Kritika
Saul fia
Kritika
Az őrület határán túl...
Mindannyian ismerjük a magyar filmeket. Szívesen mondanánk, hogy a maradandó, makulátlan minőségük miatt, de ez sajnos nem egészen fedné a valóságot. Sőt, semennyire sem. Az igazság, hogy a hazai filmgyártás hosszú idő óta alig-alig képes valami figyelemreméltóval előrukkolni, szinte csak Hollywood majmolásából áll az egész (főleg a vígjáték műfajában), persze előfordul, hogy szökőévente kijön valami olyan, amire jobban odafigyelnek az emberek, és siker lesz (persze szigorúan véve országon belül), de ez nem feledteti el a problémát, hogy a magyar filmek márpedig rosszak. Nem fogok mélyebben belemenni ebbe, mert az érvek a válságban vergődő hazai filmgyártás ténye mellett szinte végtelenek, de mindent összevetve szerintem sokan egyetértenek azzal, hogy úgy kellett már egy jó magyar film, mint egy falat kenyér. És megannyi érdektelen év után a világ szeme (végre pozitív irányban is) Magyarországra figyelt a Saul fia miatt, ami rendre minden kisebb-nagyobb díjkiosztón nyert, és úgy söpörte el a konkurenciát, hogy öröm volt nézni. Egy régi álom vált valóra, és rengeteg magyar nézte árgus szemekkel, amikor szóba került, hogy a film akár még, nemhogy az Oscar-jelölésre, de még magára a díjra is könnyen esélyes lehet. Aztán, mintha egy mesébe csöppentünk volna, amikor a Saul fia valóban győztesként tért haza a világ legrangosabb díjkiosztójáról. A sok szájhúzás ellenére egy biztos: kijárt már ennek az országnak végre egy ilyen elismerés is, mindentől függetlenül. A Saul fia nemcsak ebből a szempontból fontos alkotás, hanem minőségének, és sikerének köszönhetően egy sokkal bizalomgerjesztőbb jövőt is előrevetít a mozgóképgyártáson belül.  



A film főszereplője Saul (Röhrig Géza) egy koncentrációs tábor lakója, aki a zsidó foglyokból álló Sonderkommandó szolgálatában a deportált sorstársait tereli be a gázkamrába, cipeli ki a hulláikat, majd feltakarít utánuk, segít elégetni őket, végül a halottak hamvait lapátolja bele a folyóba. Nincs már benne semmilyen érzelem, talán félelem se igazán, mert tudja, hogy bár a segítsége jól jön a fogvatartók számára, egyszer ennek a fura „szövetségnek” is vége lesz, és ő is sorra kerül. Egy, számára, és ebben a közegben is teljesen átlagos napon figyelmes lesz egy kisfiúra, aki túléli a gázkamrát, majd egy német orvos nem sokkal azután meg is öli. Saul rég nem látott gyerekét véli felfedezni a halott fiúban, és innentől kezdve ismét lesznek emberei céljai. Elindul, hogy szerezzen egy rabbit, akinek segítségével tisztességesen eltemetheti a holttestet. A mindennapi, normálissá vált brutalitás, és a tábor borzalmainak közepette próbálja meg keresztülvinni akaratát, miközben társai nem hisznek neki, és azzal vannak elfoglalva, hogy a kitörést tervezgetik. Saul számára azonban saját célja mindennél, és mindenkinél fontosabb.  



