Nem lennék a Warner fejeseinek helyében. Amióta 2012 nyarán a Bosszúállók akkora siker lett, hogy hókotróval kellett tolni a pénzt a
Marvel-hez, és kiderült, hogy végülis az univerzumépítés nem is annyira
elvetélt ötlet, a DC Comics karaktereinek jogait birtokló stúdió is rájött
arra, hogy valamit csak kellene kezdeni ezzel a témával, ha már bebizonyosodott,
hogy egy aranybánya tetején ülnek, ahol eddig még csak a felszínt sikerült
kapargatni. Merthogy a képregényes alapanyag roppant hálás téma, ezzel mindenki
tisztában van, aki anno négy éve jegyet váltott a rivális kiadó giga-mega produkciójára.
És hogy alakul a többiek sorsa? Nos, nem valami fényesen: hagyjuk azt, hogy
eddig a legtöbben gyönyörűen belebuktak ebbe, a Warner pedig túl későn
kapcsolt, ennek eredményeként négy év alatt már a második Batmant üdvözölhetjük
a vásznon. Hagyjuk azt is, hogy a DC filmuniverzumának első darabja, Az
acélember nem sikerült épp úgy, ahogy azt elvárták tőle, bár hibái ellenére
voltak jól sikerült dolgai, de kis túlzással élve olyan Christopher Nolan
majmolás volt, ami nem érte el a kívánt hatást. Mi ilyenkor a bevett szokás?
Bedobni egy nagyágyút a következő menetre. Így történhetett meg az-az (egyébként
képregényrajongóknál nagyon régóta várt) esemény, hogy Gotham köpenyes
igazságosztója összecsap Metropolis sérthetetlen büszkeségével. És erre a
gladiátorviadalra kevés olyan ember van, aki ne akarna jegyet váltani.
Kenyeret, és cirkuszt a népnek, ahogy volt szokás mondani, évszázadokkal ezelőtt.
Ha valaki azt hitte, hogy egyenetlen esélyekkel indul a küzdelem, az először is
szégyellje magát, másodszor pedig olvasson több képregényt. A Batman
Superman ellen: Az igazság hajnala azt a nem mindig kényelmes szerepet
vállalta magára, hogy egyszerre folytatja a 2013-as Acélembert, miközben
felvezeti a DC univerzum következő, jövőre érkező nagy dobását, emellett a
szóló-filmek karaktereiről is hint el érdekes morzsákat. És mindezek után (vagy
inkább előtt) a denevérjelmezes sötét lovagot is bemutatja a nagyérdeműnek más
formában, és egy félig-meddig, de nem homlokegyenest eredet-sztorivonallal
karöltve. Nem kis vállalkozás ez, lássuk be. És egy ilyen koncepció súlya alatt
könnyű összeroppanni.
Na de milyen lett maga a film? Teszi fel a legfontosabb kérdést a csupán szórakozni akaró, popcornt zabáló néző, és a már az oviban is szuperhősöket nézegető, két lábon járó képregénylexikonként funkcionáló comic-fan egyszerre. Nos, először is: komoly. A Marvel filmek könnyedebb, és sokszor viccesebbre vett szellemiségével (bár ha minden igaz, ez idén náluk is megváltozik) szembemenve a Batman Superman ellen egy sokkal ridegebb, és realisztikusabb képet vizionál a szuperképességű személyekről, és szerepükről a társadalomban. Egy 9/11 utáni világban már sokkal kevésbé tolerálható az, hogy egy fél nagyvárost rombolnak le, még ha valamennyire szükséges is volt ez a Föld megmentése érdekében. Nem számít, hogy ki melyik oldalon áll, egy világváros majdnemhogy rombadöntése egyszerűen nem maradhat következmények nélkül. Ez Supermanre (Henry Cavill) ugyanúgy érvényes. A legtöbben egy égből alászálló istent látnak benne, mások pedig magát az ördögöt, aki sosem lesz olyan, mint mi, és képességeit is könnyen ellenünk fordíthatná, ha úgy tartja kedve, és senki sem tudná megállítani. Egy biztos: a világra már senki sem tekint úgy, mint azelőtt, és már a csillagos égboltra is más szemmel nézünk fel. Kiderült, hogy nem vagyunk egyedül, és ahogy lenni szokott, ez rengeteg félelmet is szül. Egy külön bizottság alakul ki Superman tevékenységének a felülvizsgálására, azonban az acélember semmi esetre sem akarja magát nekik alárendelni. Néhány ember számára azonban a bizalom nehezen kiváltható reakció. Bruce Wayne (Ben Affleck), aki ott volt a metropolisi csatánál, újra magára ölti a denevérgúnyát, hogy saját kezűleg állítsa meg Supermant. Nem is sejtve, hogy a háttérben egy aprólékos, kigondolt terv lényege pont az, hogy mindez megtörténjen.
