Nagyon ritka, amikor egy klasszikus film feldolgozása méltó lesz az eredetihez. Felülmúlni szinte sosem tudja, megközelíteni is csak elvétve, de
azért előfordul, hogy egyszer-egyszer jön egy olyan remake, ami pozitív kiemelt
példával tud szolgálni, és megmutatja, hogy talán van értelme annak, hogy
fiatalkorunk legszebb filmes emlékeit új formában is megismertessék velünk, és
a következő generációval. A 2013-as Gonosz halott is egy olyan eset
lett, amikor a kivétel erősíti a szabályt, még ha első látásra Sam Raimi ’80-as
évekbeli démoni vérfürdőjének újraértelmezésénél kevesebb felesleges dolgot
lehetne kitalálni a filmiparban. Még úgy is, hogy producerei közt nem csak a
rendező foglal helyet, hanem Robert Tapert, és a mostanság már csak a B-filmek
egyik isteneként tetszelgő Bruce Campbell is. Bár a rajongók nagy része minden
bizonnyal inkább egy folytatást várt volna, mintsem egy újabb véres kirándulást
a dohos, összeomlani készülő erdei faházba, igazából a Gonosz halott remake így is tökéletesen simul bele a sorozatba: konkrétan a remake szót
nyugodtan idézőjelbe lehetne tenni, mivel a film követi azt a tendenciát, amit
a korábbi részek vettek fel. Vagyis eldönteni nem nagyon lehet, hogy vajon
teljes újraértelmezés, valami mellékág, vagy esetleg a trilógia folytatása.
Bőven vannak benne olyan elemek, amik miatt bizonytalan lesz a néző, de egy
igazi rajongónak ez már meg se kottyan. Aki gyerekként a hangalámondásos,
agyonmásolt VHS-en előbukkanó rusnya pokoli lények láttán rettegve a takaró alá
bújt, annak ez egyáltalán nem lesz új. Egy nagyon is ismerős terepre téved. És
lehet, hogy a végén még jól is fog szórakozni.
A Gonosz halott nem bonyolítja túl az alapsztorit, mondjuk a sorozat történetében erre nem is nagyon volt szükség. Egy öt tagból álló fiatal csapat érkezik a néző által már jó ismert romos, erdei faházba, céljuk ezúttal nem a felhőtlen bulizás, és a lerészegedés, hanem hogy segítsenek az egyik lány társukon, Mia-n (Jane Levy), aki épp leszokóban van a kábítószerről. Ott van vele a bátyja is, David (Shiloh Fernandez), annak barátnője, Natalie (Elizabeth Blackmore), az orvostanhallgató Olivia (Jessica Lucas), és a szemüveges geek-srác Eric (Lou Taylor Pucci). A ház már az elejétől fogva kísérteties, hát még amikor semmi sem sejtő kis csapatunk rátalál a pincében egy rakás felakasztott, kibelezett macskára (állatbarát nézők valahol itt dobják majd ki a taccsot), és egy titokzatos könyvre, ami persze mi más is lehetne, mint a Necronomicon, ami majd szépen elszabadítja a környéken a démonokat, akik előszeretettel húzzák majd hőseinket lefelé mélyre a pokol legforróbb bugyraiba.
A film persze, nem meglepő módon klisés, ezt legjobban a karaktereiben lehet észrevenni. Ősrégi horror sablonokat húztak elő a kalapból, könnyen ki lehet előre következtetni a szereplők sorsát, és a helyüket a történetben. Ha valaki arra gondol, hogy ezúttal nem a drogos karakter jön rá először hogy itt valami nem okés, vagy hogy nem a kocka gyerek idézi meg a démonokat a könyvből, akkor az rossz helyen kopogtat. A rongyosra koptatott receptet viszont megfelelően használja a forgatókönyv, és a Gonosz halotton látszik az ambíció, még ha a szenvedély, a lelkesedés, és a rajongás nem is jön át annyira, mint az eredetiben. Az akarásvágy szintén látszik a figurákon is, de összességében nem sikerült elég ikonikus karaktereket megalkotni, akire a megtekintés után még emlékezni lehetne. Ash-t például minimum két szereplőből próbálják meg összegyúrni, de a halhatatlan horror ikon nyomába egyikük sem ér, nem is érhet, még ha az alkotók kiteszik a lelküket, akkor sem. Sőt, ez könnyen tönkretehette volna a filmet, mivel a laza szájhős csak még jobban hiányzik, mikor időről-időre megidéződik, egy levágott kéz, vagy egy berregő láncfűrész formájában. Azt viszont legalább sikerült elkerülni, hogy a remake pofátlanul élősködjön az eredetin: vannak ismerős jelenetek, és kamera beállások, melyek a klasszikus mintájára lettek megalkotva, de ezek inkább csak jópofa kikacsintások, és tiszteletadások, megdobogtatják a rajongói szívet.