Saul azon törekvése, hogy tisztességesen temesse el a fiút, egyszerre emberséges, és önző is: ebben a borzalomban is szeretne valami olyan dolgot tenni, ami egy békésebb, szebb világra emlékezteti, ami megadhatja a tiszteletet, és a méltó véget egy halott számára, de közben önző módon visszautat akar találni az értelembe a kiüresedettségből. A végig ráfókuszáló kamera miatt gyakorlatilag csak azt látjuk, amit ő. Ahogy tekintete nem állapodik meg egy-egy kivégzésen, és a gödörbe lőtt holttestek tucatjain, úgy mi sem látjuk ezeket konkrétan premier plánban. Ezek az események vagy elmosódnak a háttérben, vagy eleve képen kívül történnek. A cselekmény az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborban zajlik, de ennek ellenére amennyi borzalom, és kegyetlenség leledzik ott, a néző mégis alig lát valamit. A hatás így sokkal erősebb, mintha direktbe nyomnák a képünkbe, és az egész koncepció konkrét mozgóképes eszközként működik. Hiszen, a régi igazság szerint, mindig az tud a legborzalmasabb lenni, amit nem látunk, csak elképzelünk. Sault lehet érzéketlenséggel vádolni, de nem érdemes, a Sonderkommandó tagjaként egész nap hullákat pakol, gázkamrákat takarít használat után, és a folyóba lapátolja a krematóriumból kikerült hamut, tudván, hogy előbb-utóbb ő is így végzi. És a legnagyobb bravúr, hogy ezeket a rémes dolgokat egyetlen ember szemszögére szűkíti le a film, és azon keresztül mutatja be azt a mindennél borzasztóbb tényt, hogy a halál már rutin lett a főszereplő számára, a történet pedig mintegy mondanivalójaként az szolgál, hogy az ember csak addig ember, ameddig van célja. Ha nincs cél, akkor mindennek vége.  



Többek közt ezért sem az adott történelmi esemény a lényege a filmnek, a holokauszt csak egyfajta váz, háttér, ami elé a főszereplőt, és annak történetét tették, jóval többről szól ez, mint elsőre látszik. Egyedi látásmóddal, és szokatlan rendezői, operatőri megoldásokkal dolgozik, a hitchcocki hagyományokat a végletekig fokozza. Külön érdekesség, hogy a filmet 4:3-as képarányban, 35 mm-re forgatták, amitől csak még hatásosabban sikerül továbbítani a néző felé az eseményeket, a képi és hangmegoldásokon keresztül. Egy dolog, hogy kis túlzással az olyan filmek, mint a Schindler listája, vagy A zongorista mindent elmondott erről a témáról, amit el lehetett, de a Saul fia mégis el tudja mesélni máshogyan az akkor történt rémes dolgokat. Főleg mindezt egy Sonderkommandós szemszögéből, ami igencsak kényes téma volt mindigis, ennél fogva pedig bátor vállalkozás Nemes László rendezőtől, hogy ezt a közlési formát választotta. Már a technikája miatt is megéri megnézni. És ahogy a borzalmakat csupán hallani, sejteni, sőt átélni is lehet, úgy a szereplők esendőségeit, és hibáit is meglehet érteni. Egyszerűen csak emberek, akik megpróbálnak életben maradni, közben pedig hibákat követnek el.  



A Saul fia nagyszerűségét valahol pont a nagy tanulságok hiányában kell keresni. Nincsenek drámai monológok, könnyek, giccs, párbeszédek is alig, de pont ettől lesz jó, és mert nem rág semmit sem a néző szájába. És pontosan ezzel késztet gondolkodásra: hallod a sikolyokat, a csecsemősírást, a kiabálást, a fegyverek ropogását, a padló súrolását, és a kemencék tüzét. A láthatatlan pusztítás teszi egyedivé, és erőssé ezt az alkotást. Nem az évszázad filmje, és a körülötte rendezett felhajtás egy részéért talán csak az volt okolható, hogy ennyi ínséges esztendő után végre láthattunk egy igazán tartalmas, precízen megrendezett hazai alkotást a mozivásznakon, de a filmes eszközeit, és hatását akkor sem lehet elvitatni tőle. Ezen kívül a Saul fia az utóbbi idők vitathatatlanul legfontosabb hazai produkciója, ami után, nemcsak hogy elismerték hazánkat, de sikeresen kövezte ki az utat a jövőbeli filmeknek, és sikerének köszönhetően végre elindulhat valami minőségi javulás a magyar filmgyártásban is. Itt lenne már az ideje. Akárhogy is, a Saul fiánál nagyon jó helye van annak a csillogó aranyszobornak.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.