Kritika
Holtpont (Point Break)
Kritika
A hullámok istenei.
Elkoptatott klisé lett már a ’80-as éveket az akciófilmek aranykorának nevezni, pedig ha jól megnézzük, bár a műfaj igazi alapköveit abban az évtizedben rakták le, mégis a következőben, a ’90-es években teljesedett ki. A boldog 80-asokat Sylvester Stallone, és Arnold Schwarzenegger uralta, legalábbis az évtizedforduló közeledtéig, ugyanis az egyre jobban döglődő műfajba akkor új életet lehelő Halálos fegyver, és Die Hard megmutatták, hogy van még bőven spiritusz ebben, nem is kicsi. Akkora hatással volt ez a két film az akciómozik stílusára, hogy nemsokára ezrével jelentek meg a koppintások, persze több-kevesebb (de inkább kevesebb) sikerrel. Aztán a 90-esekben az elmúlt évtized sztárjai is kénytelenek voltak besorakozni az új hullám mögé, más választásuk nem is volt, az olyan minőséget prezentáló alkotásokban, ahol mostmár nem csak annyi volt a lényeg, hogy a főszereplő izomember hány rosszfiút tud a másvilágra küldeni egyetlen karcolás nélkül, hanem a tartalmasabb, ám mégis pengeéles párbeszédeken, és a kicsit komplikáltabb történetet. Az igazi, fasza, kiváló akciófilmek igazából a ’80-as, és ’90-es években születtek, és még a 2000-es évek reneszánsz időszaka sem tudta teljes mértékben azt a feelinget visszahozni, ami akkoriban uralkodott a műfajban.  



Erre a kissé terjengősebb bevezetésre azért volt szükség, hogy kellőképp érzékeltessem a Holtpont című akciómozi jelentőségét, és hatásait, amik még mindmáig érezhetőek, még ha nem is emlegetik az élvonalban. Létezik-e jobb akciófilm a Holtpontnál? Igen, minden bizonnyal, nem is egy, kapásból fel lehetne sorolni vagy ötöt, ami sokkal több, minőségibb, jelentősebb, és előrébb van a nagykönyvben. De hangulatosabb aligha: ezeket az alkotásokat már nagyítóval kellene keresni, született már néhány, ami valóban nagyobb feelinget ébreszt az emberben, de ez nem vitatja el a Holtpont érdemeit. A ’90-es évek egyik leghangulatosabb filmje, és az évtized miliője, stílusa, vonásai erőteljesen képviseltetik magukat a cselekmény minden egyes percében – ma már teljességgel lehetetlen lenne ezt a filmet így, ilyen formában leforgatni, emellett pedig totál felesleges is. Olyan ösztönös, ősi, és kifogyhatatlan erő van benne, ami miatt a legtöbb mai látványos akciópuffogtatást is simán parkoló pályára küldi, annak ellenére is teljesen megérdemelt a köztudatba való bevonulása, hogy összességében egyáltalán nem váltja meg a világot. De pontosan azért jó, mert sosem voltak ilyen szándékai, egyszerűen csak egy bevált kliséket alkalmazó, szórakoztató, és élvezetes alkotás akart lenni – és a következőkben még jobban kiderül, miért is vált gyerekkorunk egyik becsesen őrzött kincsévé az a videokazetta, amin a maga a Holtpont foglalt helyett, amit természetesen rongyosra néztünk, ahogy azt meg is érdemli.  



Johnny Utah (Keanu Reeves, élete egyik jelentős szerepében) zöldfülű FBI ügynök, aki Los Angelesbe kéreti magát az ügynökség bankrablással foglalkozó osztályára. Ott társának a huszonkét éve a szakmájában dolgozó, veterán ügynököt, Angelo Pappas-t (Gary Busey, akit az isten is ilyen szerepekre teremtett) kapja, aki egy profi rablóbandát szeretne fülön csípni. A hírhedté váló bűnözők az elmúlt három esztendőben huszonhét bankot raboltak ki, jellegzetességük, hogy másodpercek alatt végeznek, sosem ölnek meg senkit, sosem mennek a széfhez, és rabláskor a négy ex-elnök (Ronald Reagan, Lyndon B. Johnson, Jimmy Carter, Richard Nixon) álarcát viselik. Pappas rögtön elő is adja bizarr, az ügynökség tagjait nevetésre késztető elméletét, miszerint a rablók profi szörfösök, akik azért csinálják, hogy a hobbijukat képesek legyenek finanszírozni.   Az idő szorít, ezért sietniük kell, néhány kisebb nyom felgöngyölítése után Utah beépül a szörfösök közé, hogy megtalálja a felelősöket, a sors pedig nemsokára összehozza az elég öntörvényű Bodhi-val (Patrick Swayze, legjobb szerepében). Utah, és Bodhi élete összefonódik, különleges barátság alakul ki köztük, Utah egyre inkább azt érzi, hogy a beépülése túlságosan is jól sikerült, jobban érzi magát a szabadságot hirdető szörfösök között, mint öltönyben, és jelvénnyel az oldalán, ami súlyos morális döntésekre kényszeríti. A legfontosabb kérdés pedig az, hogy vajon el tudja majd kapni Bodhi-t, és a bandáját, vajon képes lesz e elárulni újdonsült barátait, csak azért, hogy teljesítse a feladatát, és megoldja az ügyet.  



