Elkoptatott klisé lett már a ’80-as éveket az akciófilmek aranykorának nevezni, pedig ha jól megnézzük, bár a műfaj igazi alapköveit abban az
évtizedben rakták le, mégis a következőben, a ’90-es években teljesedett ki. A boldog
80-asokat Sylvester Stallone, és Arnold Schwarzenegger uralta, legalábbis az
évtizedforduló közeledtéig, ugyanis az egyre jobban döglődő műfajba akkor új
életet lehelő
Halálos fegyver, és Die Hard megmutatták, hogy van
még bőven spiritusz ebben, nem is kicsi. Akkora hatással volt ez a két film az
akciómozik stílusára, hogy nemsokára ezrével jelentek meg a koppintások, persze
több-kevesebb (de inkább kevesebb) sikerrel. Aztán a 90-esekben az elmúlt
évtized sztárjai is kénytelenek voltak besorakozni az új hullám mögé, más
választásuk nem is volt, az olyan minőséget prezentáló alkotásokban, ahol
mostmár nem csak annyi volt a lényeg, hogy a főszereplő izomember hány
rosszfiút tud a másvilágra küldeni egyetlen karcolás nélkül, hanem a tartalmasabb,
ám mégis pengeéles párbeszédeken, és a kicsit komplikáltabb történetet. Az
igazi, fasza, kiváló akciófilmek igazából a ’80-as, és ’90-es években
születtek, és még a 2000-es évek reneszánsz időszaka sem tudta teljes mértékben
azt a feelinget visszahozni, ami akkoriban uralkodott a műfajban.
Erre a kissé terjengősebb bevezetésre azért volt szükség, hogy
kellőképp érzékeltessem a
Holtpont című akciómozi jelentőségét, és
hatásait, amik még mindmáig érezhetőek, még ha nem is emlegetik az élvonalban. Létezik-e
jobb akciófilm a
Holtpontnál? Igen, minden bizonnyal, nem is egy,
kapásból fel lehetne sorolni vagy ötöt, ami sokkal több, minőségibb,
jelentősebb, és előrébb van a nagykönyvben. De hangulatosabb aligha: ezeket az
alkotásokat már nagyítóval kellene keresni, született már néhány, ami valóban
nagyobb feelinget ébreszt az emberben, de ez nem vitatja el a
Holtpont
érdemeit. A ’90-es évek egyik leghangulatosabb filmje, és az évtized miliője,
stílusa, vonásai erőteljesen képviseltetik magukat a cselekmény minden egyes
percében – ma már teljességgel lehetetlen lenne ezt a filmet így, ilyen
formában leforgatni, emellett pedig totál felesleges is. Olyan ösztönös, ősi,
és kifogyhatatlan erő van benne, ami miatt a legtöbb mai látványos
akciópuffogtatást is simán parkoló pályára küldi, annak ellenére is teljesen
megérdemelt a köztudatba való bevonulása, hogy összességében egyáltalán nem
váltja meg a világot. De pontosan azért jó, mert sosem voltak ilyen szándékai,
egyszerűen csak egy bevált kliséket alkalmazó, szórakoztató, és élvezetes
alkotás akart lenni – és a következőkben még jobban kiderül, miért is vált
gyerekkorunk egyik becsesen őrzött kincsévé az a videokazetta, amin a maga a
Holtpont
foglalt helyett, amit természetesen rongyosra néztünk, ahogy azt meg is
érdemli.
Johnny Utah (Keanu Reeves, élete egyik jelentős szerepében) zöldfülű
FBI ügynök, aki Los Angelesbe kéreti magát az ügynökség bankrablással
foglalkozó osztályára. Ott társának a huszonkét éve a szakmájában dolgozó,
veterán ügynököt, Angelo Pappas-t (Gary Busey, akit az isten is ilyen
szerepekre teremtett) kapja, aki egy profi rablóbandát szeretne fülön csípni. A
hírhedté váló bűnözők az elmúlt három esztendőben huszonhét bankot raboltak ki,
jellegzetességük, hogy másodpercek alatt végeznek, sosem ölnek meg senkit, sosem
mennek a széfhez, és rabláskor a négy ex-elnök (Ronald Reagan, Lyndon B.
