Mielőtt még elkezdeném dicsérő szavakkal, és jelzőkkel, hosszú sorokon keresztül méltatni a világ minden zsoldosának istenét, a megismételhetetlen, a
felejthetetlen, a felülmúlhatatlan, az utolérhetetlen, az ellenállhatatlan,
egyben természetesen totálisan legyőzhetetlen fegyverforgatót, az anti-hősök numero-unóját,
a millió hölgy szívének az elrablóját Wade Wilson-t, akit rajongói, és
ellenlábasai is csak Deadpool néven ismernek, valamit le kell szögeznem:
kellett már egy ilyen film. Kellett, mint egy falat kenyér. Kellett, mint egy
pohár hideg víz a tikkasztó hőségben. Kellett, mint Rozsomáknak a gyanta, és
kellett, mint Kardfognak a pedikűr. Ezt a sorolást a végtelenségig lehetne
folytatni, az azonban biztos, hogy a Deadpool valóságos égi tüneményként
emelkedik ki az utóbbi évek képregényfilmjeinek terméséből, és nem csak azért,
mert minden percében valósággal üvölt a kreativitástól, és a hangulattól, hanem
mert alapanyagánál fogva is merőben más, mint azt a szuperhősökre vágyó, moziba
járó közönség megszokhatta. Talán ennek (na meg a kifejezetten agresszív,
egyben hihetetlenül jópofa marketing kampánynak) köszönheti, hogy most fél
Hollywood drága Deadpool-unk telelyuggatott hátsójában van, a másik fele pedig
épp arra készül, hogy utat adjon a véresebb, és keményebb képregény-adaptációknak.
Épp ideje volt, mikor már lassan eljutottunk oda, hogy szinte csak két véglet
létezik ebben a műfajban: vagy polkorrekt humorral körítve rombolnak le a hősök
komplett városokat, orbitális CGI-orgazmusok közepette, vagy búskomoran, a
naplementébe bámulva, kék szűrőkkel teszik ugyanezt, Deadpool jött, látott,
letette a névjegyét, megjelölte a területét, és kiütéssel győzött. Superman,
Batman, Pókember, Star-Lord? Bekaphatják, új király ül a trónon! Kezdődhet a
fent említett körbenyalása, illetve maszturbálása eme példa nélküli remekműnek,
egy amatőr filmrajongótól, akinek értékeljétek az igyekezetét, ahogy illik.
A kivételesen megható, és felfokozott romantikus töltettel rendelkező szerelmi történet főszereplője Wade Wilson (Ryan Reynolds), aki egykor kommandósként kereste a kenyerét, most afféle problémamegoldóként dolgozik pénzért, nem épp legálisan, azonban hazudna, ha azt mondaná magának, hogy egyáltalán nem élvezi a munkáját. Nemsokára összehozza a sors egy csinos lánnyal, Vanessa-val (Morena Baccarin), aki egy amolyan „szerelem első látásra” stílusú pillanat alatt kölcsönösen egymásba szeretnek, ám nem ez az egyetlen dolog, ami megváltoztatja Wade életét. Rákot diagnosztizálnak nála, amiből esélye sincs felgyógyulni, szóval számolgathatja a napjait a hamarosan bekövetkező elhalálozásig. Vagyis csak számolgathatná, ugyanis egy rejtélyes ember ajánlatát már nem tudja visszautasítani: felajánlják neki, hogy kigyógyítják a betegségből, egy hosszú, és fájdalmas kísérletsorozat segítségével, ami egy átlagos ember szervezetében képes előhozni bizonyos benne szunnyadó mutáns-géneket. A dolog csak a legelején hangzik marha jól, aztán egy csapásra kiderül, hogy a kísérlet tervezői kivételesen nagy rosszfiúk, akik nem merő jócselekedetből gyűjtik maguk köré az elkeseredett jelentkezőket, a Wade-ben szunnyadó gének is hamarosan előjönnek, ami elég csúnya mellékhatásokkal jár. Teste eltorzul, öngyógyító képességekre tesz szert, aminek segítségével minden sebe pillanatok alatt begyógyul, elvesztett végtagokat növeszt vissza, így meghalni sem tud. Elkeseredésében varr magának egy übercool jelmezt, és felveszi a Deadpool nevet, majd elindul, hogy bosszút álljon azokon, akik tönkretették az életét.
