Ray Gaines (Dwayne Johnson) a Los Angeles-i tűzoltóság helikopteresmentőosztagánál dolgozik, és teljes mértékben komolyan veszi a feladatát,
gondolkodás nélkül veti bele magát a legrázósabb, legveszélyesebb helyzetekbe,
hogy megmentse a bajba keveredett embereket.
Ám magánéleti szempontból az utóbbi időben alaposan rájár a rúd:
feleségével, Emmával (Carla Gugino) épp válnak, az asszony egy dúsgazdag
építésszel jár együtt, és emiatt Ray attól tart, hogy a lányával, Blake-kel
(Aledandra Daddario) is veszélybe kerülhet az egyébként szoros viszonyuk. Közben
a város másik szegletében Lawrence Hayes (Paul Giamatti), a Caltech
szeizmológiai tanszék kutatója egy új műszeren dolgozik, aminek segítségével
előre jelezhetik a földrengéseket. Azonban arra egyikük sem számít, hogy egész
Kalifornia államot erős földrengéshullám rázza meg, amihez foghatót még soha
nem tapasztaltak. Több millió ember kerül veszélybe, az épületek borulni
kezdenek, mindenhol eluralkodik a pánik, a rengéseket pedig nagy valószínűséggel a keleti parton is érezni fogják.
Szereplőink tehát nagy, és veszélyes feladatok elé néznek: Ray-nek, és feleségének meg kell mentenie a San Franciscóban rekedt lányukat, miközben ők maguk is életveszélyes helyzeteken verekedik át magukat. Hayes, és csapata pedig az egyetemen belül ragadva próbálják túlélni a hatalmas rengéseket, mindeközben figyelmeztetni az embereket a várható veszélyekre, és segítséget nyújtani nekik, hogy mi a teendő. A két főkarakter, bár a Törésvonal teljes játékideje alatt egyszer sem találkozik, mégis fontos szerepet játszanak a történetben. Mindketten eltökéltek, elhivatottak, teljes szívvel, és lelkesedéssel végzik a munkájukat, mégis különböző tragédiáik érik őket, ám azonban a váratlan katasztrófa miatt mindkettőjük személyisége nagyban fejlődik a cselekmény előrehaladtával, hiszen nincs más választásuk, mint használni a tehetségüket, tapasztalatukat, hogy segítsenek a bajba jutottakon, vagy szeretteiken. És mégis hogyan lehetne jobban eladni egy katasztrófafilmet, mint egy jó kis családi drámával, ami tökéletesen beleillik a féktelen pusztítás keretébe? A Törésvonal gyakorlatilag semmiben sem más, mint az utóbbi évek legsikeresebb, és legnépszerűbb hasonszőrű filmjei. Bátor főszereplő, aki valamilyen múltbeli tragédia miatt őrlődik, majd összeszedi magát, és a cselekmény katalizátora miatt túllép a régi dolgokon? Pipa. Okos, és talpraesett tudós, aki mindent, mindenkinél jobban tud, ámde a katasztrófák sorozata miatt mégis tátott szájjal nézi a monitorokat, és teljesen lesápad a plafont verdeső grafikonok láttán? Pipa. Fontos főszereplők, akik a legnehezebb helyzeteket is megússzák, mikor már a néző végképp elhiszi, hogy onnan már tényleg nincs semmiféle menekvés? Pipa. Kislány, vagy kutya, akit meg kell menteni? Pipa. Naplementében lobogó csillagos-sávos zászló? Pipa. És még ezen kívül rengeteg minden olyan kis apróság megtalálható a Törésvonalban, ami a legtöbb katasztrófafilmben.
Épp ezért természetesen semmiféle új dolgot nem hoz a műfajba, teljességgel a már bevált, közepes sablonokra építkezik, az összes klisé tetten érhető benne, amit csak ismer az ember, ha szeret összeomló épületeket, és sikoltva menekülő embereket nézni a mozivásznon. Már a film marketing kampánya is leginkább Roland Emmerich, Holnapután című filmjéhez volt hasonló, de nem csak a „hol leszel akkor?” kérdés jegyében mutat hasonlóságot az egykor a pusztítás királyának hívott rendező munkáival: a 2012 is hatást gyakorolhatott a Törésvonal stábjára, mint ahogy a ’90-es évekbeli népszerű katasztrófafilmek szintén. A CGI épp ezért gyönyörű, minden egyes robbanás, vagy omlás aprólékosan van kidolgozva, az épületek, kocsik, hajók borulásánál egyszer sem érezzük úgy, hogy az egész csupán egy nagyköltségvetésű, de összességében összecsapott munka, hanem épp ellenkezőleg, az effektesek minden egyes centet kihasználtak. Talán csak a nyitójelenetben lezuhanó autó miatt érheti szó a ház elejét, de azon kívül egy tökéletes látványpornó, pusztítás orgia az egész, és közben a betonnak súlya van, a víznek ereje, a hangoknak köszönhetően pedig az ember az összeszoruló gyomrában érzi a reménytelenséget, ahogy minden összeomlik körülötte. A Törésvonal tehát nem a története, vagy a fordulatai miatt jó, ugyanis előbbi csak néha pislákol kicsit az kezdő percekben, utóbbi, mint olyan, nem létezik a cselekményben, hanem a szemet gyönyörködtető látvány miatt, és kis túlzással kijelenthető, hogy az igazi főszereplő maga a Szent András-vonal, ami megannyi nehézséget gördít hőseink élete elé.
