Amerika Kapitány a legelső szuperhősök egyike volt. Maga a hősiesség, a jóság, és önzetlenség mintaképe, nem utolsósorban az amerikai álom. Egy eszmény
megtestesítője, ami bőven túlmutatott még a jelmezt, és pajzsot viselő Steve
Rogers-en is. A betegeskedő, gyenge brooklyni srác, bár testileg nem volt
alkalmas a harcra, de a szívét, és küzdőszellemét a legtöbb katona
megirigyelhette volna. Az erőnövelő szérum izmokat, és állóképességet adott
neki, de sosem amiatt volt az, aki. Nemcsak az Egyesült Államokat képviselte,
hanem ennél is sokkal magasztosabb, nagyobb dolgokat. Ám magához az eszméhez,
amit a csillagos-sávos maskara képviselt, egyedül Steve Rogers-nek sikerült
felnőni. A képregények lapjain nem is érkezhetett volna jobbkor, mint 1941-ben:
tombolt a Második Világháború, Amerika is lassan hadba lépett, és a
legtöbbeknek szüksége volt valamiféle hősképre, vagy ideálra, amiből erőt, és
lelkesedést meríthetnek. A Kapitány tökéletesen kiszolgálta ezen igényeket. Már
a legelső szám borítóján bevitt egy ütést Adolf Hitlernek, és ezek után nem
volt megállás. A Kapitány végigküzdötte az egész világégést, hihetetlen
sikerrel, azonban, egyáltalán nem váratlan módon, miután véget ért a háború, a
kitörő tapsvihar is szép lassan halkulni kezdett. Az évek során a Kapitány
látszólag eltűnt, meghalt, visszajött, tagja, majd később vezetője lett a
Bosszú Angyalainak, de a huszadik század végére jelentősen megkopott az
ázsiója, ha saját sorozatairól volt szó. A világ megváltozott, azok az eszmék,
amiket Steve Rogers képviselt, idejétmúltak, ódivatúvá váltak, ő pedig nem volt
más, mint egy dinoszaurusz a modern korban. Az írók sem nagyon tudtak mit
kezdeni vele, egészen a 2000-es évek közepéig, amikoris Ed Brubaker, az újraindult
Amerika Kapitány képregényben sikeresen frissítette fel a figurát, valódi
személyiséget, mélységet adott neki, feltéve a kérdést, hogy mégis milyen hely
van egy ilyen hős számára, egy olyan világban, mint a mai. Ettől függetlenül
még mindig ugyanazt képviselte, mint a régmúltban. Maga volt az amerikai
lobogó.

És ez a lobogó most vértől ázik. A Polgárháború során a Kapitány, és csapata ádáz, fáradhatatlan harcot folytatott a szuperhumán regisztrációs törvény ellen, és miközben azzal voltak elfoglalva, hogy az amerikai kormánynak, és Vasembernek ellenálljanak, ráeszmélt, hogy a kíméletlen harcot olyan áldozatokkal járnak, amiért nem érdemes tovább folytatni, ezért megadta magát. A legvégsőkig megőrizte méltóságát, és tisztességét, ezért ítélőszék elé állt – nem is sejtve, hogy ennek végzetes következményei lesznek. A bíróság előtt egy merénylő lelövi a Kapitányt, aki bilincsben, vérbe fagyva leli halálát a hideg betonon. Váratlanul, üldözötten, megbélyegezve, az állam ellenségeként, egy golyó által. Az ember, aki maga volt Amerika, nincs többé. Az egész világ gyászba borul, a hősök között pedig, az amúgyis kiélezett ellentéteknek köszönhetően csak még nagyobb lett a széthúzás, és a depresszív hangulat. A tragédia rendesen felforgatta a Marvel univerzumát, a Polgárháború durva eseményeit egy még annál is kegyetlenebb fordulat zárta, amely hű volt a fokozatosan eluralkodó sötét hangvételhez. A hősök mindkét oldalon túl sokat vesztettek már, túl hamar, és azért, hogy a regisztráció mellett vannak e vagy sem a harcban, mindegyiküknek felelnie kell. És a Kapitány fizette a legnagyobb árat. Az életét. A Fallen Son: The Death of Captain America című minisorozat a tragédiának a következményeit mutatja be, és vizsgálja felül azt, hogy a különböző hősök, barátok, civilek, megmentettek, bajtársak hogyan reagálnak a Kapitány halálesetére.

Jeph Loeb-et, többek közt a legjobb Batman-történetek íróját, egy személyes tragédia inspirálta az alkotás közben: kisfia néhány évvel korábban halt meg csontrák következtében, ami után Loeb teljesen összetört, és végig kellett mennie az ilyenkor, sajnálatos módon törvényszerű gyász mind az öt szakaszán. Az öt részes sorozat is pontosan ilyen formában született meg, azaz erre a témára felhúzva kapunk egy cselekményt, ami epizódonként foglalkozik egy-egy szakasszal, mindig egy másik hőssel a középpontban. Először jön a Tagadás: sokan egyszerűen képtelenek elhinni, hogy a Kapitány tényleg meghalt, köztük Rozsomák is, aki saját szemével is meg akar bizonyosodni a tragédia mivoltáról, mivel nem tudja elfogadni a tényt. Aztán következik a Harag: az epizód a kettészakadt Bosszú Angyalait mutatja be, párhuzamos működésű cselekménnyel. Felváltva láthatjuk egyszer az egyik csapatot, akik pókerbe fojtják bánatukat, a következő kockán pedig már a másik csoport próbálja meg a rosszfiúk elgyepálásával levezetni a dühöt, és a feszültséget. Az Alkudozás gyönyörűen lefesti azt, hogy Amerika Kapitány, és Steve Rogers nem feltétlenül ugyanaz a személy, előbbi sokkal inkább már egy élő legenda lett, egy valódi jelkép, utóbbi pedig ezt a jelképet felöltő ember, aki bátorságával páratlan hőstetteket hajtott végre. Vasember eközben megpróbálja rábeszélni a nemrég visszatért Sólyomszemet, hogy vegye át Steve szerepét, hogy a hitet megőrizze az embereknek, és a Kapitány szelleme tovább éljen, vagy talán csak azért, hogy ezzel is enyhítse kicsit saját bűntudatot, és megtisztítsa a lelkiismeretét. A Depresszió során Pókember kerül középpontba, akit a gyász okán elönt a rosszkedv, és a kilátástalanság. Főleg persze a Kapitány miatt, de a saját életében bekövetkezett tragédiákra (Ben bácsi, George, és Gwen Stacy halála) is visszagondol, tovább ostorozza magát azzal, hogy hősködésének, és kettős kilétének mennyi nem várt, súlyos ára volt. Mindezt húsbamarkolóan őszinte monológokkal, és dialógusokkal. Legvégül pedig az Elfogadás zárja a sort, amely Steve temetését mutatja be. A képregényes műfajtól szokatlanul semmi magasztos nem volt a Kapitány halálában. Semmi szenzáció, semmi hősies küzdelem, semmi önfeláldozás, bátor tett, nem a jóért való küzdelem során következik be a tragédia. A Kapitányt egyszerűen csak lelövik, mint egy kutyát. Temetésekor azonban megkapja mindazt a pátoszt, tiszteletet, megbecsülést, és méltó búcsúztatást, amit halálakor nem. Ezek után pedig örök nyugalomra helyezik.

A minisorozatnak rendkívül komor, és szomorú hangulata van, Loeb tartalmas, mély mondatai, és párbeszédei hitelesen érzékeltetik a tragédiát, és ami utána jön – véresen komolyan veszi magát, és teszi ezt mindenféle giccs nélkül. A történet mellé a szintén hangulatos rajzok is kiválóan asszisztálnak, olyan nevek működtek közre, mint Leinil Yu, Ed McGuinness, John Romita Jr., David Finch, és John Cassaday. A szuperhős képregényektől ugyan sosem volt idegen a fontosabb karakterek megölése, a Kapitány valahogyan mégis kivételt képez. Halálának sokkal nagyobb súlya van, több, mint bárkinek, ebben a formában pedig ahogy olvasható, különösen gyomorbavágó, és szívszorító az egész. Még ha később történik egy, s más, ami a műfajban legtöbbször eléggé megszokott, bevett szokás. A többi elhalálozott hőssel ellentétben itt nem csak egy ember, egy hős vesztette életét, hanem egy egész álom. És ha bár Steve Rogers halott, de a jelkép tovább él.

Marvel+ #15-18 (2014)
Fallen Son: The Death of Captain America (2007)

És ez a lobogó most vértől ázik. A Polgárháború során a Kapitány, és csapata ádáz, fáradhatatlan harcot folytatott a szuperhumán regisztrációs törvény ellen, és miközben azzal voltak elfoglalva, hogy az amerikai kormánynak, és Vasembernek ellenálljanak, ráeszmélt, hogy a kíméletlen harcot olyan áldozatokkal járnak, amiért nem érdemes tovább folytatni, ezért megadta magát. A legvégsőkig megőrizte méltóságát, és tisztességét, ezért ítélőszék elé állt – nem is sejtve, hogy ennek végzetes következményei lesznek. A bíróság előtt egy merénylő lelövi a Kapitányt, aki bilincsben, vérbe fagyva leli halálát a hideg betonon. Váratlanul, üldözötten, megbélyegezve, az állam ellenségeként, egy golyó által. Az ember, aki maga volt Amerika, nincs többé. Az egész világ gyászba borul, a hősök között pedig, az amúgyis kiélezett ellentéteknek köszönhetően csak még nagyobb lett a széthúzás, és a depresszív hangulat. A tragédia rendesen felforgatta a Marvel univerzumát, a Polgárháború durva eseményeit egy még annál is kegyetlenebb fordulat zárta, amely hű volt a fokozatosan eluralkodó sötét hangvételhez. A hősök mindkét oldalon túl sokat vesztettek már, túl hamar, és azért, hogy a regisztráció mellett vannak e vagy sem a harcban, mindegyiküknek felelnie kell. És a Kapitány fizette a legnagyobb árat. Az életét. A Fallen Son: The Death of Captain America című minisorozat a tragédiának a következményeit mutatja be, és vizsgálja felül azt, hogy a különböző hősök, barátok, civilek, megmentettek, bajtársak hogyan reagálnak a Kapitány halálesetére.

Jeph Loeb-et, többek közt a legjobb Batman-történetek íróját, egy személyes tragédia inspirálta az alkotás közben: kisfia néhány évvel korábban halt meg csontrák következtében, ami után Loeb teljesen összetört, és végig kellett mennie az ilyenkor, sajnálatos módon törvényszerű gyász mind az öt szakaszán. Az öt részes sorozat is pontosan ilyen formában született meg, azaz erre a témára felhúzva kapunk egy cselekményt, ami epizódonként foglalkozik egy-egy szakasszal, mindig egy másik hőssel a középpontban. Először jön a Tagadás: sokan egyszerűen képtelenek elhinni, hogy a Kapitány tényleg meghalt, köztük Rozsomák is, aki saját szemével is meg akar bizonyosodni a tragédia mivoltáról, mivel nem tudja elfogadni a tényt. Aztán következik a Harag: az epizód a kettészakadt Bosszú Angyalait mutatja be, párhuzamos működésű cselekménnyel. Felváltva láthatjuk egyszer az egyik csapatot, akik pókerbe fojtják bánatukat, a következő kockán pedig már a másik csoport próbálja meg a rosszfiúk elgyepálásával levezetni a dühöt, és a feszültséget. Az Alkudozás gyönyörűen lefesti azt, hogy Amerika Kapitány, és Steve Rogers nem feltétlenül ugyanaz a személy, előbbi sokkal inkább már egy élő legenda lett, egy valódi jelkép, utóbbi pedig ezt a jelképet felöltő ember, aki bátorságával páratlan hőstetteket hajtott végre. Vasember eközben megpróbálja rábeszélni a nemrég visszatért Sólyomszemet, hogy vegye át Steve szerepét, hogy a hitet megőrizze az embereknek, és a Kapitány szelleme tovább éljen, vagy talán csak azért, hogy ezzel is enyhítse kicsit saját bűntudatot, és megtisztítsa a lelkiismeretét. A Depresszió során Pókember kerül középpontba, akit a gyász okán elönt a rosszkedv, és a kilátástalanság. Főleg persze a Kapitány miatt, de a saját életében bekövetkezett tragédiákra (Ben bácsi, George, és Gwen Stacy halála) is visszagondol, tovább ostorozza magát azzal, hogy hősködésének, és kettős kilétének mennyi nem várt, súlyos ára volt. Mindezt húsbamarkolóan őszinte monológokkal, és dialógusokkal. Legvégül pedig az Elfogadás zárja a sort, amely Steve temetését mutatja be. A képregényes műfajtól szokatlanul semmi magasztos nem volt a Kapitány halálában. Semmi szenzáció, semmi hősies küzdelem, semmi önfeláldozás, bátor tett, nem a jóért való küzdelem során következik be a tragédia. A Kapitányt egyszerűen csak lelövik, mint egy kutyát. Temetésekor azonban megkapja mindazt a pátoszt, tiszteletet, megbecsülést, és méltó búcsúztatást, amit halálakor nem. Ezek után pedig örök nyugalomra helyezik.

A minisorozatnak rendkívül komor, és szomorú hangulata van, Loeb tartalmas, mély mondatai, és párbeszédei hitelesen érzékeltetik a tragédiát, és ami utána jön – véresen komolyan veszi magát, és teszi ezt mindenféle giccs nélkül. A történet mellé a szintén hangulatos rajzok is kiválóan asszisztálnak, olyan nevek működtek közre, mint Leinil Yu, Ed McGuinness, John Romita Jr., David Finch, és John Cassaday. A szuperhős képregényektől ugyan sosem volt idegen a fontosabb karakterek megölése, a Kapitány valahogyan mégis kivételt képez. Halálának sokkal nagyobb súlya van, több, mint bárkinek, ebben a formában pedig ahogy olvasható, különösen gyomorbavágó, és szívszorító az egész. Még ha később történik egy, s más, ami a műfajban legtöbbször eléggé megszokott, bevett szokás. A többi elhalálozott hőssel ellentétben itt nem csak egy ember, egy hős vesztette életét, hanem egy egész álom. És ha bár Steve Rogers halott, de a jelkép tovább él.

Marvel+ #15-18 (2014)
Fallen Son: The Death of Captain America (2007)









