Több mint 23 év telt el azóta, hogy a nagydumás nőcsábász Ash Williams megjárta a középkort, és megmentette a Földet attól, hogy a gonosz végleg bekebelezze. Azóta bizony nagyot fordult a világ: A sötétség serege című harmadik epizóddal lezárult a Gonosz halott-trilógia, a horror-ikonná váló Ash bár nem tűnt el teljesen, képviseltette magát videojátékokban, a képregények lapjain, de a mozivásznakon letette a láncfűrészt, az őt alakító Bruce Campbell pedig időközben a B-filmek királya lett. Sam Raimi, a bagóköltségvetésből dolgozó szenvedélyes, és kreatív rendező elment Pókember-filmeket csinálni, majd egy kellemes kitérőként visszatért a horror műfajba a Pokolba taszítva című remekművel, aztán egy sokkal kevésbé kellemes, legnagyobb jóindulattal is fásult iparosmunkának tekinthető minőséggel ajándékozott meg minket, mikor Oz, a nagy varázsló immár körülbelül ezredszerre feldolgozott történetét mesélte el. A 2013-as Gonosz halott remake-en kívül igazából nem sok minden történt a franchise háza táján, persze egy igazi folytatás gyakorlatilag a harmadik film óta a levegőben volt, de valahogy csak nem akart összejönni. Vagy Raimi, és Campbell nem tartotta elég jónak az ötletet (Freddy vs. Jason vs. Ash – ami igencsak ambiciózus próbálkozás lett volna, végül egy képregény formájában valósult meg), vagy az időegyeztetési problémák miatt nem kerülhetett sor egy vérgőzösen mókás visszatérésre. Pedig, ha megpróbáljuk nem rajongói szemmel nézni a sorozatot, akkor is érthetetlennek tűnhet az-az elhanyagoltság, amivel Ash-t kezelték az utóbbi években: maguk az alkotók is csak később látták meg mekkora hatást váltott ki a trilógia az emberekben, ahogy a világon elterjedt az internet, úgy alakultak különböző rajongói csoportok, fórumok, aminek köszönhetően kivétel nélkül mindegyik epizód (ami azért ritka a filmtörténelemben valljuk be) hatalmas kultstátuszba emelkedett.
Nem véletlen, hogy rengetegen vágytak az egysoros beszólások császárának, Ash-nek a visszatérésére. Már maga a tény is hihetetlen, hogy ennyit kellett várni arra, hogy újra használatba kerüljön a jó öreg láncfűrész, de most végre szemtanúi lehetünk a Király újabb eljövetelének. És ennek a bő két évtizednek minden egyes átkozott, kínkeserves, pokoli perce megérte a várakozást! Persze a rajongókat úgyis elsősorban az foglalkoztatja, hogy mi történhetett Ash-el, miután leszámolt a holtak seregével, és egy varázsige segítségével egy portál visszaköpte a sötét középkorból a jelenbe. Gondolom, senki sem lepődik meg, hogy hősünk ahelyett, hogy a daliás vitézek dicsőséges, és boldog életét élné, jobbára csak a lakókocsijában próbálja meg valahogy kihúzni a következő napig, miközben továbbra is egy szupermarketben dolgozik, kihasználva azt, hogy testi fogyatékossága miatt nem rúghatják ki. Egyébként pedig szabadidejében kocsmákban ülve néz a pohár fenekére, időnként felszed valami nőt, amihez a levágott jobb csuklója szintén remek eszköz, na meg a hozzá kitalált megható, hősies sztori is, amit ő agyal ki. Ami Ash-t illeti, neki tökéletesen megfelel ez az élet (legalábbis látszólag), de a múlt démonai ismét kísérteni kezdik, miután egy kósza numerát remélő estén bepiálva, és beszívva önkívületi állapotban véletlenül megidézi a gonosz halottakat a Necronomicon-ból. Bátor hősünk legelőször fel akarja venni a nyúlcipőt, és inkább elmenekülne a világ végére, de végül a harc mellett dönt: egyik kezére láncfűrészt csatol, a másikba puska kerül, és elindul, hogy végleg leszámoljon az emberiség vérére vágyó holtak seregével.
Az Ash vs. Evil Dead képében elindul az, amire a franchise rajongói már igencsak régóta várnak. Az első három filmet átitató különleges, egyedi, és zseniális hangulat az első szezon minden egyes pillanatában tetten érhető. Kivétel nélkül megvan benne mindaz, ami azokat jellemezte, Raimi-ék elkalauzolnak minket újra ebbe a jellegzetes, direkt a végletekig eltúlzott világba. A trilógia kiagyalója nemcsak producerként vett részt a sorozat elkészítésében, de az első epizódot ő maga írta, és rendezte is. A többi alkotónak sincs szégyenkeznivalója, mindenki beletette a maga tudását a szezonba: egyszerre idézik meg a régi hangulatot, a dinamikus, és elmebeteg kamera beállításoktól kezdve, az ismerős hangeffekteken át, minden egyes képi motívumig, amik a klasszikus trilógiát meghatározták. A pilot-epizód szűk 40, és a további epizódok 28-37 percébe minden bele van zsúfolva, amiért imádtuk a Gonosz halott-filmeket. És mint ahogy azok esetében is feláldozták a maratoni játékidőt a feszesebb, izgalmasabb, „egyből bele a közepébe” tempó miatt, úgy az Ash vs. Evil Dead sem teketóriázok sokat a démonok feltámadásával, és a szereplőinkre fröcsögő vér mennyiségével. Alig telik le az első 10 perc, de máris megkapjuk azt, amire oly epekedve vártak a rajongók 1992 óta.