Ha volt valaha a filmtörténelemben olyan alkotás, ami egyáltalán nem, még a legeslegapróbb mértékben sem vette komolyan magát, akkor az biztosan a Deadpool. A képregény ismerőinek ez nem jelent valami nagy újdonságot (hozzá kell tenni, hogy a moziban ülők közül sajnos ők vannak kevesebben), viszont akik most találkoznak először ezzel a karakterrel, azoknak igencsak meglepő lehet az a szellemiség, és felfogás, ami végigkíséri ezt a filmet, elejétől, egészen a végéig, még a legutolsó percekben is. Már eleve, annak a ténye, hogy ez a mozi elkészülhetett, legalább akkora csoda, minthogy Hulkról hogy a fenébe nem szakad le az a lila sztreccsgatya, és amekkora rajongás, lelkesedés, és szeretet itatja át a Deadpool-t, az alapjáraton feljogosítja arra, hogy lehetetlen legyen haragudni rá. Az utóbbi néhány Marvel-film kisebb-nagyobb futószalag-metodikájától eltérően Deadpool a maga megállíthatatlan erejével robog előre, teljesen komolyanvehetetlenül, bár a többi hasonszőrű szuperhősfilmeknek a jól bevett eredettörténet sablonját kölcsönveszi néhányszor, amúgy ott rúg bele verbálisan, és non-verbálisan mindenbe és mindenki, ahol, és amikor kell. „Hősünk” (azért képzeljünk ide egy baromi nagy idézőjelet) bármiből képes viccet csinálni, és meg is teszi, mindenféle köszönet nélkül. Attól függetlenül, hogy ugyanazokat a kliséket járja végig a film, mint ami a Marvel világra is jellemző, cseppet sem lehet velük összehasonlítani, ezért pedig maga a közlési forma a felelős. A film dugig van apróbb-nagyobb utalásokkal, kikacsintásokkal, kifiguráz mindent, amit lehet, a fricskák sok mindent, és sok mindenkit megszólítanak a többi szuperhősfilmtől kezdve, a mostanában divatos képregényes univerzumépítéseken át egészen a pop-kultúra különböző személyiségeire tett önironikus megjegyzésekig.
A poénok úgy záporoznak, mint dolgozó építőmunkások kedves, udvarias szavai egy utcán flangáló lenge öltözetű nőre, a vicceket egy géppuska gyorsaságával szórják egymás után, melyek nemegyszer tele vannak trágár, és önreflektáló benyögésekkel, meta-narrációval tarkítva, mindenki megkapja a magáét rendesen, az X-Men csapattal együtt, Deadpool pedig úgy töri át a negyedik falat, hogy közben szem nem marad szárazon, csend egy pillanatra sem támad a moziteremben. Nem csak arról van szó, hogy a világ egyik leghumorosabb képregényfiguráját ezúttal hitelesen, és hűen adaptálták mozivászonra, hanem valami olyasmiről, ami azért ritkán fordul elő a zsánerben: ez a Deadpool mintha tényleg közvetlenül a képregények lapjairól lépett volna elő, teljes mértékben ugyanaz a karakter, akit az olvasók lassan húsz esztendőn keresztül megismerhettek. Ezért pedig nem kis dicséret illeti Ryan Reynolds-ot, aki bár az utóbbi években bukást bukásra halmozott, és úgy látszott, karrierje szép lassacskán véget is ér, de ennek ellenére mégis (vagy pont ezért) kitartott, és kardoskodott a film elkészítése mellett. Az, hogy most végre teljes pompájában élvezhetjük minden egészséges férfiember egyetlen példaképének, Deadpool-nak az élőszereplős feltűnését, az nem kicsit köszönhető neki, Reynolds pedig példa értékkel él az általa kiharcolt lehetőséggel. Lubickol a szerepben, egy pillanatra sem képes befogni a száját, teljesen megérdemelt tehát mindenféle elismerés, maximálisan át tudja adni a karakter beteges humorú, szórakoztató stílusát. Persze Deadpool nem lenne Deadpool, ha nem köszörülné folyton a nyelvét még a bajtársain is, ezért Xavier professzor mutáns iskolájának két diákja is tiszteletét teszi ebben a vérgőzös, teljesen őrült agymenésben, Negaszónikus Tini Torpedó (Brianna Hilderbrand), és Kolosszus (Stefan Kapicic) tökéletes alanyok arra, hogy Deadpool humora abszolút maradéktalanul kiteljesedhessen, hiszen többek közt pontosan ilyenkor van elemében igazán.
