Egy tinédzserekből álló társaság érkezik egy elhagyatott erdei faházhoz, hogy eltöltsenek a kibérelt helyen egy csodálatos, laza, és bulizós
hétvégét. A fiatalok egész jól szórakoznak, majd a ház pincéjében rálelnek egy
rakás régi holmira, többek között rituális tárgyakra, egy régi könyvre,
valamint egy titokzatos, és hátborzongató magnófelvételre. A felvételen egy
professzor egy bizonyos Holtak Könyvéről beszél, ami elméletileg képes démonok,
és földöntúli szellemek feltámasztására, majd fel is olvassa azt a szöveget,
amivel azok megidézhetőek. A társaság, néhány kivételtől eltekintve nem veszi
túlzottan komolyan, amit hall, csak egy gyermeteg viccnek gondolja az egészet,
azonban nem sokkal ezután hatalmas szél támad az erdőben, ablakok törnek be,
egyik társukat pedig megszállja a gonosz, aki emiatt ocsmány, gonosz, és
eltorzult hangú alakká változik. A félelmetes lények folyamatosan ijesztgetik,
és fenyegetik a csapatot, akiknek valamit sürgősen ki kell találniuk, ha meg
akarják érni a hajnalt, és nem akarnak a hely eddig szunnyadó démonainak
áldozatai lenni, akik egyszerre tesznek erőszakot a testükön, és lelkükön.
Az 1981-es keltezésű Gonosz halott mindenféle vita nélkül a világ egyik legjobb horrorfilmje. Na meg a legkreatívabb is. Sam Raimi, az akkor még teljességgel ismeretlen rendező nevetséges, mindösszesen 400 ezer dolláros költségvetésből kellett, hogy gazdálkodjon: „Egy igazán jó filmhez fájdalmasan kevés” – mondhatná a magát szakértőnek nevező egyén, ugyanakkor ez a mondat megelőlegez egy hatalmas sallert, főleg a Gonosz halottat látva, amiről gyakorlatilag mindent el lehetne mondani, csak azt nem, hogy ötlettelen, rossz, vagy sótlan lenne. Pont ellenkezőleg, ezzel az alkotással a műfaj egyik klasszikusa született meg, és ez még nem is a legmegfelelőbb szó, amivel illetni lehet a filmet. A Gonosz halott ugyanis egy horror alapvetés. Megmutatja azt, hogy mi van akkor, ha egy adott stáb mögött nem áll profi csapat, nem csengetik nekik a dollármilliókat a trükkökre, makettekre, díszletekre, nem adnak melléjük híres, és tapasztalt színészeket, nincs ingyen kávéfőző, stúdió, lakókocsi, látszólag az égvilágon semmijük sincs meg, ami egy minőségi film elkészüléséhez lenne szükséges. Viszont ez egy baromi nagy látszólag, mivel, bár minden ellenük szólt, Raimi-ék rendelkeztek mindazzal, ami segített létrehozni egy, mára már hivatkozási alapként kezelt alkotást: nem maradt más választásuk, mint kreatívnak lenni. A bagó összegen kívül voltak még színésznek maximum jóindulattal nevezhető haverok, pontosabban Raimi iskolai ismerősei (ő maga 21 éves volt a forgatáskor), köztük Bruce Campbell is (szégyelld magad, ha nem ismered, addig nem olvashatod ezt tovább, amíg utána nem nézel, hogy ki ő), aki szintén akkor bontogatta szárnyait, a később csak simán a B-filmek királyának hívott ember ennek a trilógiának köszönheti egész karrierjét. Túlzás nélkül nem csak ő, de a későbbi rendező generációk tömege is, és nemcsak a horrorfilmesek. Emellett pedig teljes tisztelettel viseltetik a műfaj korábbi klasszikusai, főleg az olasz képviselők, és a kannibál filmek iránt. Minden perce aranyat ér, a profi kameramozgások, amelyek egyszerre idézik Hitchcock-ot, és Steven Spielberg Cápáját is, sejtetik velünk a gonosz közeledtét, és a borzongást is elősegítik, voltaképp, ha nem is rémülünk meg az undorítóbbnál undorítóbb rémek láttán, a gusztustalanságukra még sem lehet egy kis panasz sem.
