Tavaly egy megállíthatatlan gőzgép erejével robbant be a Marvel stúdió Netflix
adatszolgáltatóval közösen elkészített Daredevil sorozata, mely
amellett, hogy új mércét állított fel a műfajon belül, lekörözte, és
parkolópályára tette az azévi Marvel termés egészét – ami azért valljuk be,
elég nagy szó. A többi Marvel-es mozifilmmel, sorozattal ellentétben a Daredevil maga volt a nyers, sötét brutalitás, egy vérben, erőszakban,
bűnben tobzódó noir, ahol a hősöknek aligha jár dicsfény, vagy piedesztálra
emelés, helyette összeverve, több sebből vérezve végzik egy kanapén, vagy egy
koszos, büdös sikátorban. Christopher Nolan Batman-trilógiájának hangulatát, és
stílusát sikeresen ültették át egy 13 részes, 13 órás mozifilmbe, de ezen kívül
egyedisége jóval túlmutat azon, hogy erőtlen másolatnak lehessen hívni. Hell’s
Kitchen gengszterektől hemzsegő kerülete nem egy vidám hely, a védelmére
felesküdött embereknek pedig néha hatalmas áldozatokat kell hozniuk, nem csak csontjaik
törnek, hanem lelkük is nagy nyomásnak van kitéve. A Daredevil olyan
messze volt tehát a Bosszúállók, és a többi Marvel-es produkció könnyed,
és humoros tónustól, amennyire csak lehet. Kérdés, hogy ezt a minőséget sikerül
e megismételni a második szezonban, vagy esetleg magasabbra tenni a lécet.
Hiszen mostmár nem kell foglalkozni a főhős eredetével, a karakter az első évad
végén már „kész volt”, elnyerte azt a formáját, amit a képregényekben
megismerhettek a rajongók. A legnagyobb kihívás az volt a Steven S. DeKnight
helyére érkező két új showrunner-nek,
Doug Petrie-nek, és Marco Ramirez-nek mit sikerül felmutatniuk, vajon
több lesz e a második szezon az elsőnél, vagy csupán annak megismétlése,
halvány másolata.
Ha érdemi változással nem is szolgál a folytatás, több akcióval, és bonyolultabb történettel biztosan. Matt Murdock (Charlie Cox) miután sikeresen börtönbe csukatta ügyvéd társaival Wilson Fisk-et (Vincent D’Onofrio), továbbra is ördög jelmezbe bújva védelmezi éjszakánként Hell’s Kitchen lakóit. A bűnözés azóta sem lanyhult, és új játékos jelent meg a városban, akit csak Megtorlónak hívnak. Frank Castle (Jon Bernthal) ex-katona, miután családját saját szeme láttára, hidegvérrel lemészárolták, bosszúra szomjazva sorban gyilkolja le a város legnagyobb gengszterbandáit. Ismét forró lesz a talaj a város utcáin, szép lassan eluralkodik a káosz, és Matt-nek újra magára kell öltenie a maskarát, hogy rendet tegyen, megfékezze a Megtorlót, akire az emberek egy része hősként tekint, aki megtisztítja az utcákat a mocsoktól. Matt-nek, és társainak, Foggy Nelson-nak (Elden Henson), és Karen Page-nek (Deborah Ann Woll) a törvény színe előtt is harcolniuk kell, miközben a háttérben egy mélyre nyúló korrupciós ügy, és politikai machináció is kirajzolódik, ahol egyéni érdekek, és a valóság elferdítése állnak a középpontban. Ezen kívül feltűnik a színen Matt régi főiskolai szerelme, Elektra Natchios (Élodie Yung), aki egy tikos, kínai szervezet, A Kéz ellen harcol, akik beszeretnék kebelezni Hell’s Kitchen-t.
