A Frank Darabont showrunner-i felügyeletével készült The Walking Dead első szezonja egy csapásra nézők millióit hódította meg, ugyanakkor a
folytatást sötét felhők árnyékolták be. A hosszú hónapokig húzódó viták
miatt sok pletyka született, melyek leginkább kreatív nézeteltérésekről
szóltak, illetve költségvetésbeli problémákról, majd miután az
író/rendező/producer Darabont mintegy egyik napról a másikra otthagyta a
sorozatot, legalább annyi kérdés vetődött fel az körül, hogy vajon
önszántából távozott-e, vagy az AMC döntött úgy, hogy megválik tőle,
ergo páros lábbal rúgja ki. Miután az első évad rajongóinak nagy része
majdnem infarktust kapott a sorozat bizonytalan jövője miatt (meg úgy az
állásukat féltő stábtagok több mint fele), hihetetlenül meglepő módon
Darabont távozása ahelyett, hogy visszavetette volna a széria
színvonalát, a csillagos egekbe repítette azt. A tapasztalt rendezőt
Glen Mazzara (Kemény zsaruk) váltotta a showrunner-i poszton, aki
egy teljesen új írócsapattal, és az eredeti képregény szerzőjének,
Robert Kirkman-nek ismételt bevonásával, egy sokkal izgalmasabb második
szezont készített a zombisorozatnak. Darabont nagyszerűsége ide, vagy
oda, Mazzara, és csapata egy sokkal fiatalosabb, energikusabb hangvételt
célzott meg, pont olyat, amire egy ilyen stílusú szériának szüksége
van. Akármennyire is tűnt meggondolatlan, és ostoba döntésnek Darabont
elbocsátása, az AMC részéről utólag kifejezetten jó megoldásnak
bizonyult a gyeplő átengedése Mazzara-nak: a The Walking Dead,
hála neki, egy sokkal tágabb dimenzióba lépett, valamint nagyban
meghatározta maga a széria sikerét is. A zombiapokalipszis még sosem
volt ennyire letaglózó, drámai, és közeli.
Miután a járványügyi központ zsákutcának bizonyult, Rick (Andrew Lincoln), és csapata útra kel a nagy bizonytalanságba, hogy új menedéket keressenek maguknak. Egy váratlan baleset után egy erdő széli farmon találják magukat, melynek tulajdonosa az idős gazdálkodó, Hershel Greene (Scott Wilson), aki életben maradt családtagjaival húzza meg magát otthonában, elkerítve földjét élőhalottak seregétől. Az öreg megengedi Rick-éknek, hogy a farmon maradjanak, ami kielégítő menedéknek bizonyul a folyton menekülő, és tűzközelben lévő csapatnak, ám tartózkodásuk elvileg csak átmeneti. Miközben Rick megpróbálja meggyőzni Hershel-t, hogy ő, és a kompániája a farmon maradhasson, több súlyos dolog is felforgatja az emberek életét, régi sebek tépődnek fel, új konfliktusok alakulnak a csoport tagjai közt, ezen kívül pedig az emberi húsra éhező zombik is a háttérben leselkednek hőseinkre…
A legnagyobb dolog, amiben különbözik a második szezon az előzőtől, az maga a környezet, melyben játszóik. Amíg az előzmény egy szokatlan, ámde ízig-vérig road movie volt, addig a folytatás egy gyökeresen más közegbe helyezi el a szereplőket. Külsőre valóban biztonságosnak, és bombabiztosnak tűnhet maga a ház, annak területével együtt, hiszen nem csupán hosszan tartó menedékhelyként funkcionálhat, hanem egyben az újrakezdés szimbóluma is. Rick-nek, és a csapat többi tagjának elszalaszthatatlan lehetőség, gyakorlatilag az előbb-utóbb úgyis bekövetkező biztos haláltól mentené meg őket a hely. Azonban sajnos semmi sem úgy történik, ahogyan azt ők szépen, és derűsen eltervezték, az apró titkok, és belső feszültségek feltünedezésének hatására mind ez, mind az új közeg radikális változásokat hoz a túlélők kicsiny társadalmában. Kamaradráma jelleggel halad tovább a történet, szereplőink egy kis térben összezárva próbálnak túlélni, miközben különböző témák váltják egymást, amikből viták nőnek ki. Olyan összetűzések, amik szerelemről, hatalomról, önrendelkezésről, vagy túlélési stratégiáról szólnak, illetve az évad egyik legérdekesebb kérdése, hogy vajon az öngyilkosság ebben az átalakult, új világban még mindig olyan elítélendő, mint a régiben, ami a napok múlásával hőseink számára egyre múlóbb, és álomszerűbb emléknek tűnik már csak. Annak a letűnt világnak az ideái vagy megszűntek létezni, vagy átértékelődtek, de hőseink nagyrészt gyökeresen eltérő világképpel, és gondolkodásmóddal rendelkeznek, így, ahogy a régi berendezkedésben is, akció reakciót követ, a szálak sosem maradnak elvarratlanul, egyetlen esemény, vagy tett sem marad következmények nélkül. És ez, ebben az egyre nagyobb mértékben elkorcsosult világban sokkal brutálisabb, rendhagyóbb, és véresebb módon történik meg.
