A Mad Max akkora sikert aratott bemutatása után hogy annak minden pontja valósággal folytatásért kiáltott. George Miller nem is habozott sokat, fogta az egyszer már jól bevált stábját, ismét kiutazott a kietlen, ausztrál pusztaságokra, és két évvel később szűkszavú, magányos karaktere Max Rockatansky újra a mozivásznakon pózolhatott, egy sokkal kegyetlenebb, vérgőzösebb, na meg őrültebb miliőben, mint előzőleg. Ezúttal már sokkal több pénzből gazdálkodva (a folytatás költségvetése több mint háromszorosa volt az első résznek, pontosan 2 millió dollár) Miller nem volt rest, a második részt már sokkal grandiózusabb, epikusabb, nagyívűbb filmként képzelte el, melynek minden egyes centje meglátszik a végeredményen. Egyszerre akarta hozni az előd sodró lendületét, nyakatekert mutatványait, az eredeti karaktereket, szikár, brutális világot, miközben mindezekre rá is licitál. Új mérföldkövet kívánt létrehozni a poszt-apokaliptikus mozik világában, közben nem megfeledkezve arról, hogy hozzárakjon még néhány jelentős darabkát az akciófilmek alapköveihez – sikerült neki. A legapróbb túlzás nélkül.



Néhány évvel az első epizód után a régi, civilizált világ végérvényesen a lángok martalékává vált. A hatalmas, pusztító globális háború után a Föld tartalékai kimerültek, az emberiség megtizedelődött, akik megmaradtak, azok vagy a kietlen országutakat róják egymást üldözve, gyilkolva a legnagyobb kincsért, az üzemanyagért, vagy elkeseredetten próbálnak túlélni, egy kis reményt találni ebben az elnéptelenedett, elállatiasodott világban. Végeláthatatlan pusztaság van mindenfelé, száraz, forró sivatag, amerre a szem ellát, Max (Mel Gibson) pedig továbbra is ezeket a rideg utakat járja, egyetlen társával, egy hűséges kutyával. Mivel a benzin mára már gyakorlatilag az élelemnél, és víznél is értékesebb lett, kihasználja az alkalmat, mikor tudomást szerez róla, hogy egy elszigetelt, békés közösség kiapadhatatlan készlettel rendelkezik, egy saját maguk által épített erőd szívében. A baj csak annyi, hogy ezt az egyik kegyetlen, és vérszomjas banda is megneszelte, akik bármire hajlandóak, hogy megkaparintsák az üzemanyagot, vezérük Humungus (Kjell Nilsson) egyezkedik bár, de a közösség tagjai nehezen hiszik el szavában a békés szándékot. Max-nek sikerül behatolnia az erődbe, először önző érdekek vezérlik, majd szép lassan arra az elhatározásra jut, hogy segít az embereknek kitörni, és áthajtani a senki földjén, a közösség tagjai pedig hamar rájönnek, hogy Max nélkül vajmi kevés esélyük lenne a túlélésre a lakóhelyük kapuin kívül.



A Mad Max 2: Az országúti harcos minden olyan elemmel rendelkezik, ami egy igazán jó folytatást jellemez. Miller, és csapata a végletekig kihasználta a nagyobb költségvetést, egy sokkal vadabb, hangulatosabb, és reménytelenebb világot hoztak létre, mint korábban, tették ezt úgy, hogy a western filmek klasszikus alaptéziseit, karaktereit, monumentumait mentették át egy apokalipszis utáni, elmebeteg rémálomba – az előző rész is elment egy neo-westernnek, de Az országúti harcos az a poszt-apokaliptikus műveknek, mint ami a spagetti-western volt a vadnyugati filmek műfajában. Az első részben a világ, bár már nagyban hanyatlott, mégsem veszítette el teljesen a civilizáltságát. Voltak jó emberek, erkölcsös személyiségek, akik még az egyre növekvő káosz ellenére is igyekeztek megőrizni emberségüket, tudták mi a jó, és mi a rossz, képviselték a régi alapvető normákat. Azonban a folytatásban ez alig-alig tapintható, szinte teljesen eltűnt: ember embernek farkasa, a bandák is brutálisabbak, mint valaha, habzó szájú, vérgőzös állatokká változtak, rosszabbak, mint az előzmény motoros bandája. Ők legalább képviseltek valami eszmét, lázadtak valami ellen, tetteikben, elveikben még akkor is lehetett valami értelmet találni, ha ezek a cselekedetek mélységesen elítélendőek voltak. Humungus, és bandája ezzel szemben semmiféle értelmet nem keres abban, amit csinál, csak pusztít, öl, rombol, kínoz, eltapos, amit csak lehet, és amit talál, a benzin megszerzése csak amolyan ürügy a további zsarnokoskodásra, csupán egy eszköz, aminek segítségével táplálhatják veszedelmes gépszörnyeiket.



