A Marvel stúdiónak 2015-ben is volt néhány nagy dobása: visszaértek a Bosszúállók egy újabb grandiózus közös kalandra, az egyik legvagányabb, és
legérdekesebb karakter, a Hangya is önálló filmet kapott, tévéképernyőkön pedig
tiszteletét tette Peggy Carter ügynök, aki egy nyolc részes, minisorozatnak
induló (és nemsokára folytatódó) széria után megkapta a maga rajongótáborát, és
a S.H.I.E.L.D. elszánt ügynökeinek kalandjai is folytatódtak. A maga nevében
mindegyik projekt aratott kisebb-nagyobb sikereket, azonban a legnagyobb húzás
mégsem ez volt, hanem a Netflix adatszolgáltatóra készült, tizenhárom epizódos Daredevil, ami mindenféle túlzás nélkül lett az év leghatalmasabb
meglepetése, ugyanakkor az utóbbi idők (vagy akár minden idők) legjobb
szuperhősös sorozata. A mozivásznak cukormázas, pózolós, és rajzfilmszerű
hangvételével szemben a Daredevil maga volt a megtestesült sötétség:
hétköznapibb, kisebb emberek küzdelmét láthattuk, egy reményvesztett,
nyomortól, drogoktól, és bűntől kínlódó városrészben, ahol a gonosz hatalmas
erővel van jelen, a jók pedig alapjáraton hátrányból indulnak – sokszor ennek a
két oldalnak a határvonalai is elmosódtak. Kifejezetten merész, és éles váltás
volt a színes képi világ, a laza egysorosokat puffogtató hősök, és a
látvány-orientált megközelítés után. De működött, méghozzá tökéletesen – a
stúdió legfényesebben ragyogó csillaga született meg, ami, ha nézettségi
sikerében nem is, minőségileg még a többi abban az évben született Marvel
produkciót is felülmúlta.
Természetesen a stúdiónak komolyabb tervei vannak, mind az ördögjelmezbe bújt igazságosztóval, mind a Netflix-el is, ezért a manapság hihetetlen népszerű szolgáltatás névjegye jónéhány Marvel produkcióra fel fog kerülni. A Daredevil csak a kezdet volt, több más sikátorokban harcoló hős is kap saját sorozatot, ami egy közös szériába, a Defenders-be fog kifutni, ami gyakorlatilag a Bosszúállók csapatának televíziós megfelelője lesz. Addig még nem kis mennyiségű víz lefolyik a Dunán, de panaszkodásra nincs ok: a második jelentkező már meg is érkezett a Netflix-re, tovább erősítve azt a meggyőződést, hogy nemcsak a szobortestű, mindig fessen kinéző, makulátlan mosolyú, talpig becsületes szuperhősöknek van létjogosultságuk. Sőt, a Jessica Jones címmel futó új sorozat címszereplője a legkevésbé sem tartozik ebbe a kategóriába, sőt, a lehető legmesszebb áll tőle. A Brian Michael Bendis (többek közt az itthon is megjelent Ultimate Spider-Man írója) által alkotott karakter nem tekint vissza olyan fényes múltra, mint társai, csupán 2001-ben jelent meg a képregények lapjain, de ez alatt a több mint tíz év alatt nem kis népszerűségre tett szert. Köszönhetően a történetek felnőttes, komolyabb hangulatának, és magának a főhősnő ponyva-detektívekhez hasonló cinikus személyiségének. Jessica Jones korántsem az a tipikus szuperhős-jellem, ahogy a képregényből készült élőszereplős adaptáció sem az a tipikus hős sztori. A sorozat pedig tökéletesen illeszkedik a Daredevil-el megkezdett realisztikusabb, sötétebb, és keményebb irányvonalba. Az sem volt egy tündérmese, de a Jessica Jones még annál is mocskosabb, mélyebb zugokba merészkedik. Olyan témákat boncolgat, mint a nemi erőszak, a szexuális identitás, vagy a poszt-traumatikus stressz szindróma.