Mint előbb említettem, a kliséket egyáltalán nem próbálták meg kikerülni, hanem mintha direkt rájátszottak volna az ezerszer látott sémákra. Lényegében valamennyire ez húzza le a filmet, nem az a baj, hogy ötlettelen, hanem hogy minden egyes látványos jelenet után néhány nyugodt perc következik, amikor hőseink beszélgethetnek, vagy lelkizhetnek egymással, ami szintén nem probléma, ha a forgatókönyv dialógusait nem írták volna meg ilyen sután. A főszereplők csak a tipikus, milliószor látott sablon mondatokat puffogtatják egymásnak, ami néha ugyan tűrhető, de máskor meg borzasztóan ciki, ütős mondatokat nem igen adtak az írók a karakterek szájába, az egész túlságosan is alá lett rendelve a rombolásnak, és a látványnak. Szerencsére a színészek egy kicsit képesek még ezt is feledtetni: Dwayne Johnson filmről filmre egyre jobb színész, és ugyan itt sincs sok dolga, csupán keményen nézni, mutogatni hegyomlásnyi karjait, és néha megvillantani a makulátlan, csillogó mosolyát, de abban legalább remek munkát végez. Nélküle sokkal kevesebb lenne a film, hatásos karizmája nemhogy nézhetővé teszi a Törésvonalat, hanem ő maga cipeli két, izmoktól dagadó vállán a filmet. Mindenféle ripacskodás, és magamutogató pózolás nélkül kelti életre a veszéllyel bátran szembenéző faszagyereket, karakterét a vagány belépője során percek alatt sikerül tökéletesen bemutatni, és megragadni a lényeget. A többiek is hozzák az elvártat, miközben a néha ingadozó színvonal miatt előfordul, hogy három történetszálból egy felesleges lesz: Giamatti a (szintén) klisészámba menő szerepén túl sem csinál mást, mint magára vállalja a tudományos, földrengésekkel kapcsolatos dolgok megmagyarázását a nézőnek.
A Törésvonal nem emelkedik a katasztrófafilmek top 10-es listájába, sőt, még csak a közelébe sem kerül soha, viszont a látvány, és az izgalmas, gyomorgörcsöt előidéző jelenetek miatt egy átlagos, nézhető, műfajon belül értékelhető alkotás – mondjuk ehhez kellett egy Rock is. Nem váltja meg a világot, de tipikusan az a film, ami a moziteremben, a négy fal, és a hangfalak közt a legélvezetesebb, és ha egyszer megnézed, szórakozol rajta, de néhány hónap múlva már arra is nehezen fogsz emlékezni, hogy egyáltalán létezik-e. Emellett persze azt sem lehet elfelejteni, hogy egyszeri élménynek elég szépen megfelel, főleg a hűvös moziteremben, egy fülledt nyári napon.
Szereplőink tehát nagy, és veszélyes feladatok elé néznek: Ray-nek, és feleségének meg kell mentenie a San Franciscóban rekedt lányukat, miközben ők maguk is életveszélyes helyzeteken verekedik át magukat. Hayes, és csapata pedig az egyetemen belül ragadva próbálják túlélni a hatalmas rengéseket, mindeközben figyelmeztetni az embereket a várható veszélyekre, és segítséget nyújtani nekik, hogy mi a teendő. A két főkarakter, bár a Törésvonal teljes játékideje alatt egyszer sem találkozik, mégis fontos szerepet játszanak a történetben. Mindketten eltökéltek, elhivatottak, teljes szívvel, és lelkesedéssel végzik a munkájukat, mégis különböző tragédiáik érik őket, ám azonban a váratlan katasztrófa miatt mindkettőjük személyisége nagyban fejlődik a cselekmény előrehaladtával, hiszen nincs más választásuk, mint használni a tehetségüket, tapasztalatukat, hogy segítsenek a bajba jutottakon, vagy szeretteiken. És mégis hogyan lehetne jobban eladni egy katasztrófafilmet, mint egy jó kis családi drámával, ami tökéletesen beleillik a féktelen pusztítás keretébe? A Törésvonal gyakorlatilag semmiben sem más, mint az utóbbi évek legsikeresebb, és legnépszerűbb hasonszőrű filmjei. Bátor főszereplő, aki valamilyen múltbeli tragédia miatt őrlődik, majd összeszedi magát, és a cselekmény katalizátora miatt túllép a régi dolgokon? Pipa. Okos, és talpraesett tudós, aki mindent, mindenkinél jobban tud, ámde a katasztrófák sorozata miatt mégis tátott szájjal nézi a monitorokat, és teljesen lesápad a plafont verdeső grafikonok láttán? Pipa. Fontos főszereplők, akik a legnehezebb helyzeteket is megússzák, mikor már a néző végképp elhiszi, hogy onnan már tényleg nincs semmiféle menekvés? Pipa. Kislány, vagy kutya, akit meg kell menteni? Pipa. Naplementében lobogó csillagos-sávos zászló? Pipa. És még ezen kívül rengeteg minden olyan kis apróság megtalálható a Törésvonalban, ami a legtöbb katasztrófafilmben.
