Harminc esztendeje már, hogy a magányos, hallgatag országúti harcos, Max Rockatansky utoljára tiszteletét tette a mozivásznon, és a kissé
félresikerült harmadik rész után nagyon úgy tűnt, utolsó alkalommal láthatjuk,
amint egyedül elsétál, vagy elszáguld a naplementébe. De mégis, mintha ezer éve
lett volna. Aztán szárnyra kapott a hír, hogy Ausztrália földjein nemsokára
ismét felbőgnek a motorok egy negyedik epizód keretében, aminek a tervezése
olyan rosszul ment, hogy egy idő után már nem az volt a kérdés, hogy mikor
kerül mozikba a film, hanem, hogy egyáltalán elkészül-e. És ha ez még nem lenne
elég, az emberek legtöbbje számára nyilvánvalóvá vált, hogy a régi klasszikus
filmek sokáig készülő folytatási ritkán sülnek el úgy, ahogy azt a készítők
elképzelték. A számtalan, várakozással eltöltött év általában nem fizetődik ki,
melynek rengeteg oka van, de talán a legnagyobb az, hogy ezek a folytatások
annyira akarnak hasonlítani a nagyérdemű előzményeikre, hogy végül ebbe törik
bele a bicskájuk. Rengeteg ilyen van, ellenpélda azonban kevés. Aztán jött a 70
éves George Miller, és mutatott egyet.
A
Mad Max: A harag útja egyszerre hozza a jól ismert előzmények
hangulatát, és stílusát, miközben minden olyan elemet kihagy, ami miatt könnyen
kútba fulladhatott volna a film. Az első két rész a
Mad Max, és Az
országúti harcos
megreformálta az akciómozik műfaját, egy teljesen új
irányt jelölt ki, nem is szorul rá különösebben, hogy hosszasan ki legyen
fejtve, hány, később híressé vált rendezőre voltak hatással Miller tébolyult,
mesterien levezényelt száguldozásai – James Wan, Guillermo del Toro, David
Fincher, Robert Rodriguez, és James Cameron bevallottan ezek közé tartoznak. ’79-ben,
és ’81-ben Millernek sikerült az, ami keveseknek. 2015-ben sem lehetett
kevesebb a cél, és sikerült összehoznia.
A harag útja nem csak egy
ambiciózus próbálkozás arra, hogy hozza a régi hangulatot, látvánnyal, és
rajongók számára néhány ismerős utalással, nem igyekszik görcsösen azért, hogy
az előzmények nyomába érjen. Nem csak hasonlítani akar csupán, hanem teljesen
olyan, mint az első két rész (de főleg inkább a második). És mindezt úgy teszi,
hogy nyugodtan beleilleszthető a Mad Max mítoszba, ugyanazt a brutális világot
tárja elénk (persze CGI-vel kissé felturbózva), és még az időbeli kontraszt,
valamint a néhány kis apróság ellenére is tartalmazza az összes motívumot, ami
miatt szerettük a régi epizódokat, és azokra még rá is tesz néhány lapáttal. Nem
másol, nem csak egy gyenge imitációja a klasszikusoknak, hanem egy mocskosan
gyönyörű vízió, igazi Mad Max hangulatot nyújtó élmény – mit beszélek, hiszen
ez maga a nagybetűs, vérbeli „Mad Max Hangulat”! Ezek mellett pedig egy
tökéletes látványfilm.
A harag útja az a 2010-es éveknek, mint ami a Terminátor
2
volt a ’90-es éveknek.