A Daredevil folytatása továbbviszi az előzmény hagyományait, a cselekmény továbbra is ködbe burkolódzik. Az első sem volt egy tündérmese, de a második évad a legtöbb ilyen dologban rálicitál. Több vér folyik, több verekedést láthatunk, az erőszak is sokkal nagyobb méreteket ölt, még tovább árnyal az alapból is sötét hangvételen: ez cenzúrázatlan, és kendőzetlen erőszakban, baljós helyszínekben, golyó lyuggatta holttestekben nyilván meg. A legtöbb vérben ázó, naturalisztikus jelenet persze egy bizonyos karakterhez köthető (kettőt találhatsz, hogy ki az…), de összességében elmondható, hogy a második szezon még az elsőnél is látványosabb, jobb bunyókat kínál – pedig annak sem kellett egy kicsit sem panaszkodnia. A koreográfiák bámulatosak, minden epizódra jut legalább egy kisebb-nagyobb csépelés, az emlékezetes összecsapások sora pedig szinte végtelen, kezdve a szezon eleji, hosszú, alig néhány vágást tartalmazó bunyójelenetétől a lépcsőházban, folytatva ezt egy közös, Fenegyerek-Megtorló duó-akcióval, majd véres bot, és kardharcokkal bezárólag A Kéz nindzsái ellen. Nem is beszélve Frank Castle véres bosszúhadjáratáról, ahol a karakter térdig gázol a vérben, üt, rúg, vág, szúr, harap, lő, Jon Bernthal színészi játékának köszönhetően lesz csak egy igazi, fékezhetetlen, dühös ragadozó a figura, aki nem kegyelmez azoknak, akik rossz fát tettek a tűzre – az ürge egy igazi állat! Ráadásul a karakterek eltérő harcstílussal küzdenek, a remek koreográfiának köszönhetően pedig tökéletesen megkülönböztethetőek egymástól – az, hogy az operatőri munka sokkal jobb, mint korábban, értelemszerű, és csak hab a tortán. Elfelejthetjük tehát az előzmény emlékezetes, vágás nélküli folyosós bunyóját, mert itt minimum háromszor felülmúlják azt.
Ezúttal nemcsak Matt éjszakai élete, hanem civil foglalkozása is sokkal jobban előtérbe kerül. A verbális hadszíntéren folytatott harcok során ügyvédi tapasztalatát, és minden tehetségét latba kell vetnie, a különböző jogi csatározások pörgős párbeszédeket, furfangos történéseket eredményeznek, és színesítik az önmagában is eléggé szövevényes történetet. A második szezon szintén remek nagyvárosi dráma, ami rámutat a felsőbb körökben uralkodó korrupcióra, az öltönyösök, és a könyörtelen bűnözők közti határok elmosódására, az igazságszolgáltatás, bosszú, önbíráskodás, hidegvérű gyilkosság témáiból pedig egy komplex dilemma gerince áll össze, ami felteszi a kérdést: lehet e gyilkolni a bosszú, vagy a bűnmegelőzés érdekében, mások védelmezése során, esetleg el lehet e venni olyanok életét, akik maguk is megbocsáthatatlan tetteket követtek el? Azaz, valóban működik e a Matt által képviselt ölésmentes politika, vagy maradandó változást csak radikális, végzetes eszközökkel lehet elérni? Itt csapnak össze Fenegyerek, Megtorló, és Elektra értékrendjei, akik közül az első nem akarja átlépni a határt, bár már maga is felteszi a kérdést, hogy ez valóban működik e hosszabb távon (sajnos ez a tépelődés egy idő után már kifejezetten unalmassá, sőt idegesítővé válik). A második mindenféle lelkiismerete nélkül csap le azokra, akik megérdemlik, egyszerre esküdtszékként, bíróként, és hóhérként tetszelegve (az évad kvázi Frank Castle eredettörténete is, mely során megszületik a képregényekből ismert Megtorló alakja). A harmadik pedig a sötét alvilági küzdelmeket, és egy titkos, több száz éve folyó háború szövevényes szálát hozza magával. Elektra drámája maga a fájdalom, érzelmi hullámvasút, az önkeresés, a morális miheztartás kérdése: Matt, és a közte lévő kapcsolat a szezon legjobb eleme, a két karakter között izzik a szexuális feszültség, egy igazi szerelmi noir stílusával megtámogatva. Élodie Yung pedig az utóbbi idők egyik legerősebb Marvel-es női karaktere, egy igazi femme fatale.
Sajnos a sok karakter, és a komplikáltabb sztori hozza magával a második szezon legnagyobb hibáját, vagyis egyszerre több történetszállal operál, amik párhuzamosan haladnak egymás mellett, de egyiknek sincs sok köze egymáshoz. Matt majdhogynem az egyetlen kapcsolódási pont, aki ide-oda ingázik a Megtorló sztorija, és Elektra, na meg A Kéz sötét machinációi között. Az első évad masszív, és egységes szerkezetével ellentétben itt a cselekmény különböző szakaszokra töredezik, amelyek között az utolsó epizód közeledtével egyre sűrűbben váltogatnak, amíg majdhogynem össze is roppan a saját súlya alatt. Végül ez nem történik meg, azonban a finálé után (aminek az utolsó 5 percében legalább 6 befejezése van) nem olyan felhőtlen az öröm, mint az előzmény esetében. Az sem segít túlságosan a végső megítélésen, hogy a főszereplők ezúttal arctalan rosszfiúk ellen harcolnak, a levernivaló ellenfél kevésbé látható, a háttérben mutatkozik meg, rejtélyes fenyegetések, és összeesküvések közepette – Wilson Fisk-szerű karakterábrázolásokról így ne is álmodjunk. A folytatásra is marad bőven puskapor, mivel rengeteg kérdést tesznek fel, amit az évad végéig sem válaszolnak meg, és ezek egy része nem csak a Daredevil harmadik, jövőbeli évadjára, de a készülő, önálló Megtorló-sorozatra is rávetíthetőek. Utóbbi kifejezetten érdekesnek ígérkezik, már ha az alkotók a Garth Ennis-féle megközelítést fogják inspirációként használni Frank Castle véres túrájához – és miért ne tennék ezt?