Johnson, Jimmy Carter, Richard Nixon) álarcát viselik. Pappas rögtön elő is
adja bizarr, az ügynökség tagjait nevetésre késztető elméletét, miszerint a
rablók profi szörfösök, akik azért csinálják, hogy a hobbijukat képesek
legyenek finanszírozni.
Az idő szorít, ezért sietniük kell, néhány kisebb nyom felgöngyölítése
után Utah beépül a szörfösök közé, hogy megtalálja a felelősöket, a sors pedig
nemsokára összehozza az elég öntörvényű Bodhi-val (Patrick Swayze, legjobb
szerepében). Utah, és Bodhi élete összefonódik, különleges barátság alakul ki
köztük, Utah egyre inkább azt érzi, hogy a beépülése túlságosan is jól
sikerült, jobban érzi magát a szabadságot hirdető szörfösök között, mint
öltönyben, és jelvénnyel az oldalán, ami súlyos morális döntésekre kényszeríti.
A legfontosabb kérdés pedig az, hogy vajon el tudja majd kapni Bodhi-t, és a
bandáját, vajon képes lesz e elárulni újdonsült barátait, csak azért, hogy
teljesítse a feladatát, és megoldja az ügyet.
A sztori ismerős? Minden bizonnyal a
Halálos iramban első
részének készítőire is nagy hatással lehetett a film, csak ott a szörfösöket,
illegális éjszakai autóversenyzőkre cserélték – kapott is rendesen a
kritikusoktól, a bemutatása után. Mint ahogy ott Vin Diesel-ék a vezetésben,
úgy itt Swayze-ék a szörfölésben, ez mellett több más extrém sportban is látják
a szabadságot, a kötelékek elszakítását, amik a modern világ normáihoz,
szokásaihoz, és törvényeihez kötnék őket. Kiállnak valamiért, saját szabályaik
vannak, öntörvényűek, elhivatottak egy bizonyos cél mellett a végtelenségig,
miközben láthatóan teljesen megszállottak, adrenalin függők, minden
porcikájukkal, mozdulatukkal, és tettükkel a szabadságot hirdetik, ez a filozófiájuk
lényege. Ezek mellett pedig irigylésreméltó barátsággal viszonyulnak egymáshoz.
A rendezőnő, Kathryn Bigelow tökéletesen ábrázolta ezt a különleges
szubkultúrát, a direktori munkájában pedig olyan tökösséget mutat, amit sok férfirendező
nyugodtan megirigyelhetne. James Cameron ex-felesége egyébként sem
tehetségtelen, ezt jó néhány később filmjével is bizonyította, a
Holtpontot
pedig magával Cameron-nal, a blockbusterek egyik nagy királyával hozták össze –
a mester a produceri feladatok egy részét vállalta magára, és a forgatókönyv
írásából is kivette a részét.
