereplőre, aki annak ellenére, hogy „megvilágosodik”, alapvető tulajdonságai jelleme nem változik olyan mértékben, hogy teljesen más ember lesz a film végére. Egyértelmű, hogy a nagyszerű Bridges, és a kevésbé nagyszerű, de mindenképpen bájos Paltrow ellenére is a filmet Downey viszi a hátán, nagyrészt az ő érdeme hogy a Vasember ilyen jó adaptáció lett, amelyet nyugodtan odasorolhatunk a legjobbak közé. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a mozi bemutatása óta majdnem mindenki Tony Stark akar lenni.
