1823-at írunk: a világ nagyobb tájairól érkező telepesek még nem hódították meg teljesen Amerikát, azonban az ott élő indián őslakosokban már
tudatosult, nincs sok esélyük a könyörtelen leigázóikkal szemben. Létszámuk
napról-napra fogy, angolok, és franciák garázdálkodhatnak szabadon a
felfedezetlen területeken. Lelkiismeret-furdalás nélkül ölik le az indiánokat,
erőszakolják meg asszonyaikat, égetik fel faluikat, és vadásszák le az
állatokat. A prém nagy értékkel bír, így a bennszülöttek hamar rájönnek, muszáj
oldalt választaniuk, és szövetségre lépniük ellenségeikkel, még ha ideiglenesen
is. Zsákmányaikat tehát eladják a franciáknak, a prémért cserébe pedig
fegyvereket, és lovakat kérnek. Mindezt egy angol vadászcsapat
szerencsétlenségére, akik éppen nagy pénzt érő zsákmányt szereztek fáradtságos,
hosszú munkával: váratlanul rajtuk ütnek, megtizedelve a csapatot, és
menekülésre kényszerítve őket. A prémek nagy részét hátra kell hagyniuk, hogy
gyorsabban haladhassanak, Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) pedig, a csapat
nyomkeresője, aki úgy ismeri a vidéket, mint a tenyerét medvetámadás áldozata
lesz, és súlyosan megsérül. Egyúttal kolonccá is válik társai szemében, akik
úgy döntenek, otthagyják békében meghalni, és, hogy ne töltse egyedül élete
utolsó óráit, ott marad vele a félvér fia is, és két önkéntes. Ám egyikük, a
saját szabályai szerint élő, munkájáért minél előbb fizetséget remélő John
Fitzgerald (Tom Hardy) kicsit fel szeretné gyorsítani Glass eltávozását, ezért
fel szándékozik adni neki az utolsó kenetet, és a másvilágra küldeni. Glass fia
megpróbálja ezt megakadályozni, mire Fitzgerald végez vele, a férfit pedig magára
hagyja egy félig elhantolt sírban. Glass számára azonban még nem jött el a vég:
hatalmas dühvel, és haraggal elindul a vadonban, hogy bosszút álljon azon, aki
elvette mindenét, amije volt ezen a világon…
A Birdman című filmmel tavaly újra reflektorfénybe kerülő mexikói rendező, Alejandro G. Innáritu ismét nagyot alkotott. Ezúttal azonban kissé más vizekre evezett. Vaskos gondolatok, mély mondanivaló, bonyolult karakterek helyett a földi pokol mélyebb bugyraiba merült alá, ahol minden egyszerűbb, ugyanakkor sokkal veszélyesebb is – és ennek a pokolnak a legforróbb lángjait maga az ember gyújtotta. Nincs ebben semmi meglepő: végtére mi is állatok vagyunk. Néha ösztönösen cselekedünk, időnként feladjuk emberségünket, hagyjuk, hogy olyan dolgok vezessenek minket, mint a düh, a harag, az önzés, a kapzsiság, elfelejtve az erkölcsöt, a morált, nélkülözve a mérlegelést, és az ésszerű, logikus döntést. A visszatérő pontosan ezt mutatja be. Sztorijában a pusztító emberi természet, a kapzsiság, a lelki elégtétel utáni sóvárgás, legvégül pedig a kegyelemdöfésként érkező megváltás témaköre keveredik. Gyakorlatilag egy végtelenül lecsupaszított, faék egyszerűségű bosszútörténet, mely hihetetlen realisztikusan mutatja egy ember szenvedéseit, azt, hogy min megy át testileg, és lelkileg is, a legősibb ösztöntől, az életben maradni akarástól vezérelve, miközben kíméletlenül hajtja a bosszú iránti vágy, és emiatt megtalálja azt az ösvényt, amin keresztül menve kijuthat onnan, ahonnan gyakorlatilag már nincs visszaút. Nyers, és fájdalmas kirándulást teszünk az emberi lélek legmélyebb, legsötétebb részeibe, mindenféle szimbolizmus, és sokatmondóan mögöttes tartalom nélkül – egyszerűségétől függetlenül azonban kevés jelentőségteljesebb téma létezik ennél.