A Deadpool erőszakos, humoros, pofátlan, és még megannyi hasonló jelzővel lehetne illetni, egyszóval pontosan olyan, mint a címszereplő. Egyben igazi, nagyon kellemes felüdülés az utóbbi évek Marvel filmjeinek az áradatától, és ez attól függetlenül értendő, hogy valaki rajong e, avagy nem a sikergyáros stúdió alkotásaiért. Az utóbbi idők legviccesebb képregényfilmje, ami ha nem is teljesen tökéletes, egy hatalmas lépés a műfajban, ami sok más jövőbeli alkotás előtt kövezheti ki az utat. Ez pedig elég nagy szó, mivel így talán eljöhet egy újabb forradalom a zsáneren belül, aminek kezdeti lángjai már most kezdenek érződni. És még mielőtt mindenki azt hinné, hogy maga Deadpool tart pisztolyt a fejemhez, hogy a végletekig méltassam a remek, szórakoztató, aranyat érő, zseniális, sziporkázó, isteni filmjét, csak annyit írok végszónak: Nézzétek meg!
A kivételesen megható, és felfokozott romantikus töltettel rendelkező szerelmi történet főszereplője Wade Wilson (Ryan Reynolds), aki egykor kommandósként kereste a kenyerét, most afféle problémamegoldóként dolgozik pénzért, nem épp legálisan, azonban hazudna, ha azt mondaná magának, hogy egyáltalán nem élvezi a munkáját. Nemsokára összehozza a sors egy csinos lánnyal, Vanessa-val (Morena Baccarin), aki egy amolyan „szerelem első látásra” stílusú pillanat alatt kölcsönösen egymásba szeretnek, ám nem ez az egyetlen dolog, ami megváltoztatja Wade életét. Rákot diagnosztizálnak nála, amiből esélye sincs felgyógyulni, szóval számolgathatja a napjait a hamarosan bekövetkező elhalálozásig. Vagyis csak számolgathatná, ugyanis egy rejtélyes ember ajánlatát már nem tudja visszautasítani: felajánlják neki, hogy kigyógyítják a betegségből, egy hosszú, és fájdalmas kísérletsorozat segítségével, ami egy átlagos ember szervezetében képes előhozni bizonyos benne szunnyadó mutáns-géneket. A dolog csak a legelején hangzik marha jól, aztán egy csapásra kiderül, hogy a kísérlet tervezői kivételesen nagy rosszfiúk, akik nem merő jócselekedetből gyűjtik maguk köré az elkeseredett jelentkezőket, a Wade-ben szunnyadó gének is hamarosan előjönnek, ami elég csúnya mellékhatásokkal jár. Teste eltorzul, öngyógyító képességekre tesz szert, aminek segítségével minden sebe pillanatok alatt begyógyul, elvesztett végtagokat növeszt vissza, így meghalni sem tud. Elkeseredésében varr magának egy übercool jelmezt, és felveszi a Deadpool nevet, majd elindul, hogy bosszút álljon azokon, akik tönkretették az életét.
Ha volt valaha a filmtörténelemben olyan alkotás, ami egyáltalán nem, még a legeslegapróbb mértékben sem vette komolyan magát, akkor az biztosan a Deadpool. A képregény ismerőinek ez nem jelent valami nagy újdonságot (hozzá kell tenni, hogy a moziban ülők közül sajnos ők vannak kevesebben), viszont akik most találkoznak először ezzel a karakterrel, azoknak igencsak meglepő lehet az a szellemiség, és felfogás, ami végigkíséri ezt a filmet, elejétől, egészen a végéig, még a legutolsó percekben is. Már eleve, annak a ténye, hogy ez a mozi elkészülhetett, legalább akkora csoda, minthogy Hulkról hogy a fenébe nem szakad le az a lila sztreccsgatya, és amekkora rajongás, lelkesedés, és szeretet itatja át a Deadpool-t, az alapjáraton feljogosítja arra, hogy lehetetlen legyen haragudni rá. Az utóbbi néhány Marvel-film kisebb-nagyobb futószalag-metodikájától eltérően Deadpool a maga megállíthatatlan erejével robog előre, teljesen komolyanvehetetlenül, bár a többi hasonszőrű szuperhősfilmeknek a jól bevett eredettörténet sablonját kölcsönveszi néhányszor, amúgy ott rúg bele verbálisan, és non-verbálisan mindenbe és mindenki, ahol, és amikor kell. „Hősünk” (azért képzeljünk ide egy baromi nagy idézőjelet) bármiből képes viccet csinálni, és meg is teszi, mindenféle köszönet nélkül. Attól függetlenül, hogy ugyanazokat a kliséket járja végig a film, mint ami a Marvel világra is jellemző, cseppet sem lehet velük összehasonlítani, ezért pedig maga a közlési forma a felelős. A film dugig van apróbb-nagyobb utalásokkal, kikacsintásokkal, kifiguráz mindent, amit lehet, a fricskák sok mindent, és sok mindenkit megszólítanak a többi szuperhősfilmtől kezdve, a mostanában divatos képregényes univerzumépítéseken át egészen a pop-kultúra különböző személyiségeire tett önironikus megjegyzésekig.