Miközben minden elemében, ízig-vérig a régi filmek, főleg a második-harmadik rész szellemiségét hívatott folytatni, a sorozat nem pusztán szolgai ismétlés. Direktbe szar gyurmából, festékből, és bábukból összeeszkábált trükkök helyett ezúttal direktbe szar CGI-s speciális effekteket alkalmaznak, és a kontraszt annyira remek, hogy az ember észre sem veszi azt a bő húsz évet. Ash még mindig Ash, ugyan felszedett néhány kilót, az arca ráncosabb lett, személyisége pedig kiégettebb, és cinikusabb, de még mindig nagyon jól ismeri a dörgést. Egymás után szórja az egysorosokat, a melldöngető kanszövegeket, Bruce Campbell olyan átéléssel játssza a karaktert, hogy azt tanítani kellene. Minden egyes pillanata aranyat ér, minden beszólásán nevetni lehet. Harcában ezúttal sincs egyedül, mellészegődik a szintén szupermarketben dolgozó latin emigráns, Pablo (Ray Santiago), és a pénztáros lány, Kelly (Dana DeLorenzo), akikkel szép kis csapatot alkotnak, lényegében ők hozzák elő hősünkből a harcost, és azt az önzetlen, feláldozó embert, aki azelőtt volt, mielőtt a pokolból érkező démonok megjelentek volna az életében. Persze nem kell mindjárt érzelgős, és drámai karakterfejlődésre számítani. A sorozat nem hazudtolja meg magát, ugyanis valami mocskosul vicces, egyetlen másodpercig sem veszi magát komolyan, sőt, annyira sem, mint a filmek. A zseniális párbeszédek közben a néző nem tud nem kétpofára röhögni, egyszerűen az egész annyira szórakoztató, röhejes, és egyben parodisztikus, hogy végeredményben rég volt már ilyen széria, amin ennyit lehetett volna nevetni.
Az Ash vs. Evil Dead első évadja a 2015-16-os tévés szezon egyik legjobb újonca. Raimi, és a stáb többi tagja pontosan tudták miből mennyit adjanak hozzá Ash új kalandjához, ami parádésan folytatja a filmeket, egyben elég bátor ahhoz, hogy ne ragadjon le csupán a trilógiában alkalmazott ötleteknél, hanem újakat is behozzon. Az elejétől a végéig gusztustalanul szórakoztató, extra véresen, extra brutálisan, és extra viccesen tálalva, Ash pedig még mindig a régi, szemernyit sem változott, Campbell már-már példa nélküli over-the-top magasságokban festi le a hatalmas kultusszal rendelkező figurát. Maga a széria pedig pontosan ugyanolyan direkt eltúlzott, idióta marhaság, mint a főszereplője. Pofátlanul groteszk, és humoros, egyben tökéletes is. Újra szól a láncfűrész, újra fröcsög a vér, és újra van groovy!
Nem véletlen, hogy rengetegen vágytak az egysoros beszólások császárának, Ash-nek a visszatérésére. Már maga a tény is hihetetlen, hogy ennyit kellett várni arra, hogy újra használatba kerüljön a jó öreg láncfűrész, de most végre szemtanúi lehetünk a Király újabb eljövetelének. És ennek a bő két évtizednek minden egyes átkozott, kínkeserves, pokoli perce megérte a várakozást! Persze a rajongókat úgyis elsősorban az foglalkoztatja, hogy mi történhetett Ash-el, miután leszámolt a holtak seregével, és egy varázsige segítségével egy portál visszaköpte a sötét középkorból a jelenbe. Gondolom, senki sem lepődik meg, hogy hősünk ahelyett, hogy a daliás vitézek dicsőséges, és boldog életét élné, jobbára csak a lakókocsijában próbálja meg valahogy kihúzni a következő napig, miközben továbbra is egy szupermarketben dolgozik, kihasználva azt, hogy testi fogyatékossága miatt nem rúghatják ki. Egyébként pedig szabadidejében kocsmákban ülve néz a pohár fenekére, időnként felszed valami nőt, amihez a levágott jobb csuklója szintén remek eszköz, na meg a hozzá kitalált megható, hősies sztori is, amit ő agyal ki. Ami Ash-t illeti, neki tökéletesen megfelel ez az élet (legalábbis látszólag), de a múlt démonai ismét kísérteni kezdik, miután egy kósza numerát remélő estén bepiálva, és beszívva önkívületi állapotban véletlenül megidézi a gonosz halottakat a Necronomicon-ból. Bátor hősünk legelőször fel akarja venni a nyúlcipőt, és inkább elmenekülne a világ végére, de végül a harc mellett dönt: egyik kezére láncfűrészt csatol, a másikba puska kerül, és elindul, hogy végleg leszámoljon az emberiség vérére vágyó holtak seregével.