Jessica (Krysten Ritter) valaha szuperhősként próbálgatta a szárnyait New York városában, de most egy kiégett, cinikus, és iszákos magánnyomozóként tevékenykedik a Hell’s Kitchen nevű lepusztult, bűntől terhes negyedében, az Alias Investigations nevű cég alapítójaként, illetve egyetlen tagjaként. Munkáját nem mindig végzi becsületesen, ügyfelei, vagy ellenségei gyakran végzik elterülve a földön, vagy egy ablakon átdobva. De főhősnőnk nem mindig volt ilyen. Folyamatosan kísérti a múltja, mivel annak idején egy agykontroll-képességekkel rendelkező férfi, Kilgrave (David Tennant) átvette az elméje felett a hatalmat, megerőszakolta, és gyilkosságra kényszerítette őt, amit Jessica azóta képtelen feldolgozni, rémálmait pedig alkoholba folytja, sikertelenül. Azóta igyekszik minél jobban kényszermagányban élni, kizárni maga körül az embereket, főleg azokat, akik fontosak számára. Azonban nemsokára egy olyan ügybe botlik, ami során kiderül, a halottnak hitt Kilgrave nagyon is életben van, és egyetlen szándéka, hogy újra találkozzon Jessical-val, ezért kegyetlen pszichológiai játékot kezd vele folytatni, mely során ártatlanok kerülnek veszélybe, életek érnek véget, régi sebek feltépése mellett újak is születnek. Jessica-nak pedig minden testi, és lelki erejét be kell vetnie, ha véget akar vetni az értelmetlen vérontásnak.
Persze Jessica nem lesz egyedül a harcában, rengeteg segítője akad majd: Luke Cage (Mike Colter), a sebezhetetlen bőrrel rendelkező izomember, aki ismerős lehet a képregények rajongóinak, nemsokára saját sorozatot is kap, mely után ő is oszlopos tagja lesz Hell’s Kitchen védelmezőinek, de itt még nagyjából másodhegedűsként van jelen. Patricia Walker (Rachael Taylor), Jess gyerekkori barátja, akivel együtt nőttek fel, a drogfüggő Malcolm (Eka Darville), akinek Kilgrave hasonlóképp megkeserített az életét, valamint a gátlástalan, de körmönfont ügyvéd Jeri Hogarth (Carrie-Ann Moss), aki időnként különböző ügyekkel bízza meg Jess-t. Összességében elmondható, hogy parádés stábot sikerült összehozni, a szereposztás tökéletes, és mindenki kihozza a maximumot a karakteréből: vannak itt kellemes újoncok (Taylor, Darville), kellemes meglepetések (Moss), a „mintha a képregények lapjairól lépett volna le”-teljesítmények (Colter), de a szériának mindenképp Ritter, és Tennant a szíve. Ritter megannyi mellékszerep, és elkaszált sorozat után végre kibontakozhat, és egy olyan szerepet kapott, ami igazán ráillik, nem csak eljátssza Jessica Jones alakját, de tökéletesen összeforr vele. Erőteljes alakításának hála megszületett talán minden idők legkarizmatikusabb, és legtökösebb női sorozat főszereplője. Szuperképességei csupán annyiban merülnek ki, hogy emberfeletti ereje van, nagytermetű férfiakat képes több méterre eldobni, valamint szép nagyokat tud ugrani, de nem is ezen van a lényeg. Jess egy tragikus hős, aki útja során eltévelyedett, de a különböző tragikus események miatt, szép lassan megtalálja saját identitását, és helyét a világban – tehát lényegében a klasszikus hősi utat járja be, csak kissé másképp. Depresszív, és erősen mizantróp személyiségjegyeket mutat, minden makacssága, és nemtörődömsége ellenére próbál valami jót tenni, mert legbelül ő maga is egy jó ember, még ha néha erősen kételkedik is ebben. Nem csak a koszos, sötét sikátorokban folytat harcot árnyékok között az igazságért, hanem saját démonjaival, múltjával, és kételyeivel is kínzó háborút folytat.