Lehet, hogy hülye példa, de mintha a Supermant megosztó véleményeket Zack Snyder-re is rálehetne sütni. Egyesek a 21. század egyik legjobb rendezőjét látják benne, egy vizuális képzelettel megáldott művészt (e jelzőket még a 300, és a Watchmen idején aggatták rá), aki biztos kézzel vezényli CGI-vel teleszórt látványbombáit, melyek tükörfényesen tetszelegnek Hollywood palettáján. Mások azonban magát az Antikrisztussal azonosítják Snyder-t, az üres, jellegtelen, ráadásul még agyatlan popcornmozik dédelgetőjeként, akinek inkább videoklipeket kellene rendeznie, jól lehet, most is azt teszi, csak két órás játékidőkkel. Hogy melyik oldalnál van az igazság? Rátok bízom. Mondjuk őt se irigylem. Olyan elvárásoknak kellett megfelelnie (főleg a felemás Acélember után), ami idegesítő tumorként rághatta belülről, érthető tehát a megfelelési kényszer, és a biztonsági játék, a Batman Superman ellennel kapcsolatban. Aztán ott vannak még a habzó szájú fanatikusok is, akik túlzott vehemenciával kötnek bele a film minden egyes képkockájába, ezt tették Az acélembernél, ezt teszik most is, és ezúttal úgy látszik a kisebb hang azoké, akik a mérleg pozitív oldalán állnak. Azért a valóságban nem ennyire rossz a helyzet. A Batman Superman ellen a biztonsági játszmák ékes példája. Biztosra kellett menni, ezért mindent beleraktak, amit el lehet képzelni azért, hogy megfeleljenek a hétköznapi, moziba járó közönségnek, és a képregényrajongók hadának is. Mégis leginkább az utóbbinak, Snyder bevallása szerint. De rendezőnknek, annak ellenére, hogy képregénybuzi, még mindig csak nagyon halvány fogalma van csak ezeknek a karaktereknek a mibenlétéről. És eme hiányos tudását nemegyszer meg is villantja.
Van itt minden kérem szépen, bűnözőket halomra robbantó, és géppuskázó Batmantől kezdve az előző filmet is jellemző megannyi logikai bakin át egy bazinagy CGI-monsztáig bezárólag. Látszólag ugyanazokból a szépséghibáktól szenved, mint az előző, avagy a forgatókönyv – ne szépítsünk rajta – egyszerűen, és szimplán kimondva, úgy ahogy van, rossz. A két szembenálló hős, Batman, és Superman párhuzamba vonása, és különböző, de végső soron mégiscsak hasonló személyiségjegyeiknek lefestése az érzelmek, és a logika használata nélkül történik, sőt, a szkript képtelen ennek az ellentétnek drámát, és jelentőséget adni. A karakterek olyan mondvacsinált okok miatt csépelik egymást, ami nagyon gyenge lábakon áll – mondhatni összecsapott, és a legostobább képregényes hagyományokat eleveníti fel. Emellett a film kifejezetten cikin próbálja kijavítani az előzmény hibáit. Példa: Az acélemberben Superman a végső metropolisi zúzás során több ember ölt meg, mint amennyit megmentett volna, a leomló épületek, és az életveszélyes zuhanó törmelékek miatt. Megoldás: a jelen tárgyalt produkcióban majd minden nagyobb akciójelenet (különösen persze a végső összecsapás) előtt elhangzik, hogy az adott környék, vagy épület éppen üres. És akkor ezek után ne mondja azt a gyermeki szívtől dagadó képregényfan, hogy a Warner fejesei már nem először bizonyítják, hogy bár náluk vannak a világ legnagyobb hőseinek a jogai, még mindig dunsztjuk sincs, mit kezdjenek velük.