A
Holtpont, attól függetlenül, hogy tele van az akciófilmek jól
bevált kliséivel, és fordulataival, rengeteg mindenről szól: férfibarátságról,
elhivatottságról, megszállottságról, és persze ne feledjük a kötelező, ám
nagyon is a cselekménybe illő szerelmi szálat, ami csak újabb kliséket szül, de
ezek mind-mind tökéletesen jól állnak a filmnek. Sosem érezni, hogy valami
túlságosan erőltetett lenne, oda nem való, vagy műfajidegen, a
Holtpont
minden monumentuma hozza azt, amit egy jó akciófilmnek hoznia kell. Sok alkotás
van, ami látványosabb, igényesebb, jobb, okosabb, azonban kevés olyan létezik,
ami ennyire átadná a szabadság mámorító érzését, a lovagolást a hullámokon, az
ejtőernyős ugrást több ezer méter magasból, aminek izgalma tökéletesen
tapintható. Ahogy az adrenalin is, a néző együtt lélegzik a karakterekkel, ő is
magáévá teszi ezt az életérzést, az ehhez kapcsolódó összetartást, haverságot,
a
Holtpont hatására a mi szobánkba is beköltözhet ez a semmihez sem
fogható mértékű életérzés. És a szörfösök világát szintén remekül szövik egybe
a szépen megrendezett, izgalmas, kiemelkedő, két lábbal a földön járó
akciójelenetekkel, a nagyszerű operatőri munkával, ahogy minden egyes kép a
semmihez sem hasonlítható, az évtizedet meghatározó hangulatot árasztja, a Los
Angeles-i tengerpart napfényével, homokjával, és fenyegetően izgalmas több
méteres óceáni hullámaival. Ez alá jön még Mark Isham Vangelis szerű muzsikája,
ami nem is kell magyaráznom, remekül illik a szörfösök hullám-lovaglásaihoz, és
a víz horizontján lemenő vörös naphoz, narancssárga égbolthoz – egyszerűen az
egész film annyira ’90-es évek, hogy nemigaz.
És a színészek: a sokat utált, és kritizált Keanu Reeves sosem volt
egy színészóriás, de vélemény szerint az őt ért negatív vélemények egy része
erősen túldimenzionált. Tud ő, ha akar, és ez ezen a filmen is látszik: jól
alakítja az újonc, ambiciózus, okos, ámde kissé túlságosan is magabiztos FBI
ügynököt, aki túlságosan is beleéli magát a szerepébe, hagyja magát sodródni az
árral, és egy idő után valamiféle tiszteletet érez Bodhi iránt, akit le kellene
csuknia. Mindazonáltal a laza, és finom humorú figurát lehet kedvelni, és a
Pappas-al való kolléga-barát viszony is üdítő színt visz a filmbe,
népszerűsítve az előző évtizedben elterjedt buddy-cop vonalat. Gary Busey az
ilyen szerepekben a legjobb, minden pillanata aranyat ér, teljesen haláli ez a
pasas, nem csoda, hogy egy rakás másik kultuszfilm, és nem annyira kultusz, de
mégis jó film szériatartozéka lett. Ilyen karaktereket írni, mint amiket a
Holtpontban
látunk, ma már nem tudnak írni – az akciófilm aranykorának végével ők is
eltűntek mind egy szálig, sajnos. Patrick Swayze pedig egy időre Hollywood
egyik legvagányabb faszija lett ennek a filmnek köszönhetően. Élete legjobb
alakítását nyújtja, igazából ő a
Holtpont sztárja. Végig ő uralja a
filmet, minden gesztusával, mondatával, a bűnöző, negatív karakteres mivolta
ellenére mégis egy szerethető, szimpatikus, laza figura, akinek szenvedélyét,
és eszméit tökéletesen meglehet érteni – és ugyanígy könnyű együtt érezni vele.
A
Holtpont, ha nem is lett igazi klasszikus, és élvonalbeli
alkotás, de az biztos, hogy minden idők egyik leghangulatosabb akciómozija, és ízig-vérig
kultuszfilm. Olyan feelinget, és stílust képvisel, amit ma lehetetlen lenne
leutánozni, annyira lehetetlen, hogy az még a saját korszakában is alig
sikerült. Persze idén jön a remake, más színészekkel, még több extrémsporttal,
még több látvánnyal, és egy rakás akciójelenettel, a mai kor akciófilmjeihez
igazítva, de már most borítékolható, hogy feleannyira nem lesz stílusos, mint
az eredeti. Ezt az életérzést, amit a
Holtpont képvisel, így, ebben a
formában azóta sem tudták megfogni, de még csak megérinteni se.