De nem csak Jess megy át ezeken, a sorozat összes karaktere megjárja a maga személyes poklát, és mindegyiküket összeköti Kilgrave kegyetlen, és kíméletlen ténykedése. Tennant pedig olyan elánnal rajzolja meg ezt az összetett, megkapó, de egyben végtelenül taszító karaktert, hogy arra a világ összes dicsérő szava kevés lenne. Zokszó nélkül ő kapná a tavalyi Marvel főgonosz aranyérmét, ha nem lenne a ligában egy zseniális Vincent D’Onofrio. Míg a legtöbb gonosztevő városokat akar leigázni, embereket hajtani rabigába, addig Kilgrave-nek nincsenek világuralmi tervei, csupán mások irányítása motiválja. Mint egy elkényeztetett gyerek, úgy irányítja kénye-kedvére az embereket, akár a bábokat, színtiszta pszichopata. És az egész, szokatlan, és infantilis kémia is remekül működik a két főszereplő között, a klasszikus „egyik sem lenne a másik nélkül” felálláson is jócskán túlmutat. A forgatókönyv nyers, és őszinte dialógusai kiválóan mozgatják a figurákat, egyben lendítik előre a cselekményt, a környezet is sötét tónust képvisel. Igénytelen, és lepusztult magánnyomozói iroda, füstös kocsmák, hideg, és holdfényes városi éjszakák, lila-vörös neonreklámok, szex, bűn, erőszak – igazi neo noir hangulat, többször is felderengenek a klasszikus, ballonkabátos krimik a ’40-es, ’50-es évekből.
A Jessica Jones tökéletesen folytatja a Netflix-es Marvel produkciók sorát. A sztori remek, több szálon futó ínyencség, ami nemcsak a főszereplőknek, de a mellék-alakoknak köszönhetően is egységes egésszé áll össze. Egyikük sem felesleges, mindenkinek megvan ilyen-olyan értelemben a helye, a cselekmény azonban néha lelassul, kapunk egy-két döcögő pillanatot, nincs annyira egyben, mint a Daredevil. Feminista felhangoktól sem mentes, ugyanakkor üdítő érzés végre egy erős női szuperhőst látni a képernyőn, ebben mindenképpen célba ért a Marvel. Jessica Jones alakja telitalálat, ez nem csak a kitűnő karakterábrázolásnak, de egy még nagyszerűbb Krysten Ritter-nek köszönhető, aki annyira átérzi a szerepet, hogy szinte eggyé válik vele. Bevallottan egy ilyen lehetőségre várt egész karrierje során, és maradéktalanul meg is szolgálta azt, ami az ölébe hullott. A Marvel filmes univerzumának panteonja pedig egy újabb jelentős hőssel bővült. A Jessica Jones nemcsak a tavalyi év egyik nagy meglepetése, és üde színfoltja, de tökéletes bizonyítéka annak, hogy a gyengébbik nem képviselői is tökéletesen megállják a helyüket a képernyőkön képregényfiguraként.
Természetesen a stúdiónak komolyabb tervei vannak, mind az ördögjelmezbe bújt igazságosztóval, mind a Netflix-el is, ezért a manapság hihetetlen népszerű szolgáltatás névjegye jónéhány Marvel produkcióra fel fog kerülni. A Daredevil csak a kezdet volt, több más sikátorokban harcoló hős is kap saját sorozatot, ami egy közös szériába, a Defenders-be fog kifutni, ami gyakorlatilag a Bosszúállók csapatának televíziós megfelelője lesz. Addig még nem kis mennyiségű víz lefolyik a Dunán, de panaszkodásra nincs ok: a második jelentkező már meg is érkezett a Netflix-re, tovább erősítve azt a meggyőződést, hogy nemcsak a szobortestű, mindig fessen kinéző, makulátlan mosolyú, talpig becsületes szuperhősöknek van létjogosultságuk. Sőt, a Jessica Jones címmel futó új sorozat címszereplője a legkevésbé sem tartozik ebbe a kategóriába, sőt, a lehető legmesszebb áll tőle. A Brian Michael Bendis (többek közt az itthon is megjelent Ultimate Spider-Man írója) által alkotott karakter nem tekint vissza olyan fényes múltra, mint társai, csupán 2001-ben jelent meg a képregények lapjain, de ez alatt a több mint tíz év alatt nem kis népszerűségre tett szert. Köszönhetően a történetek felnőttes, komolyabb hangulatának, és magának a főhősnő ponyva-detektívekhez hasonló cinikus személyiségének. Jessica Jones korántsem az a tipikus szuperhős-jellem, ahogy a képregényből készült élőszereplős adaptáció sem az a tipikus hős sztori. A sorozat pedig tökéletesen illeszkedik a Daredevil-el megkezdett realisztikusabb, sötétebb, és keményebb irányvonalba. Az sem volt egy tündérmese, de a Jessica Jones még annál is mocskosabb, mélyebb zugokba merészkedik. Olyan témákat boncolgat, mint a nemi erőszak, a szexuális identitás, vagy a poszt-traumatikus stressz szindróma.