Épp ezért természetesen semmiféle új dolgot nem hoz a műfajba, teljességgel a már bevált, közepes sablonokra építkezik, az összes klisé tetten érhető benne, amit csak ismer az ember, ha szeret összeomló épületeket, és sikoltva menekülő embereket nézni a mozivásznon. Már a film marketing kampánya is leginkább Roland Emmerich, Holnapután című filmjéhez volt hasonló, de nem csak a „hol leszel akkor?” kérdés jegyében mutat hasonlóságot az egykor a pusztítás királyának hívott rendező munkáival: a 2012 is hatást gyakorolhatott a Törésvonal stábjára, mint ahogy a ’90-es évekbeli népszerű katasztrófafilmek szintén. A CGI épp ezért gyönyörű, minden egyes robbanás, vagy omlás aprólékosan van kidolgozva, az épületek, kocsik, hajók borulásánál egyszer sem érezzük úgy, hogy az egész csupán egy nagyköltségvetésű, de összességében összecsapott munka, hanem épp ellenkezőleg, az effektesek minden egyes centet kihasználtak. Talán csak a nyitójelenetben lezuhanó autó miatt érheti szó a ház elejét, de azon kívül egy tökéletes látványpornó, pusztítás orgia az egész, és közben a betonnak súlya van, a víznek ereje, a hangoknak köszönhetően pedig az ember az összeszoruló gyomrában érzi a reménytelenséget, ahogy minden összeomlik körülötte. A Törésvonal tehát nem a története, vagy a fordulatai miatt jó, ugyanis előbbi csak néha pislákol kicsit az kezdő percekben, utóbbi, mint olyan, nem létezik a cselekményben, hanem a szemet gyönyörködtető látvány miatt, és kis túlzással kijelenthető, hogy az igazi főszereplő maga a Szent András-vonal, ami megannyi nehézséget gördít hőseink élete elé.
Mint előbb említettem, a kliséket egyáltalán nem próbálták meg kikerülni, hanem mintha direkt rájátszottak volna az ezerszer látott sémákra. Lényegében valamennyire ez húzza le a filmet, nem az a baj, hogy ötlettelen, hanem hogy minden egyes látványos jelenet után néhány nyugodt perc következik, amikor hőseink beszélgethetnek, vagy lelkizhetnek egymással, ami szintén nem probléma, ha a forgatókönyv dialógusait nem írták volna meg ilyen sután. A főszereplők csak a tipikus, milliószor látott sablon mondatokat puffogtatják egymásnak, ami néha ugyan tűrhető, de máskor meg borzasztóan ciki, ütős mondatokat nem igen adtak az írók a karakterek szájába, az egész túlságosan is alá lett rendelve a rombolásnak, és a látványnak. Szerencsére a színészek egy kicsit képesek még ezt is feledtetni: Dwayne Johnson filmről filmre egyre jobb színész, és ugyan itt sincs sok dolga, csupán keményen nézni, mutogatni hegyomlásnyi karjait, és néha megvillantani a makulátlan, csillogó mosolyát, de abban legalább remek munkát végez. Nélküle sokkal kevesebb lenne a film, hatásos karizmája nemhogy nézhetővé teszi a Törésvonalat, hanem ő maga cipeli két, izmoktól dagadó vállán a filmet. Mindenféle ripacskodás, és magamutogató pózolás nélkül kelti életre a veszéllyel bátran szembenéző faszagyereket, karakterét a vagány belépője során percek alatt sikerül tökéletesen bemutatni, és megragadni a lényeget. A többiek is hozzák az elvártat, miközben a néha ingadozó színvonal miatt előfordul, hogy három történetszálból egy felesleges lesz: Giamatti a (szintén) klisészámba menő szerepén túl sem csinál mást, mint magára vállalja a tudományos, földrengésekkel kapcsolatos dolgok megmagyarázását a nézőnek.
A Törésvonal nem emelkedik a katasztrófafilmek top 10-es listájába, sőt, még csak a közelébe sem kerül soha, viszont a látvány, és az izgalmas, gyomorgörcsöt előidéző jelenetek miatt egy átlagos, nézhető, műfajon belül értékelhető alkotás – mondjuk ehhez kellett egy Rock is. Nem váltja meg a világot, de tipikusan az a film, ami a moziteremben, a négy fal, és a hangfalak közt a legélvezetesebb, és ha egyszer megnézed, szórakozol rajta, de néhány hónap múlva már arra is nehezen fogsz emlékezni, hogy egyáltalán létezik-e. Emellett persze azt sem lehet elfelejteni, hogy egyszeri élménynek elég szépen megfelel, főleg a hűvös moziteremben, egy fülledt nyári napon.