De mint fentebb írtam, a teljes kép korántsem annyira borús. Tény, hogy a felsorolt negatívumok nehezen vitathatóak el a filmtől, és a rengeteg malőrt még az állítólag 30 perccel hosszabb lakossági kiadás sem fogja kijavítani – egyébként alapjában véve a két és fél órás játékidővel is túl van tolva kicsit. Nem ez a film fogja megszorongatni a Marvel tökeit, de a gyenge forgatókönyv ellenére mégiscsak tartalmaz nem egy pozitívumot. Legelőször is, minden előzetes fanyalgás, és nemtetszés ellenére Ben Affleck nagyon jó Batman, és ugyanolyan jó Bruce Wayne is. Se nem jobb, se nem rosszabb Christian Bale-nél, csak egyszerűen más. Életereje csúcspontján már túl van, idős, kiégett, és cinikus. Nem hisz már a csodákban, a bűn elleni fáradhatatlan harc szívét-lelkét megkeményítette, és kissé gyanakvóbbá, előítéletesebbé tette. Szülei halálának fájdalmas emléke még ennyi idő után sem hagyja nyugodni, bőrét számtalan sebhely, és ránc borítja, de még mindig képes odacsapni, ha kell. Affleck láthatóan fizikailag, és színészileg is mindent beleadott, és ennek fényes gyümölcse remekül kiütközik a filmből, kétségtelenül ő a produkció legnagyobb meglepetése. Ez a figura már a Nolan-i realizmussal szemben sokkal képregényesebb, ehhez jönnek még a verbális, és vizuális idézetek a The Dark Knight Returns-ből, ezek összessége egy rendkívül erős kezdést eredményez – ezt látva a néző már-már hitetlenkedve kapkodja a fejét, hogy mégis milyen alapja volt a sok negatív kritikának. A képregény kétségkívül megragadta Snyder figyelmét, néha konkrét jeleneteket, és képkockákat utánoz le belőle, viszont ezek mégis működnek annyira, hogy ne az ezerszer lerágott csont érzésével, és unalmas tekintettel nézzük végig ezeket a részeket.
