Kritika
Mad Max: A harag útja (Mad Max: Fury Road)
Kritika
A világ az őrülteké.
Harminc esztendeje már, hogy a magányos, hallgatag országúti harcos, Max Rockatansky utoljára tiszteletét tette a mozivásznon, és a kissé félresikerült harmadik rész után nagyon úgy tűnt, utolsó alkalommal láthatjuk, amint egyedül elsétál, vagy elszáguld a naplementébe. De mégis, mintha ezer éve lett volna. Aztán szárnyra kapott a hír, hogy Ausztrália földjein nemsokára ismét felbőgnek a motorok egy negyedik epizód keretében, aminek a tervezése olyan rosszul ment, hogy egy idő után már nem az volt a kérdés, hogy mikor kerül mozikba a film, hanem, hogy egyáltalán elkészül-e. És ha ez még nem lenne elég, az emberek legtöbbje számára nyilvánvalóvá vált, hogy a régi klasszikus filmek sokáig készülő folytatási ritkán sülnek el úgy, ahogy azt a készítők elképzelték. A számtalan, várakozással eltöltött év általában nem fizetődik ki, melynek rengeteg oka van, de talán a legnagyobb az, hogy ezek a folytatások annyira akarnak hasonlítani a nagyérdemű előzményeikre, hogy végül ebbe törik bele a bicskájuk. Rengeteg ilyen van, ellenpélda azonban kevés. Aztán jött a 70 éves George Miller, és mutatott egyet.  



A Mad Max: A harag útja egyszerre hozza a jól ismert előzmények hangulatát, és stílusát, miközben minden olyan elemet kihagy, ami miatt könnyen kútba fulladhatott volna a film. Az első két rész a Mad Max, és Az országúti harcos megreformálta az akciómozik műfaját, egy teljesen új irányt jelölt ki, nem is szorul rá különösebben, hogy hosszasan ki legyen fejtve, hány, később híressé vált rendezőre voltak hatással Miller tébolyult, mesterien levezényelt száguldozásai – James Wan, Guillermo del Toro, David Fincher, Robert Rodriguez, és James Cameron bevallottan ezek közé tartoznak. ’79-ben, és ’81-ben Millernek sikerült az, ami keveseknek. 2015-ben sem lehetett kevesebb a cél, és sikerült összehoznia. A harag útja nem csak egy ambiciózus próbálkozás arra, hogy hozza a régi hangulatot, látvánnyal, és rajongók számára néhány ismerős utalással, nem igyekszik görcsösen azért, hogy az előzmények nyomába érjen. Nem csak hasonlítani akar csupán, hanem teljesen olyan, mint az első két rész (de főleg inkább a második). És mindezt úgy teszi, hogy nyugodtan beleilleszthető a Mad Max mítoszba, ugyanazt a brutális világot tárja elénk (persze CGI-vel kissé felturbózva), és még az időbeli kontraszt, valamint a néhány kis apróság ellenére is tartalmazza az összes motívumot, ami miatt szerettük a régi epizódokat, és azokra még rá is tesz néhány lapáttal. Nem másol, nem csak egy gyenge imitációja a klasszikusoknak, hanem egy mocskosan gyönyörű vízió, igazi Mad Max hangulatot nyújtó élmény – mit beszélek, hiszen ez maga a nagybetűs, vérbeli „Mad Max Hangulat”! Ezek mellett pedig egy tökéletes látványfilm. A harag útja az a 2010-es éveknek, mint ami a Terminátor 2 volt a ’90-es éveknek.    



A felvezetéssel nem is törődnek sokat, ahogy azt egy tökös akciófilmnél illik. Pár mondattal, dióhéjban összefoglalják a nem túl rózsás helyzetet: az atomháború után járunk a kietlen, elsivatagosodott világban, ahol a legnagyobb érték a benzin, ezért a legtöbbek hajlandóak is ölni, de ez csak amolyan ürügy, hogy kegyetlenül vandálkodhassanak, és taposhassák el a náluknál gyengébb embereket. Max (ezúttal Tom Hardy) magányosan bolyong, ám a múltban történt események folyamatosan kísértik, a családja, és a halottak beszélnek hozzá, akiket nem tudott megmenteni. Ő sem biztos már abban, hogy teljes mértékben sikerült megőrizni józan eszét, de a túlélés ösztöne még mindig vezérli, ám egy szerencsétlen napon elfogják, napjai pedig ennek köszönhetően jelentősen meg vannak számlálva. Egy igencsak nagy közösség vezetője, Immortan Joe (Hugh Keays-Byrne) önkényuralmat folytat, miközben szolgáit elnyomja, bizarr karaktere, és az általa felépített személyi kultusz miatt emberei már egy halhatatlan istenséget látnak benne. Magától értetődik, hogy a sivatag porában nyomorgó szolgái egyszerre félnek, és függnek is tőle, az általa kordában tartott víztartályok miatt. De Joe egyik tábornoka, Furiosa (Charlize Theron) úgy dönt, meglovasítja a vezére benzinszállító kamionját, egy igencsak érdekes rakománnyal a fedélzeten, amit természetesen Joe sem hagyhat szó nélkül, és harcba küldi fehérre meszelt, agymosott, kopasz seregét. Az őrült sereg iszonyatos túlerőben van, kétséges, hogy Furiosa terve sikerrel jár, de időközben Max is hozzájuk csapódik, aki vállalja, hogy segít átvezetni a csapatot a könyörtelen senkiföldjén.  



