Az új Hollywood egyik legnagyobb mesélőjének tartott Steven Spielberg, ahogy öregszik, úgy lesz fokozatosan szentimentálisabb. A népszerűségét
ettől függetlenül még most is tartó rendező 2000-es évektől keltező
filmjeit divat lett szidni, és való igaz, egy-két nívósabb darabtól
eltekintve (A.I. – Mesterséges értelem, Különvélemény, Kapj el, ha tudsz!, München)
az utóbbi években, legjobb esetben is csak egy „sima jó” színvonalú
filmeket rakott le az asztalra. Legrosszabb esetben pedig olyan giccstől
duzzadó, túlzott szentimentalitásba fulladó alkotásokat, mint a Hadak útján. Épp jókor jött a Kémek hídja.
A még gyengébb pillanataiban is Akadémia-kedvenc Spielberg ezúttal
ismét időutazásra készül, célja ezúttal a múlt század egyik
legkritikusabb korszaka, a Hidegháború, azaz az ’50-es, ’60-as évek. A
világ egy hatalmas puskaporos hordón ült, ami nemegyszer szinte csak
pillanatokra volt attól, hogy az emberiség arcába robbanjon, és elhozza
az újabb, mindennél pusztítóbb világháborút. Két nagyhatalom feszült
egymásnak, és míg az egyszerű emberek életében ez a folyamatos pánik,
illetve félelemkeltésről szólt, addig a háttérben különböző ügynökségek,
szervezetek vívták a harcukat, arctalanul, az árnyékban. Mindezt azért,
hogy elkerüljék egy lehetséges konfliktus kezdetét – vagy épp azért,
mert lelkiismeretük egyszerűen nem kívánt kevesebbet, minthogy
emberségesen lépjenek fel, ebben az egyre embertelenebb
viszonyrendszerben. Spielberg új filmje ezeket a szempontokat vizsgálja.
Egy becsületes, és gerinces ember szemszögén keresztül mutatja be
mindkét oldalról azt a felfogást, és eszmét, mely alapján viszonyult
egymáshoz a két ellentétes oldal, igyekszik képet adni arról a bonyolult
sakkjátszmáról, ahol a bábok maguk az emberek voltak, a tábla pedig a
fokozatosan az atomháború felé sodródó világ.
Az igazi történeten alapuló cselekmény főszereplője James B. Donovan (Tom Hanks), aki biztosítási ügyekre specializálódó jogászként keresi a kenyerét, azonban 1957-ben felkérik rá, hogy legyen egy Amerikában elfogott szovjet kém, Rudolf Abel (Mark Rylance) védője. Természetesen az senkiben sem merül fel, hogy esetleg szabadon engedjék a vádlottat, vagy bármiféle kegyelemben részesüljön, Donovan azonban így is teljes mellszélességgel kiáll ügyfele mellett, miközben jól tudja, az egész színjáték csupán azért szükséges, hogy a közvélemény előtt bemutassák, mindenkit egyenlő jogok illetnek meg a törvény színe előtt. Abel-t végül börtönbe zárják, Donovan pedig visszatér a szakterületéhez, azonban kis idő elteltével, a ’60-as évek kezdetén a Szovjetunióban elfognak egy lelőtt U2-es kémrepülő-pilótát, Gary Powers-t (Austin Stowell), aki hasznos infókkal szolgálhat az oroszoknak, feltéve, ha vallomásra tudják bírni. Az amerikai kormánynak így létfontosságú, hogy valahogy időben kiváltsák Powers-t, ezért a CIA Kelet-Berlinbe, a vasfüggöny mögé küldi Donovan-t, hogy bonyolítsa le az üzletet, mely abban merül ki, hogy a fogvatartott Abel-t elengedik az amerikaiak Powers-ért cserébe.
A Kémek hídja látszólag egy lassabb folyású, éles párbeszédekkel, és megannyi jogi trükközésekkel tűzdelt ügyvédes művet ígér, azonban a tárgyalótermi dráma hamar összefonódik egy kémes akció-sztorival. Bár a dialógusok így is dominálnak, az egész történet gerincét képzik, mégsem megy át az egész egy valós eseményeket feldolgozó dokumentumfilmbe, épp ellenkezőleg, a Kémek hídja történelmi hűsége időnként igencsak megkérdőjelezhető. Nem mondja fel tehát tankönyvszerűen, vázlatpontokba foglalva a történéseket, és nem hajlik át azok száraz stílusába sem (mint tette azt pl. a legutóbbi, szintén Spielberg alkotás, a Lincoln), inkább érdekesen próbálja meg bemutatni az ötvenes-hatvanas évek paranoiával teli légkörét. Akár egy amerikai iskola tantermében, vagy otthon légkörében, akár egy berlini tárgyalóteremben. Egyik oldalt sem próbálja meg fekete-fehérben ábrázolni, mint tették azt a korabeli filmekben, így a szovjetek sem csupán agresszív, minden áron háborút akaró asztalcsapkodókként vannak ábrázolva, ahogy az amerikaiak sem arról ismerhetőek fel, hogy az igazság, becsületesség, és a szabadság nagyszívű harcosai. Ugyanakkor mégis van némi humoros kicsengése annak, ahogy az akkori állapotokat érzékeltetik, igaz, mai szemmel, és fejjel már nehezen lehet komolyan venni egy atomtámadás kivédésére szolgáló oktatófilmet, vagy azt a páni félelmet, amit kiváltott az emberekből, de a gyerekekből főleg, amit Spielberg (aki mindig is mestere volt az ártatlan gyermeki lélek lefestésének) egy lehetséges atomkatasztrófa bekövetkezésének okából kifolyólag vízzel teletöltött kád formájában mutat be.