Saját társaikkal sem viselkednek sokkal finomabban, mint áldozataikkal, láncra verik egymást, röhögő görcsben törnek ki, ha egyik tagjuk egy szerencsétlen baleset következtében ujjait veszti, beszélni nem is igazán beszélnek, csak őrjöngve, üvöltve, sikoltva kommunikálnak – embereknek is vonakodva nevezhetőek. Humungus azonban láthatóan értelmével vívta ki a vezető szerepet, ő az, aki kifejezi céljaikat, törekvéseiket, intelligensebb, mint vérszomjas bandája, de egyben a hokimaszk mögött is képes megőrizni titokzatosságát. Egyszóval tökéletes, karizmatikus főgenya, többször is túllicitálja a hasonló, ám cseppet sem ilyesfajta fenyegető hűvösséggel felruházott Toecutter-t. Hozzájuk hasonlóan a film pozitív karakterei sem bonyolultak. A globális háború utáni világ még egyszerűbb, ám sokkal veszélyesebb hely lett, mint korábban, azonban egyúttal könnyebb is megkülönböztetni a két oldalt. A „jó, és rossz” sokkal átláthatóbb lett, és ez megmutatkozik a jelmezeken is. Míg Humungus eszetlen, őrjöngő bandája úgy öltözködik, mint egy heavy metal zenekar, fekete bőr ruhákban, láncokkal, kakastaréjhoz hasonló frizurákkal, addig az üzemanyagot kitermelő közösség valamivel ápoltabb, fehér ruhákban tetszeleg, bár az ő személyiségükön is érezhető az a fajta bizonytalanság, amit a kegyetlen vidék váltott ki belőlük, más emberek, köztük Max irányába is. A jelmeztervező tökéletes munkát végzett, szemet gyönyörködtetőek a por lepte, szakadt, kissé elhasznált ruhák, rongyok, és az azokat viselő szereplők is – mindent ellepett a kosz, a sivatag homokja, a rohadó, foszló világ szinte lemászik a képernyőről.



Ahogy a jobbnál-jobb járművek is aprólékosan lettek megtervezve, átalakítva, nem túlzás művészetnek hívni azt, amit megalkotott a stáb, a hajmeresztő kaszkadőrjelenetekről nem is beszélve. Természetesen CGI nyomokban sem fedezhető fel, mindent, amit a képernyőn látunk, az valóban összetört, valóban felrobbant, tényleg totálkáros lett, a nagyobb költségvetésnek hála az akciójelenetek hihetetlen látványosak lettek, simán rácáfolnak az elődre, aminek szintén nem kellett szégyenkeznie a szép mutatványai miatt. A végső autósüldözés pedig annyira szemkápráztató, és adrenalin pumpáló, ami ügyesen feladta a leckét a ’80-as, de még a ’90-es évek akciófilmjeinek is – egyszerűen annyi erő van benne, hogy energiája sosem fog megfakulni, még ennyi évvel a bemutató után sem. Max pedig hihetetlenül tökös. Már az első részben sem kellett a szomszédba mennie érte, itt azonban olyan mértékű keménység mutatkozik meg benne, hogy már-már emberfeletti erővel ruházza fel az ember, pedig mindenféle különleges képességnek híján van. Az előzmény óta eltelt időszakban egy magányos farkas lett, aki napról-napra tengődik, többnyire önző érdekek vezérlik, a túlélésért küzd, pedig legbelül tisztában van vele, hogy nagyon nincs is már miért élnie, azonban nem adja fel. És ez a tulajdonság vezeti mindig előre, az a nagyfokú elszántság, és a lelkében még pislákoló emberség, ami miatt mégis kiáll a segítséget kérő személyek mellett, és segítő kezet nyújt nekik a bajban. Gibson-nak csupán 16 sora van a filmben, és itt már jobban látszik az az ember, aki később a ’90-es évek egyik legjobb színésze lesz. A vadnyugati cowboyokhoz hasonlóan beszélni keveset beszél, azonban apró rezdüléseit, mimikáit, kemény nézéseit nem lehet nem szeretni, és értékelni. Csak akkor nyitja beszédre a száját, ha valóban muszáj, akkor azonban nem teketóriázik, rögtön a lényegre tér.



Az országúti harcos nagyobb, jobb lett, mint elődje, és minden idők legjobb folytatásai listáján bebetonozott helye van. Nemcsak hogy sikeresen ismételte meg a Mad Max lendületes tempóját, de többet is nyújtott, mint az, és egy teljesen új mércét állított fel. Amit azóta egy poszt-apokaliptikus film sem tudott megugrani, és úgy tűnik, még nagyon sokáig nem is fog. Lehetetlen is lenne kirobbantani a második részt az élvonalból, méltó versenytársat maximum csak a saját sorozatán belül kaphat.