Kritika
Vissza a jövőbe (Back to the Future)
Kritika
Vissza a moziba!
Azok a boldog ’80-as évek! Nem vagyok híve annak a közmondásnak, hogy régen minden jobb volt, főleg akkor nem, ha ezt a filmgyártással is összefüggésbe hozzák, de az tény, hogy abban az évtizedben rengeteg olyan alkotás készült, ami tökéletesen hozta annak az időszaknak a hangulatát, látszólag teljesen beleragadt saját idejébe. Azonban mégis örökzöld tudott maradni, és ugyanígy fogyasztható például 2015-ben is, még ha speciális effektekben nem is lehet vetélytársa a mostani nyári blockbustereknek. Viszont ha egy filmet kellene választanunk, ami tökéletesen definiálja a már-már bájosan naiv, mégis némely pontjában úttörőnek tartott ’80-as éveket, akkor az majdnem biztos, hogy az 1985-ben bemutatott Vissza a jövőbe című alkotás lenne. A Robert Zemeckis (később olyan filmeket tett le az asztalra, mint a Forrest Gump, vagy a Számkivetett) által rendezett film a „felhőtlen nyolcvanasok” egyik alapműve, megkerülhetetlen, örökzöld, örökérvényű klasszikus, melynek sikere egyszerűen magától értetődő volt abban az időben, közegben, és korszakban, amiben készült. Műfaját tekintve sok minden, hiszen egyszerre sci-fi, kalandfilm, emellett pedig minőségi poénokat felvonultató vígjáték is, és rendelkezik azzal a különleges tulajdonsággal, hogy gyakorlatilag minden korosztály számára fogyasztható. Gyerekként, még VHS-en, vagy akár tévében ámultunk a teljesen átlagos kamasz, Marty McFly kalandjain, akinek nem volt emberfeletti ereje, nem tudott kocsikat megemelni, repülni, semmiféle extra tulajdonsággal nem rendelkezett, mégis hajmeresztő helyzetekből vágta ki magát, mindig laza, és vicces tudott maradni, emellett olyan egyénisége volt, mely miatt tökéletesen tudtunk vele azonosulni. Hiszen ki alkalmasabb egy ilyen példakép-szerep betöltésére azok számára, akik maguk is serdülőkorban vannak, hajkurásszák a lányokat, koptatják a sulipadot, és arról álmodoznak, hogy egyszer híresek lesznek? Megsúgom: nem sokan képesek ezt elérni. Főleg úgy, hogy Marty-nak aztán tényleg nem volt sok kiváltsága, amivel elindulhatott az életben, nem volt annyira bonyolult jellem, lényegében igencsak egyszerű volt, de lényegében pont ez vált előnyére, és ettől éreztük kicsit magunkénak is a figuráját. És ez az egyszerűség nem csak rá, de az egész filmre igaz.  



Marty (Michael J. Fox) is csak egy olyan srác, akinek semmi kedve hősnek lenni, mégis olyan helyzetbe kerül, hogy használnia kell józan eszét, és bevetnie minden erejét, hogy helyrehozza azokat a hibákat, amiket mások okoztak, vagy éppen ő, saját meggondolatlansága okán. Egy átlagosnak induló éjszakán fura hívást kap Dr. Emmet Brown-tól (Christopher Lloyd), akivel az évek során jó barátságot alakított ki. A találkozásukat követően a kissé zakkant tudós elmondja Marty-nak, hogy feltalált egy időgépet, amit egy kocsiba szerelt, ennek segítségével pedig nyugodtan el tud utazni bármilyen évbe, egy kis plutónium felhasználásával. Azonban nemsokára megjelennek azok a terroristák, akiktől a doki szerezte a nukleáris anyagot, és nagyon nem örülnek neki, hogy át lettek verve. Szitává lyuggatják Dr. Brownt-t, Marty menekülése közben viszont visszautazik 1955-be, ami több problémát is okoz: egyrészt plutónium nélkül nem tud visszamenni saját idejébe, így fel kell keresnie az akkor még fiatalabb dokit, másrészt pedig véletlenségből olyan galibákat okoz, melynek következtében az anyja, és apja szerelmének sorsa másképp alakul, így tehát ha Marty nem hozza helyre gyorsan a dolgot, akkor testvéreivel együtt eltűnhet a tér-idő kontinuumban.  