A poszt-apokaliptikus állapotok hatására a szereplők önmagukhoz, a többiekhez, és a moralitáshoz való viszonya is nagy fokban megváltozik. A második szezon erről a lassú, mindent összevetve igencsak hátborzongató, de mégis hihetetlenül emberi folyamatról szól. Gyakorlatilag ugyanúgy keresztülmennek ezen a kisebb szereplők is, mint a nagyobbak. A The Walking Dead ezeknek az alattomos, viszont még mindig realisztikus, tökéletesen hihető játszmáinak hála még önmagához képest is felnőtt. Továbbra sem az a megszokott zombis cím. Viszont az eseményeknek sokkal nagyobb súlya van, sokkal több minden történik, még ha gyakorlatilag mind a 13 epizód egy helyszínen játszódik. Ennél fogva időnként lassabb tempót diktál, az élőhalottak is jobban háttérbe szorulnak: azonban amikor megjelennek, az mindig látványosan történik, és szépen lendíti előre a sztorit. A sminkek, a maszkok, a ruhák, és a díszletek ismét kiválóak, egyik zombit sem lehet összetéveszteni a másikkal, az elhagyott házak, épületek, és a tücsökciripeléstől hangos erdő hátborzongató hatást vált ki a nézőből.
Az első szezon jó, de itt-ott kissé döcögő színvonala után a The Walking Dead második évadja mindenben rálicitál az előzményre. Egy sokkal érdekesebb témára tereli a hangsúlyt, ami már eleve komolyabb fordulatokat indokol, a mikrotársadalom belső működését a végletekig boncolgatták az alkotók. Közben igyekeztek kijavítani a korábbi hibákat, így a töltelék-karakterek nagy részétől is sikerült megszabadulni, a többieket pedig tovább mélyítették. Shane egyre aljasabb szemétláda, Daryl faragatlan jelleméből lassan egy önzetlen, segítőkész, és érző személyiség bújik elő, Carol fokozatosan érik igazi határozott harcos túlélővé, Carl is egyre jobban kezdi befogadni az őt körülvevő zűrzavart. Rick pedig próbál Rick maradni, miközben a kegyetlen poszt-apokaliptikus berendezkedés fáradhatatlanul igyekszik megrontani. A sors rengetegszer próbára teszi, majd ennek egyfajta megkoronázásaként a szezon végén hallható tökös, „nincs több szarakodás” monológja szinte megfagyasztja az emberben a vért, és már-már csontig hatoló horrorba csap át. A második évad egyre nyomasztóbb utakra téved, mely élőholtak seregével, küzdelemmel, vérrel, és halállal van kikövezve, a vége pedig talán még sosem volt ennyire bizonytalan hőseink számára. Ezekkel együtt a The Walking Dead itt vált azzá a sorozattá, amit mindenki ismer, és amit milliók szeretnek, követnek nyomom hétről-hétre. A zombiapokalipszis minőségibb, és fényesebb formában emelkedett hőn áhított magasságokba, és lett a kábeltévék egyik legjobbika.