A Daredevil folytatása tehát egyszerre hozzáad az elődhöz, és el is vesz belőle. A koncepció még mindig működik, ahogy maga a széria is toronymagasan emelkedik ki saját műfajának jelentős képviselői közül, azonban félúton mégis elkezd szétesni, elhagyva azt a koherens, egységes egészet képviselő stílust, ami annyira rányomta a bélyegét az első szezonra. Igaz, panaszkodni így sem lehet nagyon. Van mit javítani ugyan, de a Marvel Netflix-es vállalkozása még mindig szép mederben folyik tovább. Idén érkezik a Luke Cage, jövőre az Iron Fist, majd a The Defenders, de természetesen a Jessica Jones is folytatódik. Fenegyerek második feltűnése pedig megmarad egy olyan alkotásnak, ami remek, csak épp a várakozásokat múlta kicsit alul. De ahogy mondani szokás: majd legközelebb.
Ha érdemi változással nem is szolgál a folytatás, több akcióval, és bonyolultabb történettel biztosan. Matt Murdock (Charlie Cox) miután sikeresen börtönbe csukatta ügyvéd társaival Wilson Fisk-et (Vincent D’Onofrio), továbbra is ördög jelmezbe bújva védelmezi éjszakánként Hell’s Kitchen lakóit. A bűnözés azóta sem lanyhult, és új játékos jelent meg a városban, akit csak Megtorlónak hívnak. Frank Castle (Jon Bernthal) ex-katona, miután családját saját szeme láttára, hidegvérrel lemészárolták, bosszúra szomjazva sorban gyilkolja le a város legnagyobb gengszterbandáit. Ismét forró lesz a talaj a város utcáin, szép lassan eluralkodik a káosz, és Matt-nek újra magára kell öltenie a maskarát, hogy rendet tegyen, megfékezze a Megtorlót, akire az emberek egy része hősként tekint, aki megtisztítja az utcákat a mocsoktól. Matt-nek, és társainak, Foggy Nelson-nak (Elden Henson), és Karen Page-nek (Deborah Ann Woll) a törvény színe előtt is harcolniuk kell, miközben a háttérben egy mélyre nyúló korrupciós ügy, és politikai machináció is kirajzolódik, ahol egyéni érdekek, és a valóság elferdítése állnak a középpontban. Ezen kívül feltűnik a színen Matt régi főiskolai szerelme, Elektra Natchios (Élodie Yung), aki egy tikos, kínai szervezet, A Kéz ellen harcol, akik beszeretnék kebelezni Hell’s Kitchen-t.
A Daredevil folytatása továbbviszi az előzmény hagyományait, a cselekmény továbbra is ködbe burkolódzik. Az első sem volt egy tündérmese, de a második évad a legtöbb ilyen dologban rálicitál. Több vér folyik, több verekedést láthatunk, az erőszak is sokkal nagyobb méreteket ölt, még tovább árnyal az alapból is sötét hangvételen: ez cenzúrázatlan, és kendőzetlen erőszakban, baljós helyszínekben, golyó lyuggatta holttestekben nyilván meg. A legtöbb vérben ázó, naturalisztikus jelenet persze egy bizonyos karakterhez köthető (kettőt találhatsz, hogy ki az…), de összességében elmondható, hogy a második szezon még az elsőnél is látványosabb, jobb bunyókat kínál – pedig annak sem kellett egy kicsit sem panaszkodnia. A koreográfiák bámulatosak, minden epizódra jut legalább egy kisebb-nagyobb csépelés, az emlékezetes összecsapások sora pedig szinte végtelen, kezdve a szezon eleji, hosszú, alig néhány vágást tartalmazó bunyójelenetétől a lépcsőházban, folytatva ezt egy közös, Fenegyerek-Megtorló duó-akcióval, majd véres bot, és kardharcokkal bezárólag A Kéz nindzsái ellen. Nem is beszélve Frank Castle véres bosszúhadjáratáról, ahol a karakter térdig gázol a vérben, üt, rúg, vág, szúr, harap, lő, Jon Bernthal színészi játékának köszönhetően lesz csak egy igazi, fékezhetetlen, dühös ragadozó a figura, aki nem kegyelmez azoknak, akik rossz fát tettek a tűzre – az ürge egy igazi állat! Ráadásul a karakterek eltérő harcstílussal küzdenek, a remek koreográfiának köszönhetően pedig tökéletesen megkülönböztethetőek egymástól – az, hogy az operatőri munka sokkal jobb, mint korábban, értelemszerű, és csak hab a tortán. Elfelejthetjük tehát az előzmény emlékezetes, vágás nélküli folyosós bunyóját, mert itt minimum háromszor felülmúlják azt.