A Vissza a jövőbe története egyáltalán nem újszerű, vagy éppen bonyolult, de nem is kell annak lennie. Zemeckis, és írótársa, Bob Gale (ketten már számos forgatókönyvet írtak együtt, és ennek a filmnek az alapötlete is az ő fejéből pattant ki) nem egy ismert alapanyagot, képregényt, könyvet, vagy rajzfilmet használtak fel, hanem gyakorlatilag a semmiből hoztak létre valamit. Az egész koncepció az ő mérhetetlen kreativitásukat, és zsenijüket dicséri – most jöhetnék azzal, hogy ma már nincs ilyen, de nem jövök, mert az hazugság lenne, inkább leírom teljesen megvilágosodva, hogy a francba, a ’80-as években milyen rohadt nagy ötletek jöttek létre csupa gyermeki lelkesedésből, és szenvedélyből a filmiparon belül! És ha ehhez még hozzávesszük, hogy a film producere a szórakoztatás egyik nagy mestere, a gyermeki lelkeket mindig tökéletesen megszólító Steven Spielberg, akkor azt hiszem sokkal többet nem is kell elmondani az alkotás minőségéről, és hatásairól. Spielberg ugyan vétett néhány hibát karrierje során, de a humorhoz mindig értett, és kevés alkalommal fordult elő, hogy komolyabban vette volna magát, mint kellene. Például, mikor a stúdió előjött azzal, hogy a Vissza a jövőbe címmel kevés embert vonz majd be a film, és inkább fusson „Spaceman from Pluto” (Űrhajós a Plútóról – magyarul is jó hülyén hangzik) néven a produkció, Spielberg csak nevetett, és megköszönte a viccet. Hozzátartozik még a dologhoz, hogy az időgép eredetileg egy hűtő lett volna, csak az után döntöttek a kocsi mellett, ez pedig vita nélkül a filmipar egyik legzseniálisabb ötlete lett, a DMC DeLorean a valaha látott legkirályabb filmes kocsi. A formája, kinézete, de már maga a különleges módon nyíló ajtaja miatt is egy valóságos ikon, amit egyszerűen nem lehet elfelejteni, és ki ne akart volna életében legalább egyszer bepattanni egybe, és menni vele pár kört?  Az már csak hab a tortán, hogy Marty-t valóban földönkívülinek nézi, és le akarja lőni egy farmer család, amikor a srác 1955-be érkezve véletlenül belehajt a pajtájukba. Már saját korában is eléggé futurisztikusnak tűnt a kocsi, de talán még mai szemmel is az egy kicsit. A fluxuskondenzátor meg? Csakis a Csillagok háborúja fénykardjával említhető egy lapon.  



A Vissza a jövőbe nemcsak egy évtized, hanem a kamaszkor definíciója is. Marty teljesen tükrözi a ’80-as évekbeli tinédzserek össze tulajdonságát, személyiségjegyeit, a lábán Nike cipő, gördeszkával jár mindenhova, miközben szól a fülében a rockzene a walkmanből, ezek mellett viszont rengeteg olyan problémával néz szembe, amivel sok más hétköznapi tini is. Nincs kocsija, amivel elvihetné a barátnőjét randizni, a suliban a tanárok semmirekellőnek nevezik, minden tehetsége ellenére (kinek ne lett volna az életében egy Mr. Strickland?), látszólag a testvéreivel, és a szüleivel sem tud zöldágra vergődni, ami nem csoda, ha végig nézünk a középosztálybeli, kissé diszfunkcionálisan működő családon, ami már önmagában hatalmas humorforrás. Minden pontján lúzer família, a vacsorajelenet pedig hatásos, és rendkívül poénos kifordítása az amerikai álomnak, a Marty apját játszó Crispin Glover elviszi a prímet a rettenetesen infantilis, kicsit idióta benyomást keltő karakterével. És akkor még meg sem volt említve a freudi mélységeket elérő anya-fia jelenetekről sem, melynek során Marty anyjának Lorraine-nak a múltbeli énje beleszeret saját fiába, és az autóban rá is veti magát. Persze a film könnyed, és nevettető humorral kezeli az ilyen helyzeteket is, tökéletes poénforrás a rengeteg jelenben már lezajlott, de a múltban még meg nem történt esemény, a pop-kulturális utalások száma pedig rengeteg, és ezek ráadásul szervesen is beleépülnek a történetbe, előre is lendítik a cselekményt, miközben szem nem marad szárazon. A kor ideológiája is benne van természetesen, de ez nem válik a kárára, mivel jócskán tartalmaz öniróniát is, és a forgatókönyv példa nélkülien szórja maga után a zseniális poénokat, még akkor is, ha az USA akkori elnökéről van szó. Ronald Reagan-nek, mikor megnézte a filmet, annyira tetszett neki a rá való utalás, hogy megállítatta, és többször is visszatekertette a filmet, hogy újra megnézhesse.  



A Vissza a jövőbe első epizódjában minden megvan, ami kell egy szórakoztató filmhez: egyszerű, de nagyszerű történet, ami ráadásul még kellően érdekfeszítő is, frappáns, ötletes világ, zseniális, legrosszabb esetben is megmosolyogtató poénok, nagyszerű karakterek, akiket a színészek is hasonlóképp személyesítenek meg (Fox, és Lloyd is karrierje legnagyobb alakítását nyújtja, mindketten erről a filmről ismerhetőek fel igazán), és még megannyi apróság, amitől igaz klasszikussá vált a produkció. Dialógusaira mind a mai napig emlékszünk, a premier után egy évvel még Reagan is idézett a filmből az egyik beszédében, és akkoriban, Marty McFly-nak köszönhetően kevés menőbb dolog létezett, mint walkmant hallgatva gördeszkázni, és pick up-okon kapaszkodni közben – az már egy másik történet, hogy ezeknek a jeleneteknek nagy szerepük volt abban, hogy népszerűvé tegyenek egy felfedezésre váró szubkultúrát, aminek egy Tony Hawk nevű srác is oszlopos tagja volt. A Vissza a jövőbe ilyen pozitívumok után nem is lehetett más, mint 1985 legsikeresebb filmje, amit nem véletlenül jegyeznek a nagykönyvekben, és nem véletlenül utalnak rá ma is ezer helyen, akármilyen médiumról is legyen szó. A film idén lett 30 éves, ennek örömére néhány budapesti, és vidéki mozi újra leadja nagyvásznon az évforduló alkalmából (persze ez nálunk 28 év, de az a 2 esztendő végülis már nem oszt, nem szoroz), aki teheti, az semmiképp se hagyja ki, mert egy kiváló filmről van szó, amit ráadásul igazi élmény megnézni gyémántvásznon. Ez legalább annyira biztos, minthogy a Van Halen, és Darth Vader nélkül George sosem hívja el Marty anyját a bálba.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.