Affleck-hez hasonló előítéletekkel nézett szembe Jesse Eisenberg is, aki Superman legnagyobb szellemi ellenlábasát, Lex Luthor-t személyesíti meg. Nem hazudtolja meg magát, azaz Jesse Eisenberg még mindig Jesse Eisenberg-et játszik. Már az elején kihangsúlyozták, hogy ez a Luthor egy teljesen más figura lesz a korábbiakhoz képest, és ez félig-meddig be is bizonyosodott. Azon kívül, hogy több ponton is inkább a 1978-as Superman-film parodisztikus, ripacskodó Luthor-ját idézi, ez a karakter új megvilágításba helyezve már egy egzisztenciális problémákkal küzdő hiperaktív jellem, aki excentrikus tulajdonságokkal rendelkezik, csillapíthatatlan irányításmániájának köszönhetően királyként szeretne tetszelegni a világ sakktábláján. Elég meredek próbálkozás, de még a klisékkel megfogalmazott bölcs, megfontolt (legalábbis annak szánt), ám végső soron zavaros gondolatai ellenére is működik a karakter. Azonban, ha minőségben nem is, egyvalamiben megelőzte a DC a Marvel-t: Wonder Woman a képregényes mozifilmek első igazi szuperhőse a gyengébbik nem képviselőjeként, aki minden kételyt eloszlat arról, hogy vajon működhet e női főhőssel egy mozgóképes adaptáció. A különfilmje még várat magára, de itteni feltűnése is hihetetlen maradandó, a szerepeltetése hiába erőltetett kicsit, Gal Gadot megszemélyesítésében megszületett a mozivásznon az első ilyen karakter, amit ha jó használnak a jövőben, akár még forradalmasíthatja is a műfajt. Amikor megjelenik, az a film legjobb pillanatai közé tartozik, már csak a zenei aláfestés miatt is: a muzsika azonban néhány taktustól eltekintve vagy az előző epizódból nyúl, vagy teljesen jellegtelen. Hans Zimmer, és Junkie XL izgalmasnak ígérkező összefogása nem váltotta be teljes mértékben a hozzá fűzött reményeket.
Mint ahogy maga a film sem. Azt azonban el kell ismerni, hogy bár kapott elég hideget, még sem annyira rossz, mint a híre. A Marvel-mércét nem ugorták meg (bár a rivális stúdió egy-két gyengébb próbálkozásánál azért jobb lett), nem sikerült maradéktalanul kiaknázni a témában rejlő lehetőségeket. A Batman Superman ellen mégis nézhető, sőt mi több, szórakoztató film, tele meglepetésekkel, főleg értem ezt a sötét lovagra, aki a mozi egyik utolsó akciójelenetében olyan bunyót rendez, mely láttán minden rajongó megnyalja mind a tíz ujját – reccsennek az állkapcsok, törnek a csontok, szóval azért kell majd az a véresebb, vágatlan verzió. Még akkor is, ha Snyder most sem bírt magával, és csak azért is berakott az utolsó fél órára egy CGI-vel telepakolt, rengeteg robbanással, és pusztítással körített látványorgiát. De a Marvel koronája miatt egyelőre nem kell aggódni. Ha lesz is trónfosztás, az biztos nem ennek a filmnek a számlájára lesz majd felírható. És minden bizonnyal a jövőre érkező Justice League gigaprodukciójára sem, amit szintén Snyder követ el, tehát a rajongók nyugodtan kezdhetik az aggódást. Mert legyen a Batman Superman ellen bármennyire is nézhető látványfilm, a DC univerzum sorsa eddig nem alakul túl fényesen, és még az is simán elképzelhető, hogy a szólófilmek (amiket a jelenlegi pletykák-bejelentések szerint tehetséges arcok hoznak majd össze) jobbak lesznek, mint a két részletben érkező csapatos móka. Ami nem lenne túl jó, hiszen mégiscsak egy Justice League-ről beszélünk. Fel van tehát téve a kérdés: a Warner vagy radikális változtatásokat eszközöl, és rákoppint Snyder-re (akire amúgy a teljes DC univerzum bábáskodását is rábízták), vagy nem tesz semmit, és folytatja tovább ugyanígy. Szerintem nem vagyok vele egyedül, ha arra tippelek, hogy végül az utóbbi fog megtörténni.