A filmet több okból is nagy várakozások előzték meg, operatőri szempontból szokatlan, egyben igazán zseniálisnak tűnő megoldásai miatt, azonban még ennél is fontosabb volt az a tény, hogy a Leonardo DiCaprio számára végre eljöhet a jól megérdemelt, régóta esedékes díj, az arannyal bevont, csillogó szobor. Ez nagyban meg is toldotta a hype-ot, ami alapvetően jó dolog, ha van egy biztos alap, amire lehet építkezni, de az is igaz, hogy mindvégig ott lebeghet az a kard, ami végül lecsaphatja az egész produkció fejét, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt az előzetesek, és a marketing sugallta. Szerencsére nem így lett. Mindkét elem bámulatosan működik a filmben. DiCaprio ezúttal nem verbálisan mutatja meg magát, alakítása szinte száz százalékban fizikális, és épp ezért átütő. A cselekmény egész ideje alatt nyög, hörög, mászik, zihál, üvölt, ordít, reszket, fokozatosan válik állattá, elveszti mindazt, amitől ember, hogy végül újra visszakaphassa. Glass minden fájdalmát dühvé alakítja, és már csak a bosszúvágy élteti, ehhez pedig a legkevésbé sem kellenek szavak, csak tettek, melyek ezt kifejezik. DiCaprio pedig tökéletesen lefesti ezt a kínkeserves, fájdalmas küzdelmet, ami szintén olyan naturalisztikus, mint maga a film: folyik a vér, repkednek a nyilak vállba, szemekbe, puskagolyók, és balták roncsolják szét az emberi testet, tépik fel a bőrt, szaggatják szét a húst, lovak hasát metszik fel, ontják ki beleit a túlélés érdekében, kések vágják fel emberek puha nyakát. Szikár, és kegyetlen jelenetek követik egymást, miközben végig ott érezzük magunkat a szereplők mellett, a realista hangvételt követik a szürreális, és egyben mitikus képek, zavaros rémálmok, amiket nagyszerűen sikerült egybegyúrni. DiCaprio bár nem élete legjobb alakítását hozza, maximálisan megérdemelné már ezért a teljesítményért is az aranyszobrot. Tom Hardy nemkülönben, aki bár hivatalosan mellék-alakként van jelen, negatív karakterként, mégis ugyanúgy uralja a filmet, mint ahogy azt pozitív tükörképe is teszi. Fitzgerald megszemélyesíti mindazt, ami Glass jelleméből hiányzik. Saját érdekeit tartja szem előtt, saját boldogulása érdekében csakis a pénz érdekli, ezért pedig hajlandó minden aljasságra, hazugság, gyilkosság, megtévesztés, magasztosnak beállított, ám végső soron álnok szavak hajtogatása, neki egyre megy. Mindkettejük lelke megtört, rákényszerülnek arra, hogy állattá váljanak, és ösztönösen cselekedjenek. És amikor ez a két őserő találkozik, akkor a feszültséget vágni lehet, még a jéghideg, dermesztő hegyi levegő is felforrósodik a düh lángjaitól.
A két színészzseni kétségtelenül ellopja a showt, a különböző, kisebb szerepekben tetszelgő színészek ugyan kellemesen színesítik a cselekményt, de sok babér nem juthat nekik DiCaprio, és Hardy művészi magasságokba emelkedő teljesítményük mellett. Azonban a filmnek van még egy harmadik, nagy szereplője: maga a természet. Emmanuel Lubezki operatőr egyedülálló vizuális kompozíciókkal filmezte a le a tájakat, a mamutfenyővel borított vadont, a hó lepte hegyeket, a koszos, sáros, vérrel borított földeket. Kizárólag természetes fénnyel dolgozott, és összességében elmondható a végeredményről, hogy lélegzetelállítóan látványos, egy pillanat alatt rabul ejti a nézőt. Mindenféle mesterkéltséget nélkülöző kameramozgás során végig a karakterekkel vagyunk, sokszor vágás nélkül, hosszú snittekben szemlélhetjük őket. A nagytotálok sem hiányozhatnak, az egész valami olyan lenyűgöző, semmivel sem összehasonlítható élményt ad, amit egyenesen vétek lenne nem moziban átélni – ehhez nagyvászon kell, ha nem ott nézed, akkor kis túlzással nem is láttad a filmet, de legalábbis egy korszakalkotó jelentőségű eseménytől fosztod meg magadat. Emberi szavakkal kifejezhetetlen mindaz, amit Lubezki a vászonra varázsolt, az olyan szavakkal, mint a „páratlan”, „kitűnő”, „tanítani való” nem eléggé megfelelő kifejezések ahhoz, hogy jellemezzük a munkáját. A visszatérő elsősorban vizuális művészet, de annak zokszó nélkül zseniális.
