Már amikor a legelső másodpercekben bekúsznak az ismerős képsorok, a gun barrel logó, és James Bond, több mint tíz év után újra a képernyő felé céloz a pisztolyával, és lő, akkor már tudni, hogy ez a film más lesz, ugyanakkor cseppet sem ismeretlen. Nem mintha különösebb mélysége lenne a dolognak, de mégis olyan jelentőségteljes ez az apró monumentum, hogy a Spectre – A Fantom visszatér című új epizód egész cselekményét, és szellemiségét elkíséri. Felfogásában a klasszikus Bond-filmek tematikáját hivatott követni, az igazi rajongók számos apróbb-nagyobb utalást vesznek majd észre, ahogy halad előre a történet, a múltidézés azonban ebben az esetben sajnos csak kárára vált a filmnek. Több olyan dolog is volt korábban, ami már önmagában előzetesen megpecsételte kicsit a Spectre végső összképét kezdve azzal, hogy Sam Mendes rendezőnek már nem igazán volt kedve levezényelni egy újabb Bond kalandot, így a producereknek kicsit jobban meg kellett magukat erőltetni ahhoz, hogy visszarángassák. Aztán ott volt Daniel Craig, aki igazából egyik pillanatban azt mondja, hogy legszívesebben eret vágna magán, ha újra bele kéne bújnia a világ legnépszerűbb titkos ügynökének a bőrébe, máskor meg felveszi az „addig csinálom, amíg bírom” mentalitást. Ilyen problémás ügyek mellett nem biztos, hogy szerencsés újra ugyanazt a stábot alkalmazni, még úgy sem, hogy az előzményt is, néhány kis kivételtől eltekintve ugyanazok hozták össze. A Spectre tökéletes példája annak, hogy az égvilágon semmi sem garancia az osztatlan sikerre.  



Az új epizód nem sokkal a Skyfall után veszi fel a fonalat. James Bond (Daniel Craig) egy titokzatos, múltbéli üzenetet követve magánakcióba kezd, ami egyre jobban feldühíti az MI6 vezetőségét, és főnökét, M-et (Ralph Fiennes) is, aki éppen azt próbálná megakadályozni, hogy a Nemzetbiztonsági Központ új igazgatója összevonja az ügynökségeket, és eltörölje a dupla nullás programot, mivel már túlságosan idejétmúltnak gondolja. Bond eközben egy titkos szervezet nyomára bukkan, ami magyarázat lehet a legtöbb múltban lezajlott eseményre, és magánéleti tragédiáira is. Ahogy egyre jobban elmélyül a kegyetlenség, és korrupció mocsarában, apránként fedezi fel, hogy a csoport befolyása mennyire kiterjedt, és mennyire veszélyes is. A brit titkos ügynöknek minden tapasztalatára, leleményességére, és erejére szüksége lesz, hogy szembeszálljon eddig legnagyobb ellenségével.  



A Spectre tehát nagy feladatra vállalkozik, ugyanis lezárja a Casino Royale, A Quantum csendje, és a Skyfall szentháromságát, az ott befejezetlen szálak itt végre értelmet nyernek, választ kapunk minden kérdésre, minden pókhálót kibogoznak, és maga a pók is előkerül egy Bond számára szintén régről ismert antagonista személyében, aki eddig arctalanul bújt meg a háttérben. Ennél fogva természetesen lesz néhány utalás, visszatekintés, egy-egy elharapott szó, szomorú arckifejezés, ami miatt igyekszik a film jobban elhitetni velünk a dolgok megfelelő súlyát. Sajnos azonban csak igyekszik, sikerülni már annyira nem sikerül neki. Önmagában érdekes az a tény, hogy a Casino Royale olyan vonalon indult el, hogy megújítja a sorozatot, valami újat, valami egyedit csempész bele abba, ami a huszadik alkalomra már teljesen elfáradt, és egy letűnt korszakot képviselt. Ezt a trendet folytatta a két későbbi epizód, melyek közül az utóbbi, a Skyfall volt az, ami igazán csúcsra járatta a receptet, talán a legeslegegyedibb Bond-film született meg vele, Sam Mendes pedig az egyik legjobb dolog volt, ami csak történhetett a szériával. Ez azért is érdekes, mert most, mikor az új film keretbe foglalná, és megkoronázná az előző három epizódot, az egyediséget kidobták a kukába, hogy visszatérjenek a klasszikus Bond-hoz. Ezzel együtt a stílus, a képi világ, és valamennyire a szellemiség is a Skyfall-t próbálná utánozni, tehát a tempó ezúttal is kicsit lassabb, kevesebb az akciójelenet, az erős, szurkálós párbeszédek dominál(nának), a történet pedig szintén legalább annyira személyes, ha nem személyesebb szeretne lenni, mint az előzmény volt.  