Na de milyen lett maga a film? Teszi fel a legfontosabb kérdést a csupán szórakozni akaró, popcornt zabáló néző, és a már az oviban is szuperhősöket nézegető, két lábon járó képregénylexikonként funkcionáló comic-fan egyszerre. Nos, először is: komoly. A Marvel filmek könnyedebb, és sokszor viccesebbre vett szellemiségével (bár ha minden igaz, ez idén náluk is megváltozik) szembemenve a Batman Superman ellen egy sokkal ridegebb, és realisztikusabb képet vizionál a szuperképességű személyekről, és szerepükről a társadalomban. Egy 9/11 utáni világban már sokkal kevésbé tolerálható az, hogy egy fél nagyvárost rombolnak le, még ha valamennyire szükséges is volt ez a Föld megmentése érdekében. Nem számít, hogy ki melyik oldalon áll, egy világváros majdnemhogy rombadöntése egyszerűen nem maradhat következmények nélkül. Ez Supermanre (Henry Cavill) ugyanúgy érvényes. A legtöbben egy égből alászálló istent látnak benne, mások pedig magát az ördögöt, aki sosem lesz olyan, mint mi, és képességeit is könnyen ellenünk fordíthatná, ha úgy tartja kedve, és senki sem tudná megállítani. Egy biztos: a világra már senki sem tekint úgy, mint azelőtt, és már a csillagos égboltra is más szemmel nézünk fel. Kiderült, hogy nem vagyunk egyedül, és ahogy lenni szokott, ez rengeteg félelmet is szül. Egy külön bizottság alakul ki Superman tevékenységének a felülvizsgálására, azonban az acélember semmi esetre sem akarja magát nekik alárendelni. Néhány ember számára azonban a bizalom nehezen kiváltható reakció. Bruce Wayne (Ben Affleck), aki ott volt a metropolisi csatánál, újra magára ölti a denevérgúnyát, hogy saját kezűleg állítsa meg Supermant. Nem is sejtve, hogy a háttérben egy aprólékos, kigondolt terv lényege pont az, hogy mindez megtörténjen.
Lehet, hogy hülye példa, de mintha a Supermant megosztó véleményeket Zack Snyder-re is rálehetne sütni. Egyesek a 21. század egyik legjobb rendezőjét látják benne, egy vizuális képzelettel megáldott művészt (e jelzőket még a 300, és a Watchmen idején aggatták rá), aki biztos kézzel vezényli CGI-vel teleszórt látványbombáit, melyek tükörfényesen tetszelegnek Hollywood palettáján. Mások azonban magát az Antikrisztussal azonosítják Snyder-t, az üres, jellegtelen, ráadásul még agyatlan popcornmozik dédelgetőjeként, akinek inkább videoklipeket kellene rendeznie, jól lehet, most is azt teszi, csak két órás játékidőkkel. Hogy melyik oldalnál van az igazság? Rátok bízom. Mondjuk őt se irigylem. Olyan elvárásoknak kellett megfelelnie (főleg a felemás Acélember után), ami idegesítő tumorként rághatta belülről, érthető tehát a megfelelési kényszer, és a biztonsági játék, a Batman Superman ellennel kapcsolatban. Aztán ott vannak még a habzó szájú fanatikusok is, akik túlzott vehemenciával kötnek bele a film minden egyes képkockájába, ezt tették Az acélembernél, ezt teszik most is, és ezúttal úgy látszik a kisebb hang azoké, akik a mérleg pozitív oldalán állnak. Azért a valóságban nem ennyire rossz a helyzet. A Batman Superman ellen a biztonsági játszmák ékes példája. Biztosra kellett menni, ezért mindent beleraktak, amit el lehet képzelni azért, hogy megfeleljenek a hétköznapi, moziba járó közönségnek, és a képregényrajongók hadának is. Mégis leginkább az utóbbinak, Snyder bevallása szerint. De rendezőnknek, annak ellenére, hogy képregénybuzi, még mindig csak nagyon halvány fogalma van csak ezeknek a karaktereknek a mibenlétéről. És eme hiányos tudását nemegyszer meg is villantja.