Ezúttal nemcsak Matt éjszakai élete, hanem civil foglalkozása is sokkal jobban előtérbe kerül. A verbális hadszíntéren folytatott harcok során ügyvédi tapasztalatát, és minden tehetségét latba kell vetnie, a különböző jogi csatározások pörgős párbeszédeket, furfangos történéseket eredményeznek, és színesítik az önmagában is eléggé szövevényes történetet. A második szezon szintén remek nagyvárosi dráma, ami rámutat a felsőbb körökben uralkodó korrupcióra, az öltönyösök, és a könyörtelen bűnözők közti határok elmosódására, az igazságszolgáltatás, bosszú, önbíráskodás, hidegvérű gyilkosság témáiból pedig egy komplex dilemma gerince áll össze, ami felteszi a kérdést: lehet e gyilkolni a bosszú, vagy a bűnmegelőzés érdekében, mások védelmezése során, esetleg el lehet e venni olyanok életét, akik maguk is megbocsáthatatlan tetteket követtek el? Azaz, valóban működik e a Matt által képviselt ölésmentes politika, vagy maradandó változást csak radikális, végzetes eszközökkel lehet elérni? Itt csapnak össze Fenegyerek, Megtorló, és Elektra értékrendjei, akik közül az első nem akarja átlépni a határt, bár már maga is felteszi a kérdést, hogy ez valóban működik e hosszabb távon (sajnos ez a tépelődés egy idő után már kifejezetten unalmassá, sőt idegesítővé válik). A második mindenféle lelkiismerete nélkül csap le azokra, akik megérdemlik, egyszerre esküdtszékként, bíróként, és hóhérként tetszelegve (az évad kvázi Frank Castle eredettörténete is, mely során megszületik a képregényekből ismert Megtorló alakja). A harmadik pedig a sötét alvilági küzdelmeket, és egy titkos, több száz éve folyó háború szövevényes szálát hozza magával. Elektra drámája maga a fájdalom, érzelmi hullámvasút, az önkeresés, a morális miheztartás kérdése: Matt, és a közte lévő kapcsolat a szezon legjobb eleme, a két karakter között izzik a szexuális feszültség, egy igazi szerelmi noir stílusával megtámogatva. Élodie Yung pedig az utóbbi idők egyik legerősebb Marvel-es női karaktere, egy igazi femme fatale.
Sajnos a sok karakter, és a komplikáltabb sztori hozza magával a második szezon legnagyobb hibáját, vagyis egyszerre több történetszállal operál, amik párhuzamosan haladnak egymás mellett, de egyiknek sincs sok köze egymáshoz. Matt majdhogynem az egyetlen kapcsolódási pont, aki ide-oda ingázik a Megtorló sztorija, és Elektra, na meg A Kéz sötét machinációi között. Az első évad masszív, és egységes szerkezetével ellentétben itt a cselekmény különböző szakaszokra töredezik, amelyek között az utolsó epizód közeledtével egyre sűrűbben váltogatnak, amíg majdhogynem össze is roppan a saját súlya alatt. Végül ez nem történik meg, azonban a finálé után (aminek az utolsó 5 percében legalább 6 befejezése van) nem olyan felhőtlen az öröm, mint az előzmény esetében. Az sem segít túlságosan a végső megítélésen, hogy a főszereplők ezúttal arctalan rosszfiúk ellen harcolnak, a levernivaló ellenfél kevésbé látható, a háttérben mutatkozik meg, rejtélyes fenyegetések, és összeesküvések közepette – Wilson Fisk-szerű karakterábