Hát ennek is vége. Az éhezők viadala befejező részének a kettéválasztása rendesen megbosszulta magát: egy nagyon is jól induló sorozat fulladt unalomba, egy olyan trilógia, mely annyira nem tudott működni kettészabdalva,hogy ez a tény a harmadik epizód minden egyes jelenetére kőkeményen rányomta a bélyegét. Mégis érez az ember egyfajta búcsúzósan szomorú érzést az elmúlt években menetrend szerűen érkező filmekkel kapcsolatban. Valaminek vége szakad, utoljára hangzik fel a fecsegőposzáta éneke, utoljára láthatjuk a kedvelt-utált hőseinket-ellenségeinket, Katniss pedig utoljára lövi ki a nyílvesszőjét. Persze aztán ki tudja: Hollywoodban bármi megtörténhet. A befejező rész pontot tesz az események végére, minden korábban feltett kérdést megválaszol, elvarrja a szálakat, és minden főbb karakterrel elszámol. Szemtanúi lehetünk a Kapitólium vesztének, mely akár a Római Birodalom, vagy a cári Oroszország bukásának modernkori változata is lehetne. Gyakorlatilag az extrém kapitalizmus (Kapitólium), és az extrém kommunizmus (13. körzet) áll szemben egymással, utóbbi egyenruháival, szigorúságával, felfogásával, és propagandájával egyértelműen rászolgált a megnevezésre, a végső konklúzió pedig az, hogy egyik sem sokkal jobb a másiknál. A film ezúttal nem hagyja cserben sem a célközönségét, sem a számára másodlagosan fontos rétegeket. Érthetően beszél a totalitárius rendszerekről, azoknak minden zsarnokságáról, kegyetlenségéről, és képmutatásáról.
Már-már Katniss is csak egy apró homokszem, egy drótokon rángatott bábú ebben a hatalmas sakkjátszmában. Egyszerre kell harcolnia népéért, és saját szabadságáért, egyszerre kell helyre raknia érzelmeit is. A szerelmi háromszög itt újra korrekten működik, egy-egy elejtett félmondatból, vagy két harc közti röpke párbeszédekből a végére sokat jelentő egységes egész lesz, ami a tettek, és a történtek fényében kielégítő lezárást hoz el. A film, időnként hullámzó teljesítménye ellenére is képes fenntartani a figyelmet, együtt izgulunk a szereplőkkel-szereplőkért a várva várt célig. Az előző részben felvett sötét hangulat a befejező epizódnak is a velejárója, egy hollywoodi blockbuster-hez képest meglepően bátor, és sokat vállal be, még attól függetlenül is, hogy már az alapanyag sem volt kifejezetten egy tündérmese – de ezt már megszokhatták azok, akik befizettek Katniss előző élet-halál túráira. Naturalizmusban eddig sem kellett a szomszédba mennie, de itt már néha-néha valósággal horrorba csap át a hangulat: a nézőben klausztrofóbiát előhozó földalatti jelenetek, a sötétből támadó mutánsokkal maradandóak, és meglepően is, a végeredményt látva garantáltan megnyalja majd mindenki mind a tíz ujját.
Sajnos azonban, ha nem is teljesen, de a befejező rész is magán viseli azt, amitől már az előzmény is kőkeményen szenvedett. Néhol vontatott, viszont így is köröket ver elődjére, és hibái ellenére feszesebb, mélyebb, és dinamikusabb, ugyanakkor ezt a tempót időnként megtöri a finom átmenetek hiánya, aminek össze kellene fognia egy csokorba az egymás után következő jeleneteket. Az alkotók túlságosan ragaszkodtak a regényhez, annyira, hogy az egész film szerkezete is menthetetlenül könyvszerű lett. Mintha csak egy-egy fejezetet tudnának le, úgy váltanak egyik jelenetről a másikra, „lapozgatják az oldalakat”, így a szereplők, és a cselekmény mintája is a „megyünk, meghalunk, megint megyünk, megint meghalunk, és így tovább” elven működik. Mielőtt a „Hogyan ne adaptáljunk regényt filmvászonra” című könyv egyik fő példája lenne A kiválasztott befejező része, jönnek az akciójelenetek, melyekből azért van egy pár, feledtetik is az újra-újra feltünedező hibákat, hogy „ügyesen” felolvasták nekünk a könyvet, a látvány pedig szokás szerint a helyén van ,ahogy arra egy tisztességes blockbuster-ben szükség van.
A kiválasztott második része tehát, ha nem is a sorozat remekbe szabott betetőzése, korrekt lázás, ami az előd fényében hadd ne mondjam ki, hogy mekkora pozitív csalódás. A fecsegőposzáta hangja szépen, és hangosan cseng, mikor az utolsó darabka is a helyére kerül, a rosszat átveszi a jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését, a hős pedig megérdemelt jutalmát. Legvégül pedig belenézünk a vakítóan gyönyörű naplementébe, és a gondtalanság nyugalmával sötétül el a kép. Mert végső soron nem számít a forradalom utóhatása, az új rendszer, vagy a nép jövője: Katniss van a középpontban, ez az ő harcokkal, szomorúsággal, szenvedéssel, és küzdéssel teli történetének a lezárása. És egyben egy új, boldog időszak kezdete.