A történetről többet írni nem érdemes, egyrészt az már masszív spoiler lenne, másrészt pedig A harag útja nem is igazán rendelkezik valódi sztorival. Van egy kiindulópont, ami előrelendíti a karaktereket, és segít azon, hogy hogyan alakuljon a következő jelenet, de egyébként mindent alárendelnek a látványosabbnál látványosabb akciójeleneteknek. És a legjobb az, hogy ettől is lesz a film igazán jó. Nincs túlmagyarázva semmi, nem szánnak értékes perceket arra, hogy felvezessenek fontos eseményeket, A harag útja kis túlzással élve egy két óra hosszú, felturbózott, pörgős akciójelenet. Nem csak Az országúti harcos fináléjának minimum tízszeresére duzzasztott verzióját hozták tető alá, hanem az eltelt évektől függetlenül annyira sikerült megidézni a ’80-as évek feelingjét, ahogy azt még egy film sem tette ez előtt. Bár ez eltelt évek miatt természetesen kizárt, hogy ne legyen kontraszt a trilógia, és a negyedik rész között, de ezt sikeresen kiküszöbölték az ismerős világgal, az ismerős tempóval, a felzaklató, elborzasztó, groteszk, de időnként mégis nevettető miliővel, amit a régi motorosok már olyan jól ismernek. Érezhető mindaz a fenyegetettség, ami meghatározta a régi filmeket, azonban a második résszel ellentétben itt már nem annyira a káosz, és a kaotikus állapotok dominálnak.  



Immortan Joe által egy újfajta rend, és civilizáció emelkedett ki a csontvázakkal teli sivatag homokjából, de a világ így sem járt jobban: női szex rabszolgákkal felszerelve „gyártja” futószalagon a serege tagjait, akiknek az agyát teljesen kimosta már, nem utódokat, csupán eszközöket lát bennük, akik bármikor hajlandóak lennének feláldozni akár életüket is szeretett istenük kérésére. Ők valójában már nem is emberek, csupán dühöngő őrültek, akik a dicsőségért ölnek, halnak meg. Színtiszta barbarizmus ez, ahol a káosz hiányától függetlenül mégis teljesen elszabadult a pokol, Miller-ék pedig hihetetlenül beteg dolgokat agyaltak ki, és vittek vászonra, kreativitásukon nem eshet csorba, az összes beteg, elkorcsosult, perverz monumentum torkon ragadja a nézőt, és nem engedi, miközben kicsit talán még el is gondolkodtatja. Ugyanannyira megmaradnak a tébolyult, brutális, esetenként szívbe markoló képek a néző agyában, mint egy elgázolt gyerek cipője az úttesten, vagy egy autóroncsba beszorult ember utolsó halálsikolyai. A harag útjában nincs megállás, az akció mindvégig maximálisan fordulaton pörög, a CGI-vel kicsit felpumpált sivatag filmvásznon sosem volt még ilyen szemet gyönyörködtető, ahogy az akciójelenetek maximális profizmusról árulkodnak. Persze a számítógépes trükkök nélkülözhetetlenek voltak, de mégis valódi kaszkadőrök ugrálnak, verekednek, amitől sokkal életszerűbb lett az egész, a valóban megépített gépszörnyekről nem is beszélve. Érezni a fém csikorgó hangját, minden ütközésnek súlya van, a mértéktelen, látványos rombolás a maga módján gyönyörű, a nézőnek már-már facsarja az orrát a felcsapó benzingőz. A karakterek lőnek, verekednek, véreznek, meghalnak, felrobbannak, elütik őket, ebben a világban senki sincs teljes biztonságban.  



A minden egyes centet kihasználó akció szcénákat néha megszakítja egy-egy olyan jelenet is, ahol szereplőink nem épp valakinek a megölésén, vagy saját túlélésükön ügyködnek, hanem beszélgetnek is, de valójában a karakterek személyiségét nem a szájukba adott szavakból ismerhetjük meg. Miller mesteri módon, mindent az akciójelenetekre bíz, a poszt-apokaliptikus világot, és még a figurákat is, szép lassan építi fel őket, ad nekik lelket, hajtóerőt, mélységet. A harag útjában a karaktereket nem a szavaik, hanem teljes mértékben a tetteik határoznak meg. Egyik sem valami szószátyár, különösen Max nem. Tom Hardy pedig iszonyatosan jó Max-ként. Megvan benne mindaz a karizma, ami megvolt Gibson-ban, ugyanakkor valamiféle plusz mélységet is tud belevinni a karakterbe. Még mindig ugyanaz a kiégett, belül üres, túlélésért játszó alak, akinek bár semmi vesztenivalója nincs már, mégis kitart az elhalt világban. Saját érdekeit tartja szem előtt, és lehet, hogy csak egy hajszál választja el dühöngő őrült ellenfeleitől, de végül mindig a jó oldalra áll, és régi embersége, személyisége újra felpislákol. A Charlize Theron által alakított Furiosa-val pedig tökéletes párhuzamba lehet állítani. Mindketten elveszítették otthonukat, a kemény világ őket is megkeményítette, és erőssé tette, pontosan ezért működik olyan olajozottan a párosuk, a nő erősségében sem marad el Max-től, már-már teljes értékű főszereplővé nemesedik elő az országúti harcos mellett – a finom feminista felhang miatt a női karakterek egytől egyig erős személyiséggel rendelkeznek, ami maximálisan jót tett a filmnek.  



A Mad Max sorozat első két része anno igencsak feladta a leckét a rendezőknek, és akciómoziknak, az viszont kétséges volt, hogy az új epizód is erre a sorsa jut. De Miller megint megcsinálta. A harag útja ugyanolyan kompromisszummentes, vad, és zsigeri szórakozás, mint nagynevű elődei, és legalább három kört ver minden kortárs akciófilmre. Magasan az év eddig legjobb alkotása, és az utóbbi idők legjobb akciófilmje is. Megérte kivárni azt a harminc évet.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.