És hogy ezekből mennyi valósult meg gyakorlatban? Az operatőri munka remek, és gyönyörű, a Spectre kifejezetten szép film, a helyszínek, mint Mexikóváros, Róma, Ausztria, Afrika, vagy London igazi megkapó hangulatot árasztanak, és nagyon ügyesen játszanak el a fény-árnyék hatásokkal is, különösen azon a bizonyos szervezeti gyűlésen: vitán kívül a film legjobb jelenete, lassú, fenyegető, és a szorongástól eláll a néző lélegzete. Szellemiség? A problémák itt kezdődnek: a Spectre nagyon nem tudja eldönteni, hogy mi akar lenni, hogy illeszkedni szeretne e az új irányvonalba, vagy a klasszikus Bond-hagyományokat akarná öregbíteni. Ennek a keszekuszaságnak az az eredménye, hogy a film inkább majmolja a Skyfall-t, mintsem mímelné, a lassú tempó pedig már kifejezetten hátrány az összecsapott forgatókönyv, és a teljesen jelentéktelen dialógusok miatt, ahol már Bond is veszít valamennyit a halhatatlan stílusából. Igaz, hogy a figura jellemével jár, hogy hímsoviniszta, idétlen poénokat puffogtat, mindenféle meseszerű kütyüvel menti ki magát lehetetlen helyzetekből, viszont az is igaz, hogy a 21. századi Bond, akit Daniel Craig személyesít meg, már rég túllépett ezen. Ennek ellenére a Spectre húzott egy bátrat, és az egész film olyan, mint egy ’60-as évekbeli epizód, Sean Connery főszereplésével, kivéve, hogy 2015-öt írunk, és a Spectre azokban az időkben készült részeknek a legrosszabb monumentumait hozza. Még ettől eltekintve is kifejezetten unalmas, nagyon-nagyon hosszúnak tűnő két és fél órás játékidő alatt nem sikerül senkinek sem valódi személyiséget írni, még maga Bond is megbicsaklik itt-ott, a kötelező szép hölgyekről már nem is beszélve: Monica Belucci szerepel vagy 10 percet, ami önmagában hatalmas hiba, Léa Seydoux bájain kívül nem sokat hoz, bár későbbiekben nem kis potenciál leledzhet a karakterében.  



Az akciójelenetek a tipikus, akciófilmekben ismert sémát hozzák, vagyis kétszer annyiba kerültek, mint az előzményben, és kétszer olyan látványosak szeretnének lenni, de néhány valóban dicséretre méltó robbanás, és lövöldözésen kívül cseppet sem kiemelkedőek. Ahogy a klasszikus vonalat, ami végtére is sótlan, és idejétmúlt lett, úgy Christoph Waltz-ot is negatív formában festi le a Spectre. Eleve az ember többet kinézni egy ilyen szervezetből, amin az egész bolygóra kiterjesztette már a befolyását, hát még a vezetőjükből, aki leginkább egy ripacs, paródiába illő főgonosznak tűnik, akinek szintén nem dolgozták ki rendesen a személyiségét: az biztos, hogy nem Waltz-on múlott. Mire eljutunk odáig, hogy a két ellenlábas szemtől szembe kerül, már a cselekményben ejtett bakik, méretes logikai hibák is kezdenek feltünedezni, ezt még megspékelik néhány múltbéli sérelemmel, ami Bond gyerekkorához, személyes tragédiáihoz köthető, több közhelyet már elő sem tudtak volna húzni a kalapból, annyira erőltetett, és izzadságszagú lesz az egész. A problémát csak tetézi, hogy a film vége felé már olyan szinten elmennek klasszikus irányba, hogy a Spectre végképp kudarcot vall, és méltatlan mindahhoz, amit felépítettek az előző három epizódban (igen, vegyük ide A Quantum csendjét is, mivel ennél még az is jobb volt). A „főgonosz vagyok, végigvezetem az ellenfelemet a főhadiszállásomon, elmondom a tervem, de még véletlenül sem ölöm meg rögtön, így biztosítva, hogy valami szökési módot találjon, és én végül ezért halok meg” séma egy olyan letűnt kor hagyatéka, amikor Bond még robbanó cigarettát használt – ráadásul az itt látottakkal ellentétben akkor legalább volt valami minimális terve, ami miatt nem volt totál badarság az egész ön-elfogatás.  



A Spectre ugyan nem tartozik a legrosszabb epizódok közé, viszont mindenképp méretes csalódás, egy kudarc, olyan kútba zuhant ambiciózus próbálkozás, ami sokkal többet érdemelt volna, és sokkal jobb is lehetett volna. Ezzel szemben Bond-sztori kevés alkalommal volt ennyire értelmetlen. Így csak egy átlagos Bond-film lett a sok közül, de legalább az utolsó képsorok előre vetítenek egy olyan szálat, ami később újra fényesre tudja csiszolni a sorozatot, és talán még a Skyfall-nál is fontosabb, érzelmesebb, és egyedibb film készülhet el. Talán majd legközelebb.