A felvezetéssel nem is törődnek sokat, ahogy azt egy tökös
akciófilmnél illik. Pár mondattal, dióhéjban összefoglalják a nem túl rózsás
helyzetet: az atomháború után járunk a kietlen, elsivatagosodott világban, ahol
a legnagyobb érték a benzin, ezért a legtöbbek hajlandóak is ölni, de ez csak
amolyan ürügy, hogy kegyetlenül vandálkodhassanak, és taposhassák el a náluknál
gyengébb embereket. Max (ezúttal Tom Hardy) magányosan bolyong, ám a múltban
történt események folyamatosan kísértik, a családja, és a halottak beszélnek
hozzá, akiket nem tudott megmenteni. Ő sem biztos már abban, hogy teljes
mértékben sikerült megőrizni józan eszét, de a túlélés ösztöne még mindig
vezérli, ám egy szerencsétlen napon elfogják, napjai pedig ennek köszönhetően
jelentősen meg vannak számlálva. Egy igencsak nagy közösség vezetője, Immortan
Joe (Hugh Keays-Byrne) önkényuralmat folytat, miközben szolgáit elnyomja,
bizarr karaktere, és az általa felépített személyi kultusz miatt emberei már
egy halhatatlan istenséget látnak benne. Magától értetődik, hogy a sivatag
porában nyomorgó szolgái egyszerre félnek, és függnek is tőle, az általa
kordában tartott víztartályok miatt. De Joe egyik tábornoka, Furiosa (Charlize
Theron) úgy dönt, meglovasítja a vezére benzinszállító kamionját, egy igencsak
érdekes rakománnyal a fedélzeten, amit természetesen Joe sem hagyhat szó
nélkül, és harcba küldi fehérre meszelt, agymosott, kopasz seregét. Az őrült
sereg iszonyatos túlerőben van, kétséges, hogy Furiosa terve sikerrel jár, de
időközben Max is hozzájuk csapódik, aki vállalja, hogy segít átvezetni a
csapatot a könyörtelen senkiföldjén.
A történetről többet írni nem érdemes, egyrészt az már masszív spoiler
lenne, másrészt pedig A harag útja nem is igazán rendelkezik valódi sztorival.
Van egy kiindulópont, ami előrelendíti a karaktereket, és segít azon, hogy
hogyan alakuljon a következő jelenet, de egyébként mindent alárendelnek a
látványosabbnál látványosabb akciójeleneteknek. És a legjobb az, hogy ettől is
lesz a film igazán jó. Nincs túlmagyarázva semmi, nem szánnak értékes perceket
arra, hogy felvezessenek fontos eseményeket,
A harag útja kis túlzással élve
egy két óra hosszú, felturbózott, pörgős akciójelenet. Nem csak
Az országúti
harcos
fináléjának minimum tízszeresére duzzasztott verzióját hozták tető
alá, hanem az eltelt évektől függetlenül annyira sikerült megidézni a ’80-as
évek feelingjét, ahogy azt még egy film sem tette ez előtt. Bár ez eltelt évek
miatt természetesen kizárt, hogy ne legyen kontraszt a trilógia, és a negyedik
rész között, de ezt sikeresen kiküszöbölték az ismerős világgal, az ismerős
tempóval, a felzaklató, elborzasztó, groteszk, de időnként mégis nevettető
miliővel, amit a régi motorosok már olyan jól ismernek. Érezhető mindaz a
fenyegetettség, ami meghatározta a régi filmeket, azonban a második résszel
ellentétben itt már nem annyira a káosz, és a kaotikus állapotok dominálnak.
Immortan Joe által egy újfajta rend, és civilizáció emelkedett ki a
csontvázakkal teli sivatag homokjából, de a világ így sem járt jobban: női szex
rabszolgákkal felszerelve „gyártja” futószalagon a serege tagjait, akiknek az
agyát teljesen kimosta már, nem utódokat, csupán eszközöket lát bennük, akik
bármikor hajlandóak lennének feláldozni akár életüket is szeretett istenük
kérésére. Ők valójában már nem is emberek, csupán dühöngő őrültek, akik a
dicsőségért ölnek, halnak meg. Színtiszta barbarizmus ez, ahol a káosz
hiányától függetlenül mégis teljesen elszabadult a pokol, Miller-ék pedig
hihetetlenül beteg dolgokat agyaltak ki, és vittek vászonra, kreativitásukon
nem eshet csorba, az összes beteg, elkorcsosult, perverz monumentum torkon
ragadja a nézőt, és nem engedi, miközben kicsit talán még el is gondolkodtatja.