Az Ash vs. Evil Dead képében elindul az, amire a franchise rajongói már igencsak régóta várnak. Az első három filmet átitató különleges, egyedi, és zseniális hangulat az első szezon minden egyes pillanatában tetten érhető. Kivétel nélkül megvan benne mindaz, ami azokat jellemezte, Raimi-ék elkalauzolnak minket újra ebbe a jellegzetes, direkt a végletekig eltúlzott világba. A trilógia kiagyalója nemcsak producerként vett részt a sorozat elkészítésében, de az első epizódot ő maga írta, és rendezte is. A többi alkotónak sincs szégyenkeznivalója, mindenki beletette a maga tudását a szezonba: egyszerre idézik meg a régi hangulatot, a dinamikus, és elmebeteg kamera beállításoktól kezdve, az ismerős hangeffekteken át, minden egyes képi motívumig, amik a klasszikus trilógiát meghatározták. A pilot-epizód szűk 40, és a további epizódok 28-37 percébe minden bele van zsúfolva, amiért imádtuk a Gonosz halott-filmeket. És mint ahogy azok esetében is feláldozták a maratoni játékidőt a feszesebb, izgalmasabb, „egyből bele a közepébe” tempó miatt, úgy az Ash vs. Evil Dead sem teketóriázok sokat a démonok feltámadásával, és a szereplőinkre fröcsögő vér mennyiségével. Alig telik le az első 10 perc, de máris megkapjuk azt, amire oly epekedve vártak a rajongók 1992 óta.
Miközben minden elemében, ízig-vérig a régi filmek, főleg a második-harmadik rész szellemiségét hívatott folytatni, a sorozat nem pusztán szolgai ismétlés. Direktbe szar gyurmából, festékből, és bábukból összeeszkábált trükkök helyett ezúttal direktbe szar CGI-s speciális effekteket alkalmaznak, és a kontraszt annyira remek, hogy az ember észre sem veszi azt a bő húsz évet. Ash még mindig Ash, ugyan felszedett néhány kilót, az arca ráncosabb lett, személyisége pedig kiégettebb, és cinikusabb, de még mindig nagyon jól ismeri a dörgést. Egymás után szórja az egysorosokat, a melldöngető kanszövegeket, Bruce Campbell olyan átéléssel játssza a karaktert, hogy azt tanítani kellene. Minden egyes pillanata aranyat ér, minden beszólásán nevetni lehet. Harcában ezúttal sincs egyedül, mellészegődik a szintén szupermarketben dolgozó latin emigráns, Pablo (Ray Santiago), és a pénztáros lány, Kelly (Dana DeLorenzo), akikkel szép kis csapatot alkotnak, lényegében ők hozzák elő hősünkből a harcost, és azt az önzetlen, feláldozó embert, aki azelőtt volt, mielőtt a pokolból érkező démonok megjelentek volna az életében. Persze nem kell mindjárt érzelgős, és drámai karakterfejlődésre számítani. A sorozat nem hazudtolja meg magát, ugyanis valami mocskosul vicces, egyetlen másodpercig sem veszi magát komolyan, sőt, annyira sem, mint a filmek. A zseniális párbeszédek közben a néző nem tud nem kétpofára röhögni, egyszerűen az egész annyira szórakoztató, röhejes, és egyben parodisztikus, hogy végeredményben rég volt már ilyen széria, amin ennyit lehetett volna nevetni.
Az Ash vs. Evil Dead első évadja a 2015-16-os tévés szezon egyik legjobb újonca. Raimi, és a stáb többi tagja pontosan tudták miből mennyit adjanak hozzá Ash új kalandjához, ami parádésan folytatja a filmeket, egyben elég bátor ahhoz, hogy ne ragadjon le csupán a trilógiában alkalmazott ötleteknél, hanem újakat is behozzon. Az elejétől a végéig gusztustalanul szórakoztató, extra véresen, extra brutálisan, és extra viccesen tálalva, Ash pedig még mindig a régi, szemernyit sem változott, Campbell már-már példa nélküli over-the-top magasságokban festi le a hatalmas kultusszal rendelkező figurát. Maga a széria pedig pontosan ugyanolyan direkt eltúlzott, idióta marhaság, mint a főszereplője. Pofátlanul groteszk, és humoros, egyben tökéletes is. Újra szól a láncfűrész, újra fröcsög a vér, és újra van groovy!