Apropó gusztustalanság: a Gonosz halott pontosan a házi, amatőr trükkjeitől nagyszerű. Piros, zöld, fekete festék, pattogatott kukorica, gyurma, slow motion, minden van itt, amit csak be lehet vetni annak érdekben, hogy valahogy sikerüljön kompenzálni a pénz, és az emberhiányt. Olcsó trükkjeibe belekötni felesleges, sőt, teljesen hülyeség is, hiszen akkor, ennyi pénzből, ilyen anyagból, ilyen stábbal ez volt a csúcs, amit ki lehetett hozni. A maszkok, sminkek, és az eltorzított hangok annak ellenére is elérik a kívánt hatásukat, hogy a film felett már jóval eljárt az idő, viszont még mindig bámulatos megoldásai időnként képesek félelmetes benyomást kelteni, aminél már csak maga a tisztelet, és az elismerés nagyobb, amit akkor még nagyban iskolapadot koptató stáb iránt érzünk. És ha már itt tartunk, ne felejtsük el azt a tényt, hogy a Gonosz halott filmiskolákban tananyag lett: azt hiszem, azok után, hogy az alkotást végignézve észrevesszük, mennyire árad belőle a filmkészítés, és a horror műfaj iránti feltétlen rajongás, ez nem is annyira meglepő. Szakmai szemmel nézve zseniális, és nem csak trükkjeiben, hanem kameramozgásaiban, ami tökéletesen teremti meg a szuggesztív hangulatot, vágói pedig a Coen-testvérek voltak, akik később azért összehoztak „néhány korrekt” filmet. A Gonosz halott megérdemelten lóg ki, még a nagyon-nagyon kis költségvetésű filmek sorából is, mivel egyszerűbb azoknál, azonban ez egyáltalán nem akadály: a néző azt kapja, amit lát, nincs túlbonyolítva, vagy elhúzva semmi, egyből belevágnak a közepébe, ahogy kell, és ennek a berántó, hátborzongató túlélőtúrának a játékidő végéig megvan az energiája, tempója sosem hagy alább.
Ennek az egyszerűségnek köszönhető, hogy a cselekmény nélkülöz mindenféle komolyabb, vagy hosszabb felvezetést, elég körülbelül húsz perc, és máris egy vészjósló világban találjuk magunkat, az atmoszféra végletekig hiteles. Folytatásaival ellentétben az első felvonás még tényleg egy igazi, kőkemény horrorfilm, mindenféle komikus felhang nélkül. Persze, akármilyen zseniális is legyen, azért bőven vannak hibái is: trükkjei természetesen, ahogy fentebb van említve, nagyszerűek, de lehetetlen, hogy kiállják az idő próbáját. Főleg a technológia az oka, hogy ebbe egyre jobban bele lehet kötni, gyerekként, mikor a film agyonnézett, agyonmásolt VHS kópiáját néztük kerek szemekkel, tátott szájjal a tévében, akkor még kevésbé tűnt fel a homályos, szaladó képernyőn, hogy mindez csak mindennapi eszközökkel ügyesen megoldott trükk. Ma már, egy DVD, vagy HD verzióban aligha olyan hatásos, amikor a démoni erő megszállja az embereket és gonosz, kegyetlen élő halottá változtatja őket, de a videózás aranykorában, mikor tonnaszámra jöttek a mindenféle hangalámondásos filmek, mindenki borzongott a sötét szobában. Ha lehetséges lenne, mindenkinek így kellene először látnia a Gonosz halottat, mert úgy lehet igazán értékelni, és felfogni összes érdemét, a gyerekkori elmére gyakorolt hatását.
A film vita nélkül megérdemli a klasszikus titulust. Igaz, a siker nem jött könnyen, viszont a fesztiválokon akkora siker lett, hogy később moziban is bemutatták, majd videokazettán igazi kultusz lesz, még itt Magyarországon is, ahol szintén gyerekek, fiatalok sorát rántotta be a cseppet sem elhagyatott, halálos sikolyoktól sem mentes hidegrázó erdő. Gyakorlatilag Stephen King-nek köszönhető, hogy a film nem tűnt el végül az ismeretlenség mocsarában, a híres írónak annyira tetszett, hogy el tudták adni a New Line Cinema-nak, annak a stúdiónak, ami rengeteg klasszikus horrort, és horror figurát adott a világnak, így Raimi Gonosz halottját is, ami emelt fővel indult hódító útjára. Ahogy maga a rendező is önmaga szép karrierjének indulását érhette meg ezzel a filmmel, ami örökre egy bagóból leforgatott, igazi kreativitással, fantáziával, és szenvedéllyel átitatott alkotás. Több ponton is bele lehet kötni, kezdve azzal, hogy nagyon fogott rajta az idő vasfoga, bezárólag az amatőr színészi játékkal, ami csak pár fokkal jobb annál, hogy teljesen borzalmasnak hívjuk, és így is csak az menti meg az összképet, hogy amikor rájuk kerül a maszk, valóban előbújik belőlük a pislákoló tehetség. És itt még Ash sem az az Ash, aki majd a folytatásokban lesz. Minden negatívumával együtt azonban a Gonosz halottnak vitathatatlan érdemei vannak, ezt az egy erényét semmiképp se veszítette el, de nem is fogja soha. Valahogy így kell filmet csinálni.