Jessica (Krysten Ritter) valaha szuperhősként próbálgatta a szárnyait New York városában, de most egy kiégett, cinikus, és iszákos magánnyomozóként tevékenykedik a Hell’s Kitchen nevű lepusztult, bűntől terhes negyedében, az Alias Investigations nevű cég alapítójaként, illetve egyetlen tagjaként. Munkáját nem mindig végzi becsületesen, ügyfelei, vagy ellenségei gyakran végzik elterülve a földön, vagy egy ablakon átdobva. De főhősnőnk nem mindig volt ilyen. Folyamatosan kísérti a múltja, mivel annak idején egy agykontroll-képességekkel rendelkező férfi, Kilgrave (David Tennant) átvette az elméje felett a hatalmat, megerőszakolta, és gyilkosságra kényszerítette őt, amit Jessica azóta képtelen feldolgozni, rémálmait pedig alkoholba folytja, sikertelenül. Azóta igyekszik minél jobban kényszermagányban élni, kizárni maga körül az embereket, főleg azokat, akik fontosak számára. Azonban nemsokára egy olyan ügybe botlik, ami során kiderül, a halottnak hitt Kilgrave nagyon is életben van, és egyetlen szándéka, hogy újra találkozzon Jessical-val, ezért kegyetlen pszichológiai játékot kezd vele folytatni, mely során ártatlanok kerülnek veszélybe, életek érnek véget, régi sebek feltépése mellett újak is születnek. Jessica-nak pedig minden testi, és lelki erejét be kell vetnie, ha véget akar vetni az értelmetlen vérontásnak.
Persze Jessica nem lesz egyedül a harcában, rengeteg segítője akad majd: Luke Cage (Mike Colter), a sebezhetetlen bőrrel rendelkező izomember, aki ismerős lehet a képregények rajongóinak, nemsokára saját sorozatot is kap, mely után ő is oszlopos tagja lesz Hell’s Kitchen védelmezőinek, de itt még nagyjából másodhegedűsként van jelen. Patricia Walker (Rachael Taylor), Jess gyerekkori barátja, akivel együtt nőttek fel, a drogfüggő Malcolm (Eka Darville), akinek Kilgrave hasonlóképp megkeserített az életét, valamint a gátlástalan, de körmönfont ügyvéd Jeri Hogarth (Carrie-Ann Moss), aki időnként különböző ügyekkel bízza meg Jess-t. Összességében elmondható, hogy parádés stábot sikerült összehozni, a szereposztás tökéletes, és mindenki kihozza a maximumot a karakteréből: vannak itt kellemes újoncok (Taylor, Darville), kellemes meglepetések (Moss), a „mintha a képregények lapjairól lépett volna le”-teljesítmények (Colter), de a szériának mindenképp Ritter, és Tennant a szíve. Ritter megannyi mellékszerep, és elkaszált sorozat után végre kibontakozhat, és egy olyan szerepet kapott, ami igazán ráillik, nem csak eljátssza Jessica Jones alakját, de tökéletesen összeforr vele. Erőteljes alakításának hála megszületett talán minden idők legkarizmatikusabb, és legtökösebb női sorozat főszereplője. Szuperképességei csupán annyiban merülnek ki, hogy emberfeletti ereje van, nagytermetű férfiakat képes több méterre eldobni, valamint szép nagyokat tud ugrani, de nem is ezen van a lényeg. Jess egy tragikus hős, aki útja során eltévelyedett, de a különböző tragikus események miatt, szép lassan megtalálja saját identitását, és helyét a világban – tehát lényegében a klasszikus hősi utat járja be, csak kissé másképp. Depresszív, és erősen mizantróp személyiségjegyeket mutat, minden makacssága, és nemtörődömsége ellenére próbál valami jót tenni, mert legbelül ő maga is egy jó ember, még ha néha erősen kételkedik is ebben. Nem csak a koszos, sötét sikátorokban folytat harcot árnyékok között az igazságért, hanem saját démonjaival, múltjával, és kételyeivel is kínzó háborút folytat.