Ugyanannyira megmaradnak a tébolyult, brutális, esetenként szívbe markoló képek
a néző agyában, mint egy elgázolt gyerek cipője az úttesten, vagy egy
autóroncsba beszorult ember utolsó halálsikolyai.
A harag útjában nincs
megállás, az akció mindvégig maximálisan fordulaton pörög, a CGI-vel kicsit
felpumpált sivatag filmvásznon sosem volt még ilyen szemet gyönyörködtető,
ahogy az akciójelenetek maximális profizmusról árulkodnak. Persze a
számítógépes trükkök nélkülözhetetlenek voltak, de mégis valódi kaszkadőrök
ugrálnak, verekednek, amitől sokkal életszerűbb lett az egész, a valóban
megépített gépszörnyekről nem is beszélve. Érezni a fém csikorgó hangját,
minden ütközésnek súlya van, a mértéktelen, látványos rombolás a maga módján
gyönyörű, a nézőnek már-már facsarja az orrát a felcsapó benzingőz. A
karakterek lőnek, verekednek, véreznek, meghalnak, felrobbannak, elütik őket,
ebben a világban senki sincs teljes biztonságban.
A minden egyes centet kihasználó akció szcénákat néha megszakítja
egy-egy olyan jelenet is, ahol szereplőink nem épp valakinek a megölésén, vagy
saját túlélésükön ügyködnek, hanem beszélgetnek is, de valójában a karakterek
személyiségét nem a szájukba adott szavakból ismerhetjük meg. Miller mesteri
módon, mindent az akciójelenetekre bíz, a poszt-apokaliptikus világot, és még a
figurákat is, szép lassan építi fel őket, ad nekik lelket, hajtóerőt,
mélységet.
A harag útjában a karaktereket nem a szavaik, hanem teljes
mértékben a tetteik határoznak meg. Egyik sem valami szószátyár, különösen Max
nem. Tom Hardy pedig iszonyatosan jó Max-ként. Megvan benne mindaz a karizma,
ami megvolt Gibson-ban, ugyanakkor valamiféle plusz mélységet is tud belevinni
a karakterbe. Még mindig ugyanaz a kiégett, belül üres, túlélésért játszó alak,
akinek bár semmi vesztenivalója nincs már, mégis kitart az elhalt világban. Saját
érdekeit tartja szem előtt, és lehet, hogy csak egy hajszál választja el
dühöngő őrült ellenfeleitől, de végül mindig a jó oldalra áll, és régi embersége,
személyisége újra felpislákol. A Charlize Theron által alakított Furiosa-val
pedig tökéletes párhuzamba lehet állítani. Mindketten elveszítették otthonukat,
a kemény világ őket is megkeményítette, és erőssé tette, pontosan ezért működik
olyan olajozottan a párosuk, a nő erősségében sem marad el Max-től, már-már
teljes értékű főszereplővé nemesedik elő az országúti harcos mellett – a finom
feminista felhang miatt a női karakterek egytől egyig erős személyiséggel
rendelkeznek, ami maximálisan jót tett a filmnek.
A Mad Max sorozat első két része anno igencsak feladta a leckét a
rendezőknek, és akciómoziknak, az viszont kétséges volt, hogy az új epizód is
erre a sorsa jut. De Miller megint megcsinálta.
A harag útja ugyanolyan
kompromisszummentes, vad, és zsigeri szórakozás, mint nagynevű elődei, és legalább
három kört ver minden kortárs akciófilmre. Magasan az év eddig legjobb
alkotása, és az utóbbi idők legjobb akciófilmje is. Megérte kivárni azt a
harminc évet.