Spielberg, és egyik kedvenc színésze, egyben barátja, Tom Hanks kettőse nem először győzi meg a nagyérdeműt a mozivásznakon – a végeredményre ezúttal sem lehet egy csöppnyi panasz sem. Hanks jelenlétével, mimikájával, és minden apró manírjával végig uralja a filmet, még ha ez számára csupán egy újabb felhasználása a már jól ismert színészi eszköztárának, ugyanakkor szerencsére csípőből hozza az ilyen figurákat. Finom humorú, talpig becsületes, alapvetően egy vidám életfelfogású, de eközben két lábbal a földön álló ember, aki furfangosságával könnyen meggyőzheti tárgyalópartnerét, vagy éppen át is verheti azt. Eközben persze színtiszta patrióta, de sosem annyira, hogy a hazafias eszmék elvegyék a józan gondolkodását. A Kémek hídja másik ütőkártyája Mark Rylance, aki egyben a legviccesebb (igen, a film valóban vicces, de nem a hagyományos értelemben) jelenetekért is felel, kémiájuk Hanks-el pedig tökéletes. Azonban legnagyobb erénye mégis az aprólékosan megírt, felépített forgatókönyv, amiért maguk a Coen-testvérek felelnek, akik szinte mindig képesek kellő iróniával elmesélni egy ilyen sztorit. Most is ez történt. Pont emiatt emelkedik ki társai, azaz a legtöbb kémfilm közül, mert, bár van egy igencsak komoly töltete az alkotásnak, egyes elemeket mégis ironikusan fog fel, és ez a kellemes íz szépen viszi előre a filmet a kikövezett úton. Máshogy igazából nem is nagyon érdemes bemutatni egy ilyen korszakot, kell az ilyesmihez némi humorérzék, amit persze a forgatókönyv sikeresen teljesít. Az összkép egyszerre idézi meg John Le Carre kémtörténeteit, a klasszikus James Bond-filmeket, vagy Frank Capra rendezéseit.
A film két és fél órás, üresjárat nélküli játékideje végig leköti a nézőt. Profi módon megírt, felépített, és eljátszott szórakoztató történelmi film, olyan stílussal, amivel mostanában igencsak ritkán találkozik a moziba járó közönség. Kellett már ez, Mr. Spielberg. Az öreg direktor megmutatta, hogy bár utóbbi filmjei nagyrészt a giccs tengerében fürödtek, azért még mindig képes meglepetéseket okozni, félretenni szentimentalizmusát, és ilyen művekkel megajándékozni a nézőt. Szerencsére a Kémek hídja nem hajlik át a könnyzacskókat felszakításra kényszerítő érzelgősség felé, pedig ez több ponton is, főleg a fináléban nagyon-nagyon adná magát. Ha száz százalékosan nem is sikerült ezeket elkerülni (Thomas Newman zenéje bár fülbemászó, némely taktusában ömleng a patriotizmustól), Spielberg bátran vette az akadályokat, és hosszú évek óta először, megint prímán teljesített. Szóval nyugodtan mehetne akár ide is az Oscar-díj.
Az igazi történeten alapuló cselekmény főszereplője James B. Donovan (Tom Hanks), aki biztosítási ügyekre specializálódó jogászként keresi a kenyerét, azonban 1957-ben felkérik rá, hogy legyen egy Amerikában elfogott szovjet kém, Rudolf Abel (Mark Rylance) védője. Természetesen az senkiben sem merül fel, hogy esetleg szabadon engedjék a vádlottat, vagy bármiféle kegyelemben részesüljön, Donovan azonban így is teljes mellszélességgel kiáll ügyfele mellett, miközben jól tudja, az egész színjáték csupán azért szükséges, hogy a közvélemény előtt bemutassák, mindenkit egyenlő jogok illetnek meg a törvény színe előtt. Abel-t végül börtönbe zárják, Donovan pedig visszatér a szakterületéhez, azonban kis idő elteltével, a ’60-as évek kezdetén a Szovjetunióban elfognak egy lelőtt U2-es kémrepülő-pilótát, Gary Powers-t (Austin Stowell), aki hasznos infókkal szolgálhat az oroszoknak, feltéve, ha vallomásra tudják bírni. Az amerikai kormánynak így létfontosságú, hogy valahogy időben kiváltsák Powers-t, ezért a CIA Kelet-Berlinbe, a vasfüggöny mögé küldi Donovan-t, hogy bonyolítsa le az üzletet, mely abban merül ki, hogy a fogvatartott Abel-t elengedik az amerikaiak Powers-ért cserébe.
