Magyarországon mindigis népszerű volt az X-Men csapat. Persze nem kell
mindjárt a number one szuperhősök közé sorolni őket, akik maradéktalanul
meghódították a hazai közönséget, de tény, hogy mindig sokan olvasták, és nézik
a mutánsok kalandjait. A ’90-es években anyagi okok miatt szűnt meg a
képregénysorozat, ami viszonylag azért elég sokáig bírta (voltak már sokkal
rosszabbul menő sorozatok nála), aztán a 2000-es évek közepén visszatértek
Xavier tanítványai, teljesen új formában. Az Ultimate X-Men az akkor
nagyon jól futó Csodálatos Pókember sikerét szerette volna meglovagolni
(a Pannini kiadó még három sorozatot indított: Fantasztikus Négyes, Rozsomák,
és Pókember), de a nagy lelkesedésnek, és lendületnek nem lett sok jó
következménye. 26 szám után megint búcsúztak a mutánsok – a kiadó mellélőtt a
tervekkel, az eladási mutatók a vártnál gyengébben szerepeltek. De még így is
sokáig kitartott a körülményekhez képest, a leghosszabb ideig természetesen
Pókember húzta (ő a 27. számnál intett agyőt), akinek kalandjai a Kingpin által
folyatódtak kötetes formátumban, mígnem aztán kéthavonta megjelenő füzetekre
váltottak. És kis idővel később az X-Menek is visszatérhettek: A Marvel+
7. számától állandó helyük van a sorozatban, és pont egy minőségi, sikerese
címmel történt meg az újbóli felbukkanás. A Joss Whedon által gondozott Astonishing X-Men számos elismerést kapott a rajongóktól, és itthon is
talált magának közönséget.
Az első hat rész persze csak bemelegítés volt. Whedon sztorija, és a hangvétel egy sokkal szövevényesebb, rejtélyesebb, és sötétebb tónusú stílussal kecsegtetett, és a folytatásban tökéletesen beváltja az ígéretét. A mutáns-társadalmat felkavaró gyógyszer után régi, és új fenyegetésekkel is szembe kell néznie a csapatnak. Whedon tovább szövi a megkezdett fonalat, okosan, és szép lassúsággal építi fel a sztorit, egy-egy rész végén brutális cliffhangerekkel dolgozva, amik után az olvasó epekedve követeli magának azonnal a folytatást. Bár a mutáns-gént kiirtó szérum problémáját elég hamar lerendezték, semmi sem marad következmények nélkül, és az utóhatások még mindig szülnek súlyos tragédiákat. A történet ridegségét, és komolyságát egy gyerekhalál erősíti, ami mesterien van felépítve, megadja az alaphangulatot, és a következőkben sem veszít az energiájából. A komolyság mellett a humort sem felejti el, jól egyensúlyozik a két eltérő stílus között, és Whedon még mindig nagyon ért a karakterek egymás közötti kémiájához, és az interakcióval is remekül bánik. Senki sem szorul háttérbe, mindenki kiveszi a részét a cselekményből, és mindegyikük megkapja a maga szeletét, John Cassaday pedig (szokásához híven) megint szépen rajzol. Mondanivalója ugyan kevesebb van, mint az előzménynek, legfeljebb annyi, hogy a mesterséges intelligencia öntudatra ébredésével még mindig vigyázni kell, és előkerül a jó öreg klisé, miszerint a jövőben valaki tenni fog valami rosszat, ami milliók életébe fog kerülni, és ezért még a jelenben meg kell ölni, hogy megváltozzon a tér-idő kontinuum, jóval azelőtt megelőzve a bajt, mielőtt az megtörténne. Emellett komoly belső machinációval is szembe kell néznie a csapatnak, valaki befolyásolja őket, tudtukon kívül manipulálja a tagokat, akik túl későn jönnek rá, hogy milyen erők mozgolódnak a háttérben. Jó képregény, egyetlen hibája, hogy nagyon hamar végez vele az ember. A régi hagyományokhoz képest kevés benne a párbeszéd, van ahol inkább az akciójelenetek, és a látvány dominál, Cassaday hatalmas panelekkel dolgozik, és ez kissé megkurtítja a történet jelentőségét, és érvényét. De azért nem annyira, hogy csupán üres látvány-orgia legyen az egész.