Nem csak Ash hiánya szembetűnő, hanem maga a fekete humor, ami a sorozat egyik legnagyobb képviselője mindhárom film alatt – igen, a közhiedelemmel ellentétben már az első részben is volt komikum, ha nem is annyira kiforrott és őrületes, de egy bizonyos fokig bele sikerült csempészni. A remake ezzel ellentétben egyáltalán nem vicces, és a bátor marketingesek álltása, miszerint a film plakátjára ráírják, hogy ez minden idők legfélelmetesebb filmje is teljesen alaptalan: ne dőljünk be ennek, a remake még a kevésbé edzettebb nézők számára sem ijesztő. A Gonosz halott se nem félelmetes, se nem ijesztő, viszont piszok gusztustalan, és naturalisztikus. Az elejétől kezdve fröcsög a vér, középtájon már úgy ömlik, mintha dézsából öntenék, ezt pedig megkoronázzák egy hatalmas véres esővel. A végtagok pedig szakadnak, a csont törik, a hús rohad, mindezt CGI hiányában, csupán kreatív effektekkel – ez már önmagában megér egy nagy vállveregetést, és ha idevesszük azt, hogy mindez egy stúdiófilmben történik, akkor ezen a téren nem érheti szó a ház elejét. A feldolgozás olyan mocskosul vérgőzös brutális tortúrát ígér, amire nem minden nap van példa a horrorfilmek műfajában, legalábbis azt bizton kijelenthetjük, hogy ha rettegésre nem is bír, a Gonosz halott az elmúlt néhány év egyik legvéresebb filmje.
Nem biztos, hogy annyira égető szükség lett volna Raimi hivatkozási alapként kezelt klasszikusának feldolgozására, de ettől függetlenül a Gonosz halott meglepő módon egész fogyasztható remake lett, ami majdnem olyan ritka, mint egy motoros láncfűrész a középkorban. Cseppet sem hibátlan, de egyrészt az eredeti sem volta az, másrészt pedig a rengeteg kisebb-nagyobb utalás miatt a néző nem fogja idegennek érezni magát a ködös erdőben. És az eredeti irányába érzett nagyfokú tisztelet, mindvégig érezhető rajta, jó végre látni, hogy milyen egy minőségi feldolgozás, ha értő kezek nyúlnak az alapanyaghoz.
A Gonosz halott nem bonyolítja túl az alapsztorit, mondjuk a sorozat történetében erre nem is nagyon volt szükség. Egy öt tagból álló fiatal csapat érkezik a néző által már jó ismert romos, erdei faházba, céljuk ezúttal nem a felhőtlen bulizás, és a lerészegedés, hanem hogy segítsenek az egyik lány társukon, Mia-n (Jane Levy), aki épp leszokóban van a kábítószerről. Ott van vele a bátyja is, David (Shiloh Fernandez), annak barátnője, Natalie (Elizabeth Blackmore), az orvostanhallgató Olivia (Jessica Lucas), és a szemüveges geek-srác Eric (Lou Taylor Pucci). A ház már az elejétől fogva kísérteties, hát még amikor semmi sem sejtő kis csapatunk rátalál a pincében egy rakás felakasztott, kibelezett macskára (állatbarát nézők valahol itt dobják majd ki a taccsot), és egy titokzatos könyvre, ami persze mi más is lehetne, mint a Necronomicon, ami majd szépen elszabadítja a környéken a démonokat, akik előszeretettel húzzák majd hőseinket lefelé mélyre a pokol legforróbb bugyraiba.