A poénok úgy záporoznak, mint dolgozó építőmunkások kedves, udvarias szavai egy utcán flangáló lenge öltözetű nőre, a vicceket egy géppuska gyorsaságával szórják egymás után, melyek nemegyszer tele vannak trágár, és önreflektáló benyögésekkel, meta-narrációval tarkítva, mindenki megkapja a magáét rendesen, az X-Men csapattal együtt, Deadpool pedig úgy töri át a negyedik falat, hogy közben szem nem marad szárazon, csend egy pillanatra sem támad a moziteremben. Nem csak arról van szó, hogy a világ egyik leghumorosabb képregényfiguráját ezúttal hitelesen, és hűen adaptálták mozivászonra, hanem valami olyasmiről, ami azért ritkán fordul elő a zsánerben: ez a Deadpool mintha tényleg közvetlenül a képregények lapjairól lépett volna elő, teljes mértékben ugyanaz a karakter, akit az olvasók lassan húsz esztendőn keresztül megismerhettek. Ezért pedig nem kis dicséret illeti Ryan Reynolds-ot, aki bár az utóbbi években bukást bukásra halmozott, és úgy látszott, karrierje szép lassacskán véget is ér, de ennek ellenére mégis (vagy pont ezért) kitartott, és kardoskodott a film elkészítése mellett. Az, hogy most végre teljes pompájában élvezhetjük minden egészséges férfiember egyetlen példaképének, Deadpool-nak az élőszereplős feltűnését, az nem kicsit köszönhető neki, Reynolds pedig példa értékkel él az általa kiharcolt lehetőséggel. Lubickol a szerepben, egy pillanatra sem képes befogni a száját, teljesen megérdemelt tehát mindenféle elismerés, maximálisan át tudja adni a karakter beteges humorú, szórakoztató stílusát. Persze Deadpool nem lenne Deadpool, ha nem köszörülné folyton a nyelvét még a bajtársain is, ezért Xavier professzor mutáns iskolájának két diákja is tiszteletét teszi ebben a vérgőzös, teljesen őrült agymenésben, Negaszónikus Tini Torpedó (Brianna Hilderbrand), és Kolosszus (Stefan Kapicic) tökéletes alanyok arra, hogy Deadpool humora abszolút maradéktalanul kiteljesedhessen, hiszen többek közt pontosan ilyenkor van elemében igazán.
A Deadpool erőszakos, humoros, pofátlan, és még megannyi hasonló jelzővel lehetne illetni, egyszóval pontosan olyan, mint a címszereplő. Egyben igazi, nagyon kellemes felüdülés az utóbbi évek Marvel filmjeinek az áradatától, és ez attól függetlenül értendő, hogy valaki rajong e, avagy nem a sikergyáros stúdió alkotásaiért. Az utóbbi idők legviccesebb képregényfilmje, ami ha nem is teljesen tökéletes, egy hatalmas lépés a műfajban, ami sok más jövőbeli alkotás előtt kövezheti ki az utat. Ez pedig elég nagy szó, mivel így talán eljöhet egy újabb forradalom a zsáneren belül, aminek kezdeti lángjai már most kezdenek érződni. És még mielőtt mindenki azt hinné, hogy maga Deadpool tart pisztolyt a fejemhez, hogy a végletekig méltassam a remek, szórakoztató, aranyat érő, zseniális, sziporkázó, isteni filmjét, csak annyit írok végszónak: Nézzétek meg!