A Marvel+ egyik legnagyobb erénye pontosan az, hogy olyan történeteket ismerhet meg a mezei képregényrajongó, amiket különben talán el sem olvasna. Mint például a Megtorlót. Az eredeti nevén Frank Castle nevű karakter sem ismeretlen itthon, megjelent már A Csodálatos Pókember legelső szériájának lapjain, a War Zone című minisorozat keretein belül, majd nemrég kijött egy kötetet is – nem véletlen, hogy nem lett folytatása, a karakter nem valami népszerű nálunk. Pedig lenne rá oka, hiszen Garth Ennis annak idején gigasikert csinált a Megtorló sorozatból, és annyira jól végezte a dolgát, hogy Frank Castle figurája már-már szinte menthetetlenül összeforrt vele. Ennis történetei nyersek, véresek, groteszk, cinikus humorral, rengeteg erőszakkal, és minden mással, ami ezekkel a jelzőkkel jár kézenfogva. Azaz ízig-vérig illeszkedik a Megtorló sötét, kegyetlen, és vérgőzös világába. A Marvel+-ba is bekerült idővel, igaz csak egy sztori erejéig (legalábbis egyelőre), viszont abban a 24 oldalban minden benne van, ami miatt a rajongók szeretik Frank elborult, tűzharcokkal teli kalandjait. Az említett sztorit szintén Ennis írta, és nem kapcsolódik semmilyen nagyobb eseményhez, vagy történetfolyamhoz, tehát önmagában is tökéletesen értelmezhető, még azoknak is, akiknek csak nagyon kevés fogalmuk van ennek a figurának a mibenlétéről
Frank-et megbilincseli, és magával viszi egy kotnyeles újságíró, aki minden áron szeretne írni egy Megtorló-cikket. Ezért megzsarolj a főhősünket: vagy vele tarthat egy éjszakára, hogy szemtanúja lehessen Frank „munkájának”, vagy kapcsolatai, és információ segítségével elintézi az egyik rendőr-ismerősét, aki a háttérben összejátszik a koponya-pólós gyilkossal. Frank belemegy a játékba, és mint mindig, most is azt csinálja, amihez a legjobban ért: hidegvérrel végez a rosszfiúkkal. Már-már felrémlik a Collateral című mozifilm, csak itt most fordított a helyzet. Maga a gyilkos kényszerül rá erre a fura alkalmi szövetségre, és őt szabják feltételekhez. Bólogatnia kell, de közben bőszen teszi is a dolgát. Ennis egy hullámvasút sebességével viszi a cselekményt, ami tömör, feszes, és mégis hatásos. Röpke 24 oldalon képes egy velős, valamiféleképp egyedi történetet elmesélnie, ami rá jellemzően véres, golyóütötte, és nem nélkülözi a beteg humort sem. Csupán egyszer móka, mégis üde színfoltja a Marvel+ sorozatnak. Sőt, legszívesebben ezt is önálló, havonta megjelenő kiadványként olvasná az ember.
Marvel+ #13-24 (2014-2015)
Astonishing X-Men #7-18 (2005-2006)
The Punisher #15 (2002)
Az első hat rész persze csak bemelegítés volt. Whedon sztorija, és a hangvétel egy sokkal szövevényesebb, rejtélyesebb, és sötétebb tónusú stílussal kecsegtetett, és a folytatásban tökéletesen beváltja az ígéretét. A mutáns-társadalmat felkavaró gyógyszer után régi, és új fenyegetésekkel is szembe kell néznie a csapatnak. Whedon tovább szövi a megkezdett fonalat, okosan, és szép lassúsággal építi fel a sztorit, egy-egy rész végén brutális cliffhangerekkel dolgozva, amik után az olvasó epekedve követeli magának azonnal a folytatást. Bár a mutáns-gént kiirtó szérum problémáját elég hamar lerendezték, semmi sem marad következmények nélkül, és az utóhatások még mindig szülnek súlyos tragédiákat. A történet ridegségét, és komolyságát egy gyerekhalál erősíti, ami mesterien van felépítve, megadja az alaphangulatot, és a következőkben sem veszít az energiájából. A komolyság mellett a humort sem felejti el, jól egyensúlyozik a két eltérő stílus között, és Whedon még mindig nagyon ért a karakterek egymás közötti kémiájához, és az interakcióval is remekül bánik. Senki sem szorul háttérbe, mindenki kiveszi a részét a cselekményből, és mindegyikük megkapja a maga szeletét, John Cassaday pedig (szokásához híven) megint szépen rajzol. Mondanivalója ugyan kevesebb van, mint az előzménynek, legfeljebb annyi, hogy a mesterséges intelligencia öntudatra ébredésével még mindig vigyázni kell, és előkerül a jó öreg klisé, miszerint a jövőben valaki tenni fog valami rosszat, ami milliók életébe fog kerülni, és ezért még a jelenben meg kell ölni, hogy megváltozzon a tér-idő kontinuum, jóval azelőtt megelőzve a bajt, mielőtt az megtörténne. Emellett komoly belső machinációval is szembe kell néznie a csapatnak, valaki befolyásolja őket, tudtukon kívül manipulálja a tagokat, akik túl későn jönnek rá, hogy milyen erők mozgolódnak a háttérben. Jó képregény, egyetlen hibája, hogy nagyon hamar végez vele az ember. A régi hagyományokhoz képest kevés benne a párbeszéd, van ahol inkább az akciójelenetek, és a látvány dominál, Cassaday hatalmas panelekkel dolgozik, és ez kissé megkurtítja a történet jelentőségét, és érvényét. De azért nem annyira, hogy csupán üres látvány-orgia legyen az egész.