De nem csak Jess megy át ezeken, a sorozat összes karaktere megjárja a maga személyes poklát, és mindegyiküket összeköti Kilgrave kegyetlen, és kíméletlen ténykedése. Tennant pedig olyan elánnal rajzolja meg ezt az összetett, megkapó, de egyben végtelenül taszító karaktert, hogy arra a világ összes dicsérő szava kevés lenne. Zokszó nélkül ő kapná a tavalyi Marvel főgonosz aranyérmét, ha nem lenne a ligában egy zseniális Vincent D’Onofrio. Míg a legtöbb gonosztevő városokat akar leigázni, embereket hajtani rabigába, addig Kilgrave-nek nincsenek világuralmi tervei, csupán mások irányítása motiválja. Mint egy elkényeztetett gyerek, úgy irányítja kénye-kedvére az embereket, akár a bábokat, színtiszta pszichopata. És az egész, szokatlan, és infantilis kémia is remekül működik a két főszereplő között, a klasszikus „egyik sem lenne a másik nélkül” felálláson is jócskán túlmutat. A forgatókönyv nyers, és őszinte dialógusai kiválóan mozgatják a figurákat, egyben lendítik előre a cselekményt, a környezet is sötét tónust képvisel. Igénytelen, és lepusztult magánnyomozói iroda, füstös kocsmák, hideg, és holdfényes városi éjszakák, lila-vörös neonreklámok, szex, bűn, erőszak – igazi neo noir hangulat, többször is felderengenek a klasszikus, ballonkabátos krimik a ’40-es, ’50-es évekből.
A Jessica Jones tökéletesen folytatja a Netflix-es Marvel produkciók sorát. A sztori remek, több szálon futó ínyencség, ami nemcsak a főszereplőknek, de a mellék-alakoknak köszönhetően is egységes egésszé áll össze. Egyikük sem felesleges, mindenkinek megvan ilyen-olyan értelemben a helye, a cselekmény azonban néha lelassul, kapunk egy-két döcögő pillanatot, nincs annyira egyben, mint a Daredevil. Feminista felhangoktól sem mentes, ugyanakkor üdítő érzés végre egy erős női szuperhőst látni a képernyőn, ebben mindenképpen célba ért a Marvel. Jessica Jones alakja telitalálat, ez nem csak a kitűnő karakterábrázolásnak, de egy még nagyszerűbb Krysten Ritter-nek köszönhető, aki annyira átérzi a szerepet, hogy szinte eggyé válik vele. Bevallottan egy ilyen lehetőségre várt egész karrierje során, és maradéktalanul meg is szolgálta azt, ami az ölébe hullott. A Marvel filmes univerzumának panteonja pedig egy újabb jelentős hőssel bővült. A Jessica Jones nemcsak a tavalyi év egyik nagy meglepetése, és üde színfoltja, de tökéletes bizonyítéka annak, hogy a gyengébbik nem képviselői is tökéletesen megállják a helyüket a képernyőkön képregényfiguraként.
