A horror megváltozott. Régen az olyan filmek hozták ránk a frászt a mozivásznakon, mint A ház hideg szíve, az Ómen, Az ördögűző, esetleg a Ragyogás, és nem méltatlanul lettek ezek klasszikusok, hivatkozási  alapok, ezen kívül pedig természetesen inspirációk a fiatal rendezők generációi számára, akik érezték magukat annyira kreatívnak, hogy új színt vigyenek ebbe az időnként méltatlanul alábecsült műfajba. Ma azonban már más szelek fújnak: hódít a found footage, amilyen stílusban már bőven több film készül, mint amennyit a műfaj elbírna, sokkal fontosabb már a vér mennyisége, a maximumra tekert hangerő, a rángatózó kamera, és a percenként bedobott jump scare-ek, amit ha jól használnak, akkor valóban működik, de legtöbbször inkább a fordítottja igaz. Így ami eredetileg félelmetes akar lenni, az inkább rettentően unalmas, és kreativitást helyettesítő eszköz lesz.  A kimértség, a feszültség, és a valódi, zsigeri félelemkeltés azonban valahogy hiánycikk lett mostanra a horror műfajban, esetleg James Wan (Insidious, Démonok között) lepi meg néha az embert, de lényegében elmondható, hogy nemigen vannak elkényeztetve azok, akik a régi hagyományokat felelevenítő darabokra vágynak. Guillermo del Toro régóta dédelgetett projektje azonban ezt a jeget hivatott megtörni, és esetleg újra divatba hozni a rég elfelejtett receptet, azt nem lehet mondani, hogy ilyesmire ne lenne igény, és a mexikói rendező mindig is értett a vizualitáshoz, díszletekhez, az elvont hangulat megteremtéséhez. A Bíborhegyben első látásra meg is volt minden, ami ahhoz kell, hogy az utóbbi évek, de legalábbis az idei esztendő legemlékezetesebb horrorja legyen, és a kritikailag elismert, szintén old school módszerekkel készített Valami követ című alkotással ellentétben, ez már sokkal szélesebb közönséget szeretne megszólítani.  



A vagyonos családból származó Edith Cushing (Mia Wasikowska) híres írónőnek készül, de kísértet történeteire egyik könyvkiadó sem tart igényt. Azt azonban senki sem tudja, hogy ezek részben valós élmények alapján íródtak, ugyanis Edith anyjának halála után, még gyerekkorában meglátogatta egy szellem, aki egy Bíborhegy nevű helytől óvta szavaival a kislányt. Felnőve beleszeret egy brit arisztokratába, Sir Thomas Sharpe-ba (Tom Hiddleston), aki saját tervezésű bányászgépe finanszírozásához keres partnert Amerikában. Sharpe egyből elbűvöli a távolságtartó Edith-et, aki apja halála után hozzá is megy, és Angliába költözök, hogy Sharpe, és annak nővére, Lucille (Jessica Chastain) romos, kissé elhanyagolt, isten háta mögötti kastélyában éljen. Az agyagbánya fölé épült, rideg benyomást keltő hely már a kezdetekkor hátborzongató hatással van a nőre, nemsokára azonban kísértetek jelennek meg a kastélyban, akik látszólag nem akarják békén hagyni Edith-et, és szép lassan férje, valamint annak nővére is egyre furábban kezd viselkedni…  