A sztori ismerős? Minden bizonnyal a Halálos iramban első részének készítőire is nagy hatással lehetett a film, csak ott a szörfösöket, illegális éjszakai autóversenyzőkre cserélték – kapott is rendesen a kritikusoktól, a bemutatása után. Mint ahogy ott Vin Diesel-ék a vezetésben, úgy itt Swayze-ék a szörfölésben, ez mellett több más extrém sportban is látják a szabadságot, a kötelékek elszakítását, amik a modern világ normáihoz, szokásaihoz, és törvényeihez kötnék őket. Kiállnak valamiért, saját szabályaik vannak, öntörvényűek, elhivatottak egy bizonyos cél mellett a végtelenségig, miközben láthatóan teljesen megszállottak, adrenalin függők, minden porcikájukkal, mozdulatukkal, és tettükkel a szabadságot hirdetik, ez a filozófiájuk lényege. Ezek mellett pedig irigylésreméltó barátsággal viszonyulnak egymáshoz. A rendezőnő, Kathryn Bigelow tökéletesen ábrázolta ezt a különleges szubkultúrát, a direktori munkájában pedig olyan tökösséget mutat, amit sok férfirendező nyugodtan megirigyelhetne. James Cameron ex-felesége egyébként sem tehetségtelen, ezt jó néhány később filmjével is bizonyította, a Holtpontot pedig magával Cameron-nal, a blockbusterek egyik nagy királyával hozták össze – a mester a produceri feladatok egy részét vállalta magára, és a forgatókönyv írásából is kivette a részét.  



A Holtpont, attól függetlenül, hogy tele van az akciófilmek jól bevált kliséivel, és fordulataival, rengeteg mindenről szól: férfibarátságról, elhivatottságról, megszállottságról, és persze ne feledjük a kötelező, ám nagyon is a cselekménybe illő szerelmi szálat, ami csak újabb kliséket szül, de ezek mind-mind tökéletesen jól állnak a filmnek. Sosem érezni, hogy valami túlságosan erőltetett lenne, oda nem való, vagy műfajidegen, a Holtpont minden monumentuma hozza azt, amit egy jó akciófilmnek hoznia kell. Sok alkotás van, ami látványosabb, igényesebb, jobb, okosabb, azonban kevés olyan létezik, ami ennyire átadná a szabadság mámorító érzését, a lovagolást a hullámokon, az ejtőernyős ugrást több ezer méter magasból, aminek izgalma tökéletesen tapintható. Ahogy az adrenalin is, a néző együtt lélegzik a karakterekkel, ő is magáévá teszi ezt az életérzést, az ehhez kapcsolódó összetartást, haverságot, a Holtpont hatására a mi szobánkba is beköltözhet ez a semmihez sem fogható mértékű életérzés. És a szörfösök világát szintén remekül szövik egybe a szépen megrendezett, izgalmas, kiemelkedő, két lábbal a földön járó akciójelenetekkel, a nagyszerű operatőri munkával, ahogy minden egyes kép a semmihez sem hasonlítható, az évtizedet meghatározó hangulatot árasztja, a Los Angeles-i tengerpart napfényével, homokjával, és fenyegetően izgalmas több méteres óceáni hullámaival. Ez alá jön még Mark Isham Vangelis szerű muzsikája, ami nem is kell magyaráznom, remekül illik a szörfösök hullám-lovaglásaihoz, és a víz horizontján lemenő vörös naphoz, narancssárga égbolthoz – egyszerűen az egész film annyira ’90-es évek, hogy nemigaz.  



És a színészek: a sokat utált, és kritizált Keanu Reeves sosem volt egy színészóriás, de vélemény szerint az őt ért negatív vélemények egy része erősen túldimenzionált. Tud ő, ha akar, és ez ezen a filmen is látszik: jól alakítja az újonc, ambiciózus, okos, ámde kissé túlságosan is magabiztos FBI ügynököt, aki túlságosan is beleéli magát a szerepébe, hagyja magát sodródni az árral, és egy idő után valamiféle tiszteletet érez Bodhi iránt, akit le kellene csuknia. Mindazonáltal a laza, és finom humorú figurát lehet kedvelni, és a Pappas-al való kolléga-barát viszony is üdítő színt visz a filmbe, népszerűsítve az előző évtizedben elterjedt buddy-cop vonalat. Gary Busey az ilyen szerepekben a legjobb, minden pillanata aranyat ér, teljesen haláli ez a pasas, nem csoda, hogy egy rakás másik kultuszfilm, és nem annyira kultusz, de mégis jó film szériatartozéka lett. Ilyen karaktereket írni, mint amiket a Holtpontban látunk, ma már nem tudnak írni – az akciófilm aranykorának végével ők is eltűntek mind egy szálig, sajnos. Patrick Swayze pedig egy időre Hollywood egyik legvagányabb faszija lett ennek a filmnek köszönhetően. Élete legjobb alakítását nyújtja, igazából ő a Holtpont sztárja. Végig ő uralja a filmet, minden gesztusával, mondatával, a bűnöző, negatív karakteres mivolta ellenére mégis egy szerethető, szimpatikus, laza figura, akinek szenvedélyét, és eszméit tökéletesen meglehet érteni – és ugyanígy könnyű együtt érezni vele.  



A Holtpont, ha nem is lett igazi klasszikus, és élvonalbeli alkotás, de az biztos, hogy minden idők egyik leghangulatosabb akciómozija, és ízig-vérig kultuszfilm. Olyan feelinget, és stílust képvisel, amit ma lehetetlen lenne leutánozni, annyira lehetetlen, hogy az még a saját korszakában is alig sikerült. Persze idén jön a remake, más színészekkel, még több extrémsporttal, még több látvánnyal, és egy rakás akciójelenettel, a mai kor akciófilmjeihez igazítva, de már most borítékolható, hogy feleannyira nem lesz stílusos, mint az eredeti. Ezt az életérzést, amit a Holtpont képvisel, így, ebben a formában azóta sem tudták megfogni, de még csak megérinteni se.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.