Az 1981-es keltezésű Gonosz halott mindenféle vita nélkül a világ egyik legjobb horrorfilmje. Na meg a legkreatívabb is. Sam Raimi, az akkor még teljességgel ismeretlen rendező nevetséges, mindösszesen 400 ezer dolláros költségvetésből kellett, hogy gazdálkodjon: „Egy igazán jó filmhez fájdalmasan kevés” – mondhatná a magát szakértőnek nevező egyén, ugyanakkor ez a mondat megelőlegez egy hatalmas sallert, főleg a Gonosz halottat látva, amiről gyakorlatilag mindent el lehetne mondani, csak azt nem, hogy ötlettelen, rossz, vagy sótlan lenne. Pont ellenkezőleg, ezzel az alkotással a műfaj egyik klasszikusa született meg, és ez még nem is a legmegfelelőbb szó, amivel illetni lehet a filmet. A Gonosz halott ugyanis egy horror alapvetés. Megmutatja azt, hogy mi van akkor, ha egy adott stáb mögött nem áll profi csapat, nem csengetik nekik a dollármilliókat a trükkökre, makettekre, díszletekre, nem adnak melléjük híres, és tapasztalt színészeket, nincs ingyen kávéfőző, stúdió, lakókocsi, látszólag az égvilágon semmijük sincs meg, ami egy minőségi film elkészüléséhez lenne szükséges. Viszont ez egy baromi nagy látszólag, mivel, bár minden ellenük szólt, Raimi-ék rendelkeztek mindazzal, ami segített létrehozni egy, mára már hivatkozási alapként kezelt alkotást: nem maradt más választásuk, mint kreatívnak lenni. A bagó összegen kívül voltak még színésznek maximum jóindulattal nevezhető haverok, pontosabban Raimi iskolai ismerősei (ő maga 21 éves volt a forgatáskor), köztük Bruce Campbell is (szégyelld magad, ha nem ismered, addig nem olvashatod ezt tovább, amíg utána nem nézel, hogy ki ő), aki szintén akkor bontogatta szárnyait, a később csak simán a B-filmek királyának hívott ember ennek a trilógiának köszönheti egész karrierjét. Túlzás nélkül nem csak ő, de a későbbi rendező generációk tömege is, és nemcsak a horrorfilmesek. Emellett pedig teljes tisztelettel viseltetik a műfaj korábbi klasszikusai, főleg az olasz képviselők, és a kannibál filmek iránt. Minden perce aranyat ér, a profi kameramozgások, amelyek egyszerre idézik Hitchcock-ot, és Steven Spielberg Cápáját is, sejtetik velünk a gonosz közeledtét, és a borzongást is elősegítik, voltaképp, ha nem is rémülünk meg az undorítóbbnál undorítóbb rémek láttán, a gusztustalanságukra még sem lehet egy kis panasz sem.