Talán pont ezért fogják a fejére olvasni, hogy miközben gyönyörű képekkel kényezteti a szemünket, és véres, naturalisztikus jelenetek közepette kapunk képet az ember állati mivoltáról, valójában alig szól valamiről, sőt, a rideg, és realista külső alatt egy üres belső rejlik. Ez nem igaz. A visszatérő egy művészfilmes elemekkel felruházott alkotás ugyan, még ha nem is rendelkezik kiemelten mély mondanivalóval, tele van olyan tartalmakkal, amik elsősorban hozzánk, emberi lényekhez szólnak. Egy igencsak mély réteget vizsgál, ennek köszönhetően nincs dicsőség karaktereink sorsában, amikor eloszlik a düh, a bosszúvágy, akkor marad semmi sem. Nincs katarzis, sem drámai hatás – de igazából nincs is rá szükség. Ez nem egy könnyed kalandfilm, nem egy mese, hanem egy kőkemény, és nyers történet magáról az emberi természet sötét oldaláról, és a pusztító anyatermészetről. Igazi művészet!
A Birdman című filmmel tavaly újra reflektorfénybe kerülő mexikói rendező, Alejandro G. Innáritu ismét nagyot alkotott. Ezúttal azonban kissé más vizekre evezett. Vaskos gondolatok, mély mondanivaló, bonyolult karakterek helyett a földi pokol mélyebb bugyraiba merült alá, ahol minden egyszerűbb, ugyanakkor sokkal veszélyesebb is – és ennek a pokolnak a legforróbb lángjait maga az ember gyújtotta. Nincs ebben semmi meglepő: végtére mi is állatok vagyunk. Néha ösztönösen cselekedünk, időnként feladjuk emberségünket, hagyjuk, hogy olyan dolgok vezessenek minket, mint a düh, a harag, az önzés, a kapzsiság, elfelejtve az erkölcsöt, a morált, nélkülözve a mérlegelést, és az ésszerű, logikus döntést. A visszatérő pontosan ezt mutatja be. Sztorijában a pusztító emberi természet, a kapzsiság, a lelki elégtétel utáni sóvárgás, legvégül pedig a kegyelemdöfésként érkező megváltás témaköre keveredik. Gyakorlatilag egy végtelenül lecsupaszított, faék egyszerűségű bosszútörténet, mely hihetetlen realisztikusan mutatja egy ember szenvedéseit, azt, hogy min megy át testileg, és lelkileg is, a legősibb ösztöntől, az életben maradni akarástól vezérelve, miközben kíméletlenül hajtja a bosszú iránti vágy, és emiatt megtalálja azt az ösvényt, amin keresztül menve kijuthat onnan, ahonnan gyakorlatilag már nincs visszaút. Nyers, és fájdalmas kirándulást teszünk az emberi lélek legmélyebb, legsötétebb részeibe, mindenféle szimbolizmus, és sokatmondóan mögöttes tartalom nélkül – egyszerűségétől függetlenül azonban kevés jelentőségteljesebb téma létezik ennél.
A filmet több okból is nagy várakozások előzték meg, operatőri szempontból szokatlan, egyben igazán zseniálisnak tűnő megoldásai miatt, azonban még ennél is fontosabb volt az a tény, hogy a Leonardo DiCaprio számára végre eljöhet a jól megérdemelt, régóta esedékes díj, az arannyal bevont, csillogó szobor. Ez nagyban meg is toldotta a hype-ot, ami alapvetően jó dolog, ha van egy biztos alap, amire lehet építkezni, de az is igaz, hogy mindvégig ott lebeghet az a kard, ami végül lecsaphatja az egész produkció fejét, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt az előzetesek, és a marketing sugallta. Szerencsére nem így lett. Mindkét elem bámulatosan működik a filmben. DiCaprio ezúttal nem verbálisan mutatja meg magát, alakítása szinte száz százalékban fizikális, és épp ezért átütő. A cselekmény egész ideje alatt nyög, hörög, mászik, zihál, üvölt, ordít, reszket, fokozatosan válik állattá, elveszti mindazt, amitől ember, hogy végül újra visszakaphassa. Glass minden fájdalmát dühvé alakítja, és már csak a bosszúvágy élteti, ehhez pedig a legkevésbé sem kellenek szavak, csak tettek, melyek ezt kifejezik. DiCaprio pedig tökéletesen lefesti ezt a kínkeserves, fájdalmas küzdelmet, ami szintén olyan