Van itt minden kérem szépen, bűnözőket halomra robbantó, és géppuskázó Batmantől kezdve az előző filmet is jellemző megannyi logikai bakin át egy bazinagy CGI-monsztáig bezárólag. Látszólag ugyanazokból a szépséghibáktól szenved, mint az előző, avagy a forgatókönyv – ne szépítsünk rajta – egyszerűen, és szimplán kimondva, úgy ahogy van, rossz. A két szembenálló hős, Batman, és Superman párhuzamba vonása, és különböző, de végső soron mégiscsak hasonló személyiségjegyeiknek lefestése az érzelmek, és a logika használata nélkül történik, sőt, a szkript képtelen ennek az ellentétnek drámát, és jelentőséget adni. A karakterek olyan mondvacsinált okok miatt csépelik egymást, ami nagyon gyenge lábakon áll – mondhatni összecsapott, és a legostobább képregényes hagyományokat eleveníti fel. Emellett a film kifejezetten cikin próbálja kijavítani az előzmény hibáit. Példa: Az acélemberben Superman a végső metropolisi zúzás során több ember ölt meg, mint amennyit megmentett volna, a leomló épületek, és az életveszélyes zuhanó törmelékek miatt. Megoldás: a jelen tárgyalt produkcióban majd minden nagyobb akciójelenet (különösen persze a végső összecsapás) előtt elhangzik, hogy az adott környék, vagy épület éppen üres. És akkor ezek után ne mondja azt a gyermeki szívtől dagadó képregényfan, hogy a Warner fejesei már nem először bizonyítják, hogy bár náluk vannak a világ legnagyobb hőseinek a jogai, még mindig dunsztjuk sincs, mit kezdjenek velük.
De mint fentebb írtam, a teljes kép korántsem annyira borús. Tény, hogy a felsorolt negatívumok nehezen vitathatóak el a filmtől, és a rengeteg malőrt még az állítólag 30 perccel hosszabb lakossági kiadás sem fogja kijavítani – egyébként alapjában véve a két és fél órás játékidővel is túl van tolva kicsit. Nem ez a film fogja megszorongatni a Marvel tökeit, de a gyenge forgatókönyv ellenére mégiscsak tartalmaz nem egy pozitívumot. Legelőször is, minden előzetes fanyalgás, és nemtetszés ellenére Ben Affleck nagyon jó Batman, és ugyanolyan jó Bruce Wayne is. Se nem jobb, se nem rosszabb Christian Bale-nél, csak egyszerűen más. Életereje csúcspontján már túl van, idős, kiégett, és cinikus. Nem hisz már a csodákban, a bűn elleni fáradhatatlan harc szívét-lelkét megkeményítette, és kissé gyanakvóbbá, előítéletesebbé tette. Szülei halálának fájdalmas emléke még ennyi idő után sem hagyja nyugodni, bőrét számtalan sebhely, és ránc borítja, de még mindig képes odacsapni, ha kell. Affleck láthatóan fizikailag, és színészileg is mindent beleadott, és ennek fényes gyümölcse remekül kiütközik a filmből, kétségtelenül ő a produkció legnagyobb meglepetése. Ez a figura már a Nolan-i realizmussal szemben sokkal képregényesebb, ehhez jönnek még a verbális, és vizuális idézetek a The Dark Knight Returns-ből, ezek összessége egy rendkívül erős kezdést eredményez – ezt látva a néző már-már hitetlenkedve kapkodja a fejét, hogy mégis milyen alapja volt a sok negatív kritikának. A képregény kétségkívül megragadta Snyder figyelmét, néha konkrét jeleneteket, és képkockákat utánoz le belőle, viszont ezek mégis működnek annyira, hogy ne az ezerszer lerágott csont érzésével, és unalmas tekintettel nézzük végig ezeket a részeket.