A Bíborhegy cselekményét del Toro a múlt század elejére helyezi, és ennél fogva tele is pakolja mind gótikus mind romantikus elemekkel a történetet, egyszerűen az egész film tobzódik a korszakra jellemző finom úrias, arisztokrata hangulatban, a miliő pedig tökéletesen visszarepít egy sokkal elegánsabb, megjelenésében gyönyörűbb korba. Ha valamiért szeretni lehet a filmet, akkor az biztos a gondosan megtervezett, hihetetlenül szép díszletek, és képek sokasága, a remek operatőri munka, na meg a korhoz igazított, minden részletükben szemet gyönyörködtető jelmezek. Ezeknek az apró, de nagyon is fontos dolgoknak az összessége testesíti meg azt a klasszikus horror értékeket tiszteletben tartó rémmesét, amit del Toro tár elénk a Bíborheggyel. Minden pontjában a régi iskola elveit követi, igazi gótikus horrortörténet, arisztokrata bőrbe csomagolva, középpontjában pedig (mint ahogy del Toro filmjeinek nagy részében) az emberi gonoszság áll, szemben a rémisztő kísértetekkel, akik minduntalan halálra rémítik, mind a főszereplőt, mind a nézőt. A címszereplőként tetszelgő helyszín már első látásra rémisztő, a fenyegetően álló, és folyton nyikorgó-recsegő kastély, amely szinte már önálló életet él, (és valóban meg is építették a díszletesek) minden pontja azt szeretné elhitetni velünk, hogy bármelyik sarkon rejtőzhet valami félelmetes, valami halált hozó. Del Toro pedig élvezettel játszik a néző idegeivel, miközben a kamera felfedezi a ház minden pontját, az emelettől egészen a szörnyű titkokat rejtő alagsorig. A folyamatosan rothadó, omladozó helyszín remek alaphangulatot teremt, egy percre sem érzi azt a néző, hogy biztonságos lenne.  



Azonban bármennyire is hagyományos kísértethistóriának akar tűnni a Bíborhegy, igazából nem az. Lényegében sokkal inkább egy romantikus thriller, mint vérbeli horror, a romantikus szál is nagyobb szerepet játszik a történetben, a horrorisztikus jelenetek pedig valahol a háttérben kullognak. Viszont ez azt a negatívumot hozza magával, hogy a természetfeletti elemek szinte semmit sem tesznek hozzá az alapfelálláshoz, a pszichológiai terror mindvégig jelen van, mindent összevetve a kissé gyenge forgatókönyv miatt valahogy nem akar teljes mértékben működni az egész. A történet fordulatai előre kiszámíthatóak, még ha félig-meddig ez is volt a cél, hiszen a Bíborhegyben nem a sztorin van a legnagyobb hangsúly, hanem a karakterek közti viszonyokon: a helyzeteket előre lefektetik, a rendező pedig a nagyját a színészekre bízzak, akik természetesen nem hazudtolják meg magukat, megbízható alakítást nyújtanak. Wasikowska, és Hiddleston sem okoz csalódást, tisztességesen rajzolják meg a karaktereket, a Bíborhegy azonban vita nélkül Jessica Chastain filmje. Már eleve félelmetesebb, mint akármelyik szellem a filmben, az ő színészi teljesítménye a legjobb, és legszórakoztatóbb is egyben. Egyszerre gondoskodó, szerető nővér, és hidegvérű, kimért ribanc, emellett pedig egy pszichopata, végletekig beteg elme, tökéletesen aposztrofálja a film központi témáját, vagyis hogy az igazi horror maga az ember.  



Del Toro filmje ugyan a hangulata, díszletei miatt egyértelműen nézhető, az erős képi világ pedig remekül működik, azonban ebben az alapanyagban jóval több potenciál leledzett, sokkal többet lehetett tőle elvárni, főleg egy ilyen rendezővel. Egy kevésbé híres, újonc direktor minden bizonnyal vállveregetést érdemelne érte, de del Toro-tól ez kevés. Valójában a Bíborhegy olyan, mintha egy lelkes, ámde kissé ügyetlen del Toro tiszteletadás lenne egy tapasztalt rendezőtől – akinek már áll néhány film a háta mögött, kibontakozni azonban még sem tudott teljesen. A film inkább tisztes iparosmunka, mint kiemelkedőnek nevezhető alkotás, félúton a tucathorror, és jó horror között, viszont az előbbitől egy hangyányit mégis távolabb áll. Egyszeri fogyasztásra tökéletesen alkalmas, csak hát a kihagyott ziccer ténye piszkálja az embert már megint.