A film persze, nem meglepő módon klisés, ezt legjobban a karaktereiben lehet észrevenni. Ősrégi horror sablonokat húztak elő a kalapból, könnyen ki lehet előre következtetni a szereplők sorsát, és a helyüket a történetben. Ha valaki arra gondol, hogy ezúttal nem a drogos karakter jön rá először hogy itt valami nem okés, vagy hogy nem a kocka gyerek idézi meg a démonokat a könyvből, akkor az rossz helyen kopogtat. A rongyosra koptatott receptet viszont megfelelően használja a forgatókönyv, és a Gonosz halotton látszik az ambíció, még ha a szenvedély, a lelkesedés, és a rajongás nem is jön át annyira, mint az eredetiben. Az akarásvágy szintén látszik a figurákon is, de összességében nem sikerült elég ikonikus karaktereket megalkotni, akire a megtekintés után még emlékezni lehetne. Ash-t például minimum két szereplőből próbálják meg összegyúrni, de a halhatatlan horror ikon nyomába egyikük sem ér, nem is érhet, még ha az alkotók kiteszik a lelküket, akkor sem. Sőt, ez könnyen tönkretehette volna a filmet, mivel a laza szájhős csak még jobban hiányzik, mikor időről-időre megidéződik, egy levágott kéz, vagy egy berregő láncfűrész formájában. Azt viszont legalább sikerült elkerülni, hogy a remake pofátlanul élősködjön az eredetin: vannak ismerős jelenetek, és kamera beállások, melyek a klasszikus mintájára lettek megalkotva, de ezek inkább csak jópofa kikacsintások, és tiszteletadások, megdobogtatják a rajongói szívet.
Nem csak Ash hiánya szembetűnő, hanem maga a fekete humor, ami a sorozat egyik legnagyobb képviselője mindhárom film alatt – igen, a közhiedelemmel ellentétben már az első részben is volt komikum, ha nem is annyira kiforrott és őrületes, de egy bizonyos fokig bele sikerült csempészni. A remake ezzel ellentétben egyáltalán nem vicces, és a bátor marketingesek álltása, miszerint a film plakátjára ráírják, hogy ez minden idők legfélelmetesebb filmje is teljesen alaptalan: ne dőljünk be ennek, a remake még a kevésbé edzettebb nézők számára sem ijesztő. A Gonosz halott se nem félelmetes, se nem ijesztő, viszont piszok gusztustalan, és naturalisztikus. Az elejétől kezdve fröcsög a vér, középtájon már úgy ömlik, mintha dézsából öntenék, ezt pedig megkoronázzák egy hatalmas véres esővel. A végtagok pedig szakadnak, a csont törik, a hús rohad, mindezt CGI hiányában, csupán kreatív effektekkel – ez már önmagában megér egy nagy vállveregetést, és ha idevesszük azt, hogy mindez egy stúdiófilmben történik, akkor ezen a téren nem érheti szó a ház elejét. A feldolgozás olyan mocskosul vérgőzös brutális tortúrát ígér, amire nem minden nap van példa a horrorfilmek műfajában, legalábbis azt bizton kijelenthetjük, hogy ha rettegésre nem is bír, a Gonosz halott az elmúlt néhány év egyik legvéresebb filmje.
Nem biztos, hogy annyira égető szükség lett volna Raimi hivatkozási alapként kezelt klasszikusának feldolgozására, de ettől függetlenül a Gonosz halott meglepő módon egész fogyasztható remake lett, ami majdnem olyan ritka, mint egy motoros láncfűrész a középkorban. Cseppet sem hibátlan, de egyrészt az eredeti sem volta az, másrészt pedig a rengeteg kisebb-nagyobb utalás miatt a néző nem fogja idegennek érezni magát a ködös erdőben. És az eredeti irányába érzett nagyfokú tisztelet, mindvégig érezhető rajta, jó végre látni, hogy milyen egy minőségi feldolgozás, ha értő kezek nyúlnak az alapanyaghoz.