A Kémek hídja látszólag egy lassabb folyású, éles párbeszédekkel, és megannyi jogi trükközésekkel tűzdelt ügyvédes művet ígér, azonban a tárgyalótermi dráma hamar összefonódik egy kémes akció-sztorival. Bár a dialógusok így is dominálnak, az egész történet gerincét képzik, mégsem megy át az egész egy valós eseményeket feldolgozó dokumentumfilmbe, épp ellenkezőleg, a Kémek hídja történelmi hűsége időnként igencsak megkérdőjelezhető. Nem mondja fel tehát tankönyvszerűen, vázlatpontokba foglalva a történéseket, és nem hajlik át azok száraz stílusába sem (mint tette azt pl. a legutóbbi, szintén Spielberg alkotás, a Lincoln), inkább érdekesen próbálja meg bemutatni az ötvenes-hatvanas évek paranoiával teli légkörét. Akár egy amerikai iskola tantermében, vagy otthon légkörében, akár egy berlini tárgyalóteremben. Egyik oldalt sem próbálja meg fekete-fehérben ábrázolni, mint tették azt a korabeli filmekben, így a szovjetek sem csupán agresszív, minden áron háborút akaró asztalcsapkodókként vannak ábrázolva, ahogy az amerikaiak sem arról ismerhetőek fel, hogy az igazság, becsületesség, és a szabadság nagyszívű harcosai. Ugyanakkor mégis van némi humoros kicsengése annak, ahogy az akkori állapotokat érzékeltetik, igaz, mai szemmel, és fejjel már nehezen lehet komolyan venni egy atomtámadás kivédésére szolgáló oktatófilmet, vagy azt a páni félelmet, amit kiváltott az emberekből, de a gyerekekből főleg, amit Spielberg (aki mindig is mestere volt az ártatlan gyermeki lélek lefestésének) egy lehetséges atomkatasztrófa bekövetkezésének okából kifolyólag vízzel teletöltött kád formájában mutat be.
Spielberg, és egyik kedvenc színésze, egyben barátja, Tom Hanks kettőse nem először győzi meg a nagyérdeműt a mozivásznakon – a végeredményre ezúttal sem lehet egy csöppnyi panasz sem. Hanks jelenlétével, mimikájával, és minden apró manírjával végig uralja a filmet, még ha ez számára csupán egy újabb felhasználása a már jól ismert színészi eszköztárának, ugyanakkor szerencsére csípőből hozza az ilyen figurákat. Finom humorú, talpig becsületes, alapvetően egy vidám életfelfogású, de eközben két lábbal a földön álló ember, aki furfangosságával könnyen meggyőzheti tárgyalópartnerét, vagy éppen át is verheti azt. Eközben persze színtiszta patrióta, de sosem annyira, hogy a hazafias eszmék elvegyék a józan gondolkodását. A Kémek hídja másik ütőkártyája Mark Rylance, aki egyben a legviccesebb (igen, a film valóban vicces, de nem a hagyományos értelemben) jelenetekért is felel, kémiájuk Hanks-el pedig tökéletes. Azonban legnagyobb erénye mégis az aprólékosan megírt, felépített forgatókönyv, amiért maguk a Coen-testvérek felelnek, akik szinte mindig képesek kellő iróniával elmesélni egy ilyen sztorit. Most is ez történt. Pont emiatt emelkedik ki társai, azaz a legtöbb kémfilm közül, mert, bár van egy igencsak komoly töltete az alkotásnak, egyes elemeket mégis ironikusan fog fel, és ez a kellemes íz szépen viszi előre a filmet a kikövezett úton. Máshogy igazából nem is nagyon érdemes bemutatni egy ilyen korszakot, kell az ilyesmihez némi humorérzék, amit persze a forgatókönyv sikeresen teljesít. Az összkép egyszerre idézi meg John Le Carre kémtörténeteit, a klasszikus James Bond-filmeket, vagy Frank Capra rendezéseit.
A film két és fél órás, üresjárat nélküli játékideje végig leköti a nézőt. Profi módon megírt, felépített, és eljátszott szórakoztató történelmi film, olyan stílussal, amivel mostanában igencsak ritkán találkozik a moziba járó közönség. Kellett már ez, Mr. Spielberg. Az öreg direktor megmutatta, hogy bár utóbbi filmjei nagyrészt a giccs tengerében fürödtek, azért még mindig képes meglepetéseket okozni, félretenni szentimentalizmusát, és ilyen művekkel megajándékozni a nézőt. Szerencsére a Kémek hídja nem hajlik át a könnyzacskókat felszakításra kényszerítő érzelgősség felé, pedig ez több ponton is, főleg a fináléban nagyon-nagyon adná magát. Ha száz százalékosan nem is sikerült ezeket elkerülni (Thomas Newman zenéje bár fülbemászó, némely taktusában ömleng a patriotizmustól), Spielberg bátran vette az akadályokat, és hosszú évek óta először, megint prímán teljesített. Szóval nyugodtan mehetne akár ide is az Oscar-díj.
