A Gonosz halott 2 bizonyos értelemben a filmművészet egyik nagy rejtélye, találgatások, viták, mozgóképes diskurzusok, és kocsmai eszmefuttatások célpontja. Az emberek még ennyi év elteltével sem tudják eldönteni, hogy mi is valójában. Folytatás, remake, koppintás, vagy újraértelmezés? A lecke rendesen fel van adva, a választ talán még maga Sam Raimi rendező sem tudná megmondani. Nem csak azért, mert a Gonosz halott 2 esetében a legjelentéktelenebb dolog az, hogy a saját sorozatosan kronológiáján belül hol helyezhető el, hanem mert, mint mind az előzmény, mind a harmadik rész fényében teljesen felesleges találgatni, melyek egyébként is meglepő lazasággal kezelik a kontinuitást. Az alkotók valószínűleg egy jól megérdemelt, levágott kéz által kiosztott sallerrel díjaznák azokat, akik spekulálnak, a film pedig olyan, mintha minden egyes percében ki akarna nyúlni egy csontváz a képernyőből, hogy megragadja a néző nyakát, és a képébe üvöltse: Ne gondolkozz, nézd! Az első epizód akkora kultuszfilm lett, hogy annak minden pillanata folytatásért kiáltott. Rajongók tömegének szerencséjére, Stephen King dicsérő szavainak, és Dino De Laurentiis producer közbenjárásának köszönhetően (az összkép kettejüknek már csak akkor lett volna tökéletes, ha Raimi rendezi meg King Sovardj el!  című regényének filmadaptációját, de erre sajnos nem került sor, csak úgy tíz évvel később, egy másik direktor keze által), ez már nem is volt akadály.  



Az alaptétel szinte ugyanaz: Ash (Bruce Campbell), és barátnője Linda (Denise Bixler) egy szép hétvégét szeretne eltölteni egy kis erdei faházban, de romantika helyett borzalom fogadja őket, amikor rátalálnak az emberi bőrből kötött, vérrel írt Necronomicon-ra, azaz a Holtak Könyvére. A forgatókönyv nem is bíbelődik sokat, szerencsétlen főhősünket rögtön in medias res módra, elementáris erővel a dolgok közepébe löki. Megjelennek az élőholtak, leszáll a köd, feltámad a vihar, villámok csapdossák az eget, Ash barátnőjébe egy belebújik a démon, akit pórul járt emberünk kénytelen megszabadítani a fejétől, különben ő is ott végzi a hideg, ijesztő erdőben. Mindez az első néhány percben történik, tehát el lehet képzelni, hogy később mi lesz, főleg, hogy Raimi-ék ezúttal valamivel nagyobb költségvetéssel dolgozhattak (a Gonosz halott 2 majdnem 4 millió dollárból készült, az előző epizód alig 400 ezréhez képest igazi szuperprodukció). Lesz itt minden, táncoló csontváz, életre kelt levágott két, piros-kék-fekete-narancs-zöld vér, minden, amiért egy igazi horror rajongó rimánkodva mond imát, mielőtt berakná a filmet a lejátszóba.  



A nagyobb költségvetés viszont nem ment a kreativitás rovására. Ha a Gonosz halott az ősi elemi erő, akkor a Gonosz halott 2 maga a mindent letaroló, gigantikus ősrobbanás. Egyszerűen kivétel nélkül mindent túlzásba vittek. Literszámra folyik a különböző színű vér, egy nyugodt perc nem kevés, annyi sincs, amikor biztonságban érezhetnénk a karaktereket, a démonok pedig folyamatosan jönnek ilyen-olyan formában, hol embereket szállnak meg, hol közönséges tárgyakat mozgatnak, bírnak nevetésre. A Gonosz halott 2 teljesen maximumra pörgeti a fordulatszámot, csúcsra járat mindent, amit csak lehet, kíméletlenül. Mint egy teljes sebességgel robogó, soha meg nem álló robosztus szerelvény. Közben egyszerre marad hű az előzményhez, ugyanakkor merőben más már a hangvétele. A Gonosz halott 2 alapja az első részre épült, csak ami ott komoly volt, és félelmetes, az itt nagyon hamar teljes komolytalanságba fordul át. Egy hatalmas vicc az egész, a sete-suta főhőstől kezdve az eltúlzott gore-on át, a hétköznapi, olcsó, de mégis zseniális, kreativitással megalkotott szörnyekig bezárólag. Lényegében egy paródia, ami mindent kifiguráz, amivel találkozik, összességében nyugodtan lehetne hívni az első rész gondosan, és részletesen megrajzolt karikatúrájaként is. Félni már nem nagyon lehet rajta: az ijesztő, borzongató hangulatot felváltja a nevetés, a teljesen over the top szellemiség, a komédia műfaja parádés módon találkozik a szürrealizmussal.  



A Gonosz halott 2 zseniálisan adózik a slapstick humor felé, már maga a színészi játék is az ’50-es évek B-filmjeit idézi, Bruce Campbell neve pedig valóságos fogalommá vált ez után. Kimozdíthatatlan helye lett az iparban, nem éppen a kifogástalan játéka miatt, ami valószínűleg egy karakterdrámában nehezen állná meg a helyét, de bizonyos műfajokon belül, legyen az például horror, paródia, vagy B-kategóriás limonádé filmek, legtökéletesebb formáját hozza. Ebben az értelemben pedig nem kisebb, mint valódi kultszínész. Ash az előzményben még csak egy tipikus tinédzser volt, a horrorfilmek ezer éves klisé szerint egy potenciális áldozat, aki végül társai csúfos halála után utolsóként maradt állva. Sok jelleme nem is volt, sík egyszerű, visszafogott, csendesebb, jelentéktelenebb figura, itt viszont beleidomul a film humoros, harsány stílusába. Egy laza jellem lesz, aki menő egysorosokat puffogtat egymás után, a The Three Stooges-ra jellemző humorosság keretében Campbell is jócskán „túlmegy már a csúcson”, a karaktere maga lesz a komikum, mikor sorra szívatják a démonok, spriccel rá a mindenféle vér, elesik, felkel, majd újra elesik, és sorra érik a különböző gusztustalan események. Egyszerre nevetünk rajta is, és vele is, ezzel a kultikus magasságokba emelkedett figurával.  



A Gonosz halott 2 minden szempontból felülmúlja elődjét. Raimi-ék a horrorfilmek egyik új alapvetését alkották meg ezzel az alkotással, ami legalább akkora, ha nem nagyon kultusz lett, mint az első rész. Igazi, megkerülhetetlen alapvetés, amit azóta sokan próbáltak leutánozni, felülmúlni, de ezek az indíttatások legtöbbször kudarcba is fulladtak. Sőt, egy kézen meglehetne számolni hányszor, hány rendezőnek jött össze – itt most elég kizárólag csak Peter Jackson-ra gondolni. Már ha a horror műfajon belül maradunk, akkor sem kis teljesítmény, de ha a tágabb köröket nézzük, akkor is elismerésre méltó ez a folytatás, hiszen a filmiparban az egyik legritkább dolog, mikor egy adott második rész jobb az előzménynél. És nem hogy jobb, de még más is, annyira, hogy önmagában is nyugodtan értékelhető, és egyedi alkotás.