A Marvel+ egyik legnagyobb erénye pontosan az, hogy olyan történeteket ismerhet meg a mezei képregényrajongó, amiket különben talán el sem olvasna. Mint például a Megtorlót. Az eredeti nevén Frank Castle nevű karakter sem ismeretlen itthon, megjelent már A Csodálatos Pókember legelső szériájának lapjain, a War Zone című minisorozat keretein belül, majd nemrég kijött egy kötetet is – nem véletlen, hogy nem lett folytatása, a karakter nem valami népszerű nálunk. Pedig lenne rá oka, hiszen Garth Ennis annak idején gigasikert csinált a Megtorló sorozatból, és annyira jól végezte a dolgát, hogy Frank Castle figurája már-már szinte menthetetlenül összeforrt vele. Ennis történetei nyersek, véresek, groteszk, cinikus humorral, rengeteg erőszakkal, és minden mással, ami ezekkel a jelzőkkel jár kézenfogva. Azaz ízig-vérig illeszkedik a Megtorló sötét, kegyetlen, és vérgőzös világába. A Marvel+-ba is bekerült idővel, igaz csak egy sztori erejéig (legalábbis egyelőre), viszont abban a 24 oldalban minden benne van, ami miatt a rajongók szeretik Frank elborult, tűzharcokkal teli kalandjait. Az említett sztorit szintén Ennis írta, és nem kapcsolódik semmilyen nagyobb eseményhez, vagy történetfolyamhoz, tehát önmagában is tökéletesen értelmezhető, még azoknak is, akiknek csak nagyon kevés fogalmuk van ennek a figurának a mibenlétéről
Frank-et megbilincseli, és magával viszi egy kotnyeles újságíró, aki minden áron szeretne írni egy Megtorló-cikket. Ezért megzsarolj a főhősünket: vagy vele tarthat egy éjszakára, hogy szemtanúja lehessen Frank „munkájának”, vagy kapcsolatai, és információ segítségével elintézi az egyik rendőr-ismerősét, aki a háttérben összejátszik a koponya-pólós gyilkossal. Frank belemegy a játékba, és mint mindig, most is azt csinálja, amihez a legjobban ért: hidegvérrel végez a rosszfiúkkal. Már-már felrémlik a Collateral című mozifilm, csak itt most fordított a helyzet. Maga a gyilkos kényszerül rá erre a fura alkalmi szövetségre, és őt szabják feltételekhez. Bólogatnia kell, de közben bőszen teszi is a dolgát. Ennis egy hullámvasút sebességével viszi a cselekményt, ami tömör, feszes, és mégis hatásos. Röpke 24 oldalon képes egy velős, valamiféleképp egyedi történetet elmesélnie, ami rá jellemzően véres, golyóütötte, és nem nélkülözi a beteg humort sem. Csupán egyszer móka, mégis üde színfoltja a Marvel+ sorozatnak. Sőt, legszívesebben ezt is önálló, havonta megjelenő kiadványként olvasná az ember.
Marvel+ #13-24 (2014-2015)
Astonishing X-Men #7-18 (2005-2006)
The Punisher #15 (2002)