Affleck-hez hasonló előítéletekkel nézett szembe Jesse Eisenberg is, aki Superman legnagyobb szellemi ellenlábasát, Lex Luthor-t személyesíti meg. Nem hazudtolja meg magát, azaz Jesse Eisenberg még mindig Jesse Eisenberg-et játszik. Már az elején kihangsúlyozták, hogy ez a Luthor egy teljesen más figura lesz a korábbiakhoz képest, és ez félig-meddig be is bizonyosodott. Azon kívül, hogy több ponton is inkább a 1978-as Superman-film parodisztikus, ripacskodó Luthor-ját idézi, ez a karakter új megvilágításba helyezve már egy egzisztenciális problémákkal küzdő hiperaktív jellem, aki excentrikus tulajdonságokkal rendelkezik, csillapíthatatlan irányításmániájának köszönhetően királyként szeretne tetszelegni a világ sakktábláján. Elég meredek próbálkozás, de még a klisékkel megfogalmazott bölcs, megfontolt (legalábbis annak szánt), ám végső soron zavaros gondolatai ellenére is működik a karakter. Azonban, ha minőségben nem is, egyvalamiben megelőzte a DC a Marvel-t: Wonder Woman a képregényes mozifilmek első igazi szuperhőse a gyengébbik nem képviselőjeként, aki minden kételyt eloszlat arról, hogy vajon működhet e női főhőssel egy mozgóképes adaptáció. A különfilmje még várat magára, de itteni feltűnése is hihetetlen maradandó, a szerepeltetése hiába erőltetett kicsit, Gal Gadot megszemélyesítésében megszületett a mozivásznon az első ilyen karakter, amit ha jó használnak a jövőben, akár még forradalmasíthatja is a műfajt. Amikor megjelenik, az a film legjobb pillanatai közé tartozik, már csak a zenei aláfestés miatt is: a muzsika azonban néhány taktustól eltekintve vagy az előző epizódból nyúl, vagy teljesen jellegtelen. Hans Zimmer, és Junkie XL izgalmasnak ígérkező összefogása nem váltotta be teljes mértékben a hozzá fűzött reményeket.
Mint ahogy maga a film sem. Azt azonban el kell ismerni, hogy bár kapott elég hideget, még sem annyira rossz, mint a híre. A Marvel-mércét nem ugorták meg (bár a rivális stúdió egy-két gyengébb próbálkozásánál azért jobb lett), nem sikerült maradéktalanul kiaknázni a témában rejlő lehetőségeket. A Batman Superman ellen mégis nézhető, sőt mi több, szórakoztató film, tele meglepetésekkel, főleg értem ezt a sötét lovagra, aki a mozi egyik utolsó akciójelenetében olyan bunyót rendez, mely láttán minden rajongó megnyalja mind a tíz ujját – reccsennek az állkapcsok, törnek a csontok, szóval azért kell majd az a véresebb, vágatlan verzió. Még akkor is, ha Snyder most sem bírt magával, és csak azért is berakott az utolsó fél órára egy CGI-vel telepakolt, rengeteg robbanással, és pusztítással körített látványorgiát. De a Marvel koronája miatt egyelőre nem kell aggódni. Ha lesz is trónfosztás, az biztos nem ennek a filmnek a számlájára lesz majd felírható. És minden bizonnyal a jövőre érkező Justice League gigaprodukciójára sem, amit szintén Snyder követ el, tehát a rajongók nyugodtan kezdhetik az aggódást. Mert legyen a Batman Superman ellen bármennyire is nézhető látványfilm, a DC univerzum sorsa eddig nem alakul túl fényesen, és még az is simán elképzelhető, hogy a szólófilmek (amiket a jelenlegi pletykák-bejelentések szerint tehetséges arcok hoznak majd össze) jobbak lesznek, mint a két részletben érkező csapatos móka. Ami nem lenne túl jó, hiszen mégiscsak egy Justice League-ről beszélünk. Fel van tehát téve a kérdés: a Warner vagy radikális változtatásokat eszközöl, és rákoppint Snyder-re (akire amúgy a teljes DC univerzum bábáskodását is rábízták), vagy nem tesz semmit, és folytatja tovább ugyanígy. Szerintem nem vagyok vele egyedül, ha arra tippelek, hogy végül az utóbbi fog megtörténni.