Miután a járványügyi központ zsákutcának bizonyult, Rick (Andrew Lincoln), és csapata útra kel a nagy bizonytalanságba, hogy új menedéket keressenek maguknak. Egy váratlan baleset után egy erdő széli farmon találják magukat, melynek tulajdonosa az idős gazdálkodó, Hershel Greene (Scott Wilson), aki életben maradt családtagjaival húzza meg magát otthonában, elkerítve földjét élőhalottak seregétől. Az öreg megengedi Rick-éknek, hogy a farmon maradjanak, ami kielégítő menedéknek bizonyul a folyton menekülő, és tűzközelben lévő csapatnak, ám tartózkodásuk elvileg csak átmeneti. Miközben Rick megpróbálja meggyőzni Hershel-t, hogy ő, és a kompániája a farmon maradhasson, több súlyos dolog is felforgatja az emberek életét, régi sebek tépődnek fel, új konfliktusok alakulnak a csoport tagjai közt, ezen kívül pedig az emberi húsra éhező zombik is a háttérben leselkednek hőseinkre…
A legnagyobb dolog, amiben különbözik a második szezon az előzőtől, az maga a környezet, melyben játszóik. Amíg az előzmény egy szokatlan, ámde ízig-vérig road movie volt, addig a folytatás egy gyökeresen más közegbe helyezi el a szereplőket. Külsőre valóban biztonságosnak, és bombabiztosnak tűnhet maga a ház, annak területével együtt, hiszen nem csupán hosszan tartó menedékhelyként funkcionálhat, hanem egyben az újrakezdés szimbóluma is. Rick-nek, és a csapat többi tagjának elszalaszthatatlan lehetőség, gyakorlatilag az előbb-utóbb úgyis bekövetkező biztos haláltól mentené meg őket a hely. Azonban sajnos semmi sem úgy történik, ahogyan azt ők szépen, és derűsen eltervezték, az apró titkok, és belső feszültségek feltünedezésének hatására mind ez, mind az új közeg radikális változásokat hoz a túlélők kicsiny társadalmában. Kamaradráma jelleggel halad tovább a történet, szereplőink egy kis térben összezárva próbálnak túlélni, miközben különböző témák váltják egymást, amikből viták nőnek ki. Olyan összetűzések, amik szerelemről, hatalomról, önrendelkezésről, vagy túlélési stratégiáról szólnak, illetve az évad egyik legérdekesebb kérdése, hogy vajon az öngyilkosság ebben az átalakult, új világban még mindig olyan elítélendő, mint a régiben, ami a napok múlásával hőseink számára egyre múlóbb, és álomszerűbb emléknek tűnik már csak. Annak a letűnt világnak az ideái vagy megszűntek létezni, vagy átértékelődtek, de hőseink nagyrészt gyökeresen eltérő világképpel, és gondolkodásmóddal rendelkeznek, így, ahogy a régi berendezkedésben is, akció reakciót követ, a szálak sosem maradnak elvarratlanul, egyetlen esemény, vagy tett sem marad következmények nélkül. És ez, ebben az egyre nagyobb mértékben elkorcsosult világban sokkal brutálisabb, rendhagyóbb, és véresebb módon történik meg.
A poszt-apokaliptikus állapotok hatására a szereplők önmagukhoz, a többiekhez, és a moralitáshoz való viszonya is nagy fokban megváltozik. A második szezon erről a lassú, mindent összevetve igencsak hátborzongató, de mégis hihetetlenül emberi folyamatról szól. Gyakorlatilag ugyanúgy keresztülmennek ezen a kisebb szereplők is, mint a nagyobbak. A The Walking Dead ezeknek az alattomos, viszont még mindig realisztikus, tökéletesen hihető játszmáinak hála még önmagához képest is felnőtt. Továbbra sem az a megszokott zombis cím. Viszont az eseményeknek sokkal nagyobb súlya van, sokkal több minden történik, még ha gyakorlatilag mind a 13 epizód egy helyszínen játszódik. Ennél fogva időnként lassabb tempót diktál, az élőhalottak is jobban háttérbe szorulnak: azonban amikor megjelennek, az mindig látványosan történik, és szépen lendíti előre a sztorit. A sminkek, a maszkok, a ruhák, és a díszletek ismét kiválóak, egyik zombit sem lehet összetéveszteni a másikkal, az elhagyott házak, épületek, és a tücsökciripeléstől hangos erdő hátborzongató hatást vált ki a nézőből.
Az első szezon jó, de itt-ott kissé döcögő színvonala után a The Walking Dead második évadja mindenben rálicitál az előzményre. Egy sokkal érdekesebb témára tereli a hangsúlyt, ami már eleve komolyabb fordulatokat indokol, a mikrotársadalom belső működését a végletekig boncolgatták az alkotók. Közben igyekeztek kijavítani a korábbi hibákat, így a töltelék-karakterek nagy részétől is sikerült megszabadulni, a többieket pedig tovább mélyítették. Shane egyre aljasabb szemétláda, Daryl faragatlan jelleméből lassan egy önzetlen, segítőkész, és érző személyiség bújik elő, Carol fokozatosan érik igazi határozott harcos túlélővé, Carl is egyre jobban kezdi befogadni az őt körülvevő zűrzavart. Rick pedig próbál Rick maradni, miközben a kegyetlen poszt-apokaliptikus berendezkedés fáradhatatlanul igyekszik megrontani. A sors rengetegszer próbára teszi, majd ennek egyfajta megkoronázásaként a szezon végén hallható tökös, „nincs több szarakodás” monológja szinte megfagyasztja az emberben a vért, és már-már csontig hatoló horrorba csap át. A második évad egyre nyomasztóbb utakra téved, mely élőholtak seregével, küzdelemmel, vérrel, és halállal van kikövezve, a vége pedig talán még sosem volt ennyire bizonytalan hőseink számára. Ezekkel együtt a The Walking Dead itt vált azzá a sorozattá, amit mindenki ismer, és amit milliók szeretnek, követnek nyomom hétről-hétre. A zombiapokalipszis minőségibb, és fényesebb formában emelkedett hőn áhított magasságokba, és lett a kábeltévék egyik legjobbika.