naturalisztikus, mint maga a film: folyik a vér, repkednek a nyilak vállba, szemekbe, puskagolyók, és balták roncsolják szét az emberi testet, tépik fel a bőrt, szaggatják szét a húst, lovak hasát metszik fel, ontják ki beleit a túlélés érdekében, kések vágják fel emberek puha nyakát. Szikár, és kegyetlen jelenetek követik egymást, miközben végig ott érezzük magunkat a szereplők mellett, a realista hangvételt követik a szürreális, és egyben mitikus képek, zavaros rémálmok, amiket nagyszerűen sikerült egybegyúrni. DiCaprio bár nem élete legjobb alakítását hozza, maximálisan megérdemelné már ezért a teljesítményért is az aranyszobrot. Tom Hardy nemkülönben, aki bár hivatalosan mellék-alakként van jelen, negatív karakterként, mégis ugyanúgy uralja a filmet, mint ahogy azt pozitív tükörképe is teszi. Fitzgerald megszemélyesíti mindazt, ami Glass jelleméből hiányzik. Saját érdekeit tartja szem előtt, saját boldogulása érdekében csakis a pénz érdekli, ezért pedig hajlandó minden aljasságra, hazugság, gyilkosság, megtévesztés, magasztosnak beállított, ám végső soron álnok szavak hajtogatása, neki egyre megy. Mindkettejük lelke megtört, rákényszerülnek arra, hogy állattá váljanak, és ösztönösen cselekedjenek. És amikor ez a két őserő találkozik, akkor a feszültséget vágni lehet, még a jéghideg, dermesztő hegyi levegő is felforrósodik a düh lángjaitól.
A két színészzseni kétségtelenül ellopja a showt, a különböző, kisebb szerepekben tetszelgő színészek ugyan kellemesen színesítik a cselekményt, de sok babér nem juthat nekik DiCaprio, és Hardy művészi magasságokba emelkedő teljesítményük mellett. Azonban a filmnek van még egy harmadik, nagy szereplője: maga a természet. Emmanuel Lubezki operatőr egyedülálló vizuális kompozíciókkal filmezte a le a tájakat, a mamutfenyővel borított vadont, a hó lepte hegyeket, a koszos, sáros, vérrel borított földeket. Kizárólag természetes fénnyel dolgozott, és összességében elmondható a végeredményről, hogy lélegzetelállítóan látványos, egy pillanat alatt rabul ejti a nézőt. Mindenféle mesterkéltséget nélkülöző kameramozgás során végig a karakterekkel vagyunk, sokszor vágás nélkül, hosszú snittekben szemlélhetjük őket. A nagytotálok sem hiányozhatnak, az egész valami olyan lenyűgöző, semmivel sem összehasonlítható élményt ad, amit egyenesen vétek lenne nem moziban átélni – ehhez nagyvászon kell, ha nem ott nézed, akkor kis túlzással nem is láttad a filmet, de legalábbis egy korszakalkotó jelentőségű eseménytől fosztod meg magadat. Emberi szavakkal kifejezhetetlen mindaz, amit Lubezki a vászonra varázsolt, az olyan szavakkal, mint a „páratlan”, „kitűnő”, „tanítani való” nem eléggé megfelelő kifejezések ahhoz, hogy jellemezzük a munkáját. A visszatérő elsősorban vizuális művészet, de annak zokszó nélkül zseniális.
Talán pont ezért fogják a fejére olvasni, hogy miközben gyönyörű képekkel kényezteti a szemünket, és véres, naturalisztikus jelenetek közepette kapunk képet az ember állati mivoltáról, valójában alig szól valamiről, sőt, a rideg, és realista külső alatt egy üres belső rejlik. Ez nem igaz. A visszatérő egy művészfilmes elemekkel felruházott alkotás ugyan, még ha nem is rendelkezik kiemelten mély mondanivalóval, tele van olyan tartalmakkal, amik elsősorban hozzánk, emberi lényekhez szólnak. Egy igencsak mély réteget vizsgál, ennek köszönhetően nincs dicsőség karaktereink sorsában, amikor eloszlik a düh, a bosszúvágy, akkor marad semmi sem. Nincs katarzis, sem drámai hatás – de igazából nincs is rá szükség. Ez nem egy könnyed kalandfilm, nem egy mese, hanem egy kőkemény, és nyers történet magáról az emberi természet sötét oldaláról, és a pusztító anyatermészetről. Igazi művészet!