Apropó gusztustalanság: a Gonosz halott pontosan a házi, amatőr trükkjeitől nagyszerű. Piros, zöld, fekete festék, pattogatott kukorica, gyurma, slow motion, minden van itt, amit csak be lehet vetni annak érdekben, hogy valahogy sikerüljön kompenzálni a pénz, és az emberhiányt. Olcsó trükkjeibe belekötni felesleges, sőt, teljesen hülyeség is, hiszen akkor, ennyi pénzből, ilyen anyagból, ilyen stábbal ez volt a csúcs, amit ki lehetett hozni. A maszkok, sminkek, és az eltorzított hangok annak ellenére is elérik a kívánt hatásukat, hogy a film felett már jóval eljárt az idő, viszont még mindig bámulatos megoldásai időnként képesek félelmetes benyomást kelteni, aminél már csak maga a tisztelet, és az elismerés nagyobb, amit akkor még nagyban iskolapadot koptató stáb iránt érzünk. És ha már itt tartunk, ne felejtsük el azt a tényt, hogy a Gonosz halott filmiskolákban tananyag lett: azt hiszem, azok után, hogy az alkotást végignézve észrevesszük, mennyire árad belőle a filmkészítés, és a horror műfaj iránti feltétlen rajongás, ez nem is annyira meglepő. Szakmai szemmel nézve zseniális, és nem csak trükkjeiben, hanem kameramozgásaiban, ami tökéletesen teremti meg a szuggesztív hangulatot, vágói pedig a Coen-testvérek voltak, akik később azért összehoztak „néhány korrekt” filmet. A Gonosz halott megérdemelten lóg ki, még a nagyon-nagyon kis költségvetésű filmek sorából is, mivel egyszerűbb azoknál, azonban ez egyáltalán nem akadály: a néző azt kapja, amit lát, nincs túlbonyolítva, vagy elhúzva semmi, egyből belevágnak a közepébe, ahogy kell, és ennek a berántó, hátborzongató túlélőtúrának a játékidő végéig megvan az energiája, tempója sosem hagy alább.
Ennek az egyszerűségnek köszönhető, hogy a cselekmény nélkülöz mindenféle komolyabb, vagy hosszabb felvezetést, elég körülbelül húsz perc, és máris egy vészjósló világban találjuk magunkat, az atmoszféra végletekig hiteles. Folytatásaival ellentétben az első felvonás még tényleg egy igazi, kőkemény horrorfilm, mindenféle komikus felhang nélkül. Persze, akármilyen zseniális is legyen, azért bőven vannak hibái is: trükkjei természetesen, ahogy fentebb van említve, nagyszerűek, de lehetetlen, hogy kiállják az idő próbáját. Főleg a technológia az oka, hogy ebbe egyre jobban bele lehet kötni, gyerekként, mikor a film agyonnézett, agyonmásolt VHS kópiáját néztük kerek szemekkel, tátott szájjal a tévében, akkor még kevésbé tűnt fel a homályos, szaladó képernyőn, hogy mindez csak mindennapi eszközökkel ügyesen megoldott trükk. Ma már, egy DVD, vagy HD verzióban aligha olyan hatásos, amikor a démoni erő megszállja az embereket és gonosz, kegyetlen élő halottá változtatja őket, de a videózás aranykorában, mikor tonnaszámra jöttek a mindenféle hangalámondásos filmek, mindenki borzongott a sötét szobában. Ha lehetséges lenne, mindenkinek így kellene először látnia a Gonosz halottat, mert úgy lehet igazán értékelni, és felfogni összes érdemét, a gyerekkori elmére gyakorolt hatását.
A film vita nélkül megérdemli a klasszikus titulust. Igaz, a siker nem jött könnyen, viszont a fesztiválokon akkora siker lett, hogy később moziban is bemutatták, majd videokazettán igazi kultusz lesz, még itt Magyarországon is, ahol szintén gyerekek, fiatalok sorát rántotta be a cseppet sem elhagyatott, halálos sikolyoktól sem mentes hidegrázó erdő. Gyakorlatilag Stephen King-nek köszönhető, hogy a film nem tűnt el végül az ismeretlenség mocsarában, a híres írónak annyira tetszett, hogy el tudták adni a New Line Cinema-nak, annak a stúdiónak, ami rengeteg klasszikus horrort, és horror figurát adott a világnak, így Raimi Gonosz halottját is, ami emelt fővel indult hódító útjára. Ahogy maga a rendező is önmaga szép karrierjének indulását érhette meg ezzel a filmmel, ami örökre egy bagóból leforgatott, igazi kreativitással, fantáziával, és szenvedéllyel átitatott alkotás. Több ponton is bele lehet kötni, kezdve azzal, hogy nagyon fogott rajta az idő vasfoga, bezárólag az amatőr színészi játékkal, ami csak pár fokkal jobb annál, hogy teljesen borzalmasnak hívjuk, és így is csak az menti meg az összképet, hogy amikor rájuk kerül a maszk, valóban előbújik belőlük a pislákoló tehetség. És itt még Ash sem az az Ash, aki majd a folytatásokban lesz. Minden negatívumával együtt azonban a Gonosz halottnak vitathatatlan érdemei vannak, ezt az egy erényét semmiképp se veszítette el, de nem is fogja soha. Valahogy így kell filmet csinálni.
