Az Álomgyár fantáziája mérhetetlen. Hollywood néha olyan dolgokkal képes előállni, ami lehozza a csillagokat is az égről, és meggyőz minket arról, hogy nem minden esetben van alapja azoknak a meggyőződéseknek, miszerint már régóta csak futószalagon gyártják a sótlan, ugyanolyan, és pénz-orientált franchise-okat, mellőzve a legkisebb értéket, és kreativitást. Máskor meg annyira pénzéhes, hogy képes még a leggyönyörűbb ékkövét is darabokra zúzni: mint az elefánt, aki a porcelánboltba téved. Ezt a kapzsiságot tökéletesen bizonyítja, hogy Az éhezők viadala sorozat befejező részének két felvonásra bontása. Nem újkeletű ez sem, megtették már párszor, a végeredményt pedig senki sem fogja az egekig magasztalni, nem véletlenül. Suzanne Collins regényei olyan aranytojást tojó tyúkok lettek, amiket Hollywood nem engedhet el olyan egyszerűen, valami mondvacsinált ürügy kell csak a döntés megindokolásához, igaz a nagyobb profiton kívül nem nagyon létezik más ok. Sajnos A kiválasztott első részén kőkeményen érződik is, hogy ez a történet mennyire nem tud működni kettészabdalva, és majdhogynem minden báját, erejét, dinamikusságát, stílusát is elvesztette, amit az első két rész során olyan kitűnően magára szedett.
Már a Futótűz fináléja is egy epikus lezárással kecsegtetett, de A kiválasztott első része ezen ígéretekből az égvilágon semmit sem vált be. Bár egyetlen egy mentségére, mégiscsak egyfajta bemelegítés, ettől függetlenül még nem kellene kötelezően semmitmondónak lennie. Mert a harmadik epizódban csak várjuk a csodát. Várjuk, hogy történjen valami, várunk egy nagy fordulatot, látványos akciókat, dialógust, legalább egy sokatmondó, jelentőségteljes jelenetet. Ám ebből kevés van, monoton pillanatokból meg annyi, mint a fehér rózsák Snow elnök virág kertjében. A dinamikus tempót kidobták a kukába, helyette vannak a karakterüket jól alakító, ám, minőségi forgatókönyv híján alibiző, robotpilótázó színészek, Katniss női Rambóvá alakul át, amikor nyilával kilő egy magasan szálló repülőt a film egyetlen értékelhető akciójelenetében (ami jó, ha eltart öt percig), a cselekmény meg csak úgy lóg a levegőben, egymagában. Logikát szintén felesleges keresni, mikor egy csapat ember szalad fel a fára, hogy felrobbantsák maguk alatt a talajt, vagy a tömeg fegyvertelenül rohan a golyózáporba, aztán miután lerakják a bombákat, és az felrobban, futnak a lezúduló víztömeg elől, nos, ott az ésszerű gondolkodás a legutolsó, ami eszünkbe jut azokkal kapcsolatban, akik a szkriptet írták.
Nagyjából nem történik benne semmi. De tényleg, szó szerint. Az égvilágon semmi. A sötét hangulat miatt ugyan eléggé ráragad egy bizonyos szellemiség, hiszen az első két film is többek közt azért volt jó, mert volt vér a pucájában ahhoz, hogy bátor legyen, egy blockbuster-hez, és saját műfajához képest is. De hiába a hard sci-fire hajazó feeling, nem képes megmenteni a filmet attól, hogy erőltetett érzelmi kínlódások, giccses, üres szónoklatok, és súlytalan expozíciók gyenge kavalkádja legyen. Pedig lehetne érdekes is a film témája, mivel a propaganda egy forradalomban, vagy háborúban legalább annyira fontos, mint maga a megvívandó csata, ettől fogva eleve sok potenciál leledzik a főhősnőben, akiből akarata ellenére szimbólumot akarnak gyártani. De ezt sajna az alkotók nem ragozzák túl, nem tesznek hozzá értelmesebb, elgondolkodtatóbb gondolatokat, amit nem lehet a Young Adult felfogásra, meg az eredeti célközönségre fogni, pontosan az első két film fényében – igaz, A kiválasztott ugyanúgy cserbenhagyja a fiatalabb, és a gondolkodóbb réteget is. Óriási hiba.
A kiválasztott első része az egész sorozat fekete báránya. A számtalan kihagyott ziccert felesleges is megemlíteni, és amiért szeretni lehetett az előzményeket, pont az nincs meg ebben a filmben. Már-már azt fontolgatná az ember, hogy Az éhezők viadala, és a Futótűz szerencsés véletlenek voltak, és a stafétabotot az utóbbinál átvevő Francis Lawrence egyszeri alkalommal nyúlt csak bele a jóba, de inkább a stúdiót lehet hibáztatni, amiért A kiválasztott olyan, amilyen. Nem tart semerre, egyhelyben toporog, ezért a végén ugyanott kötünk ki, mint az előző rész befejezésénél, önmaga farkába harapó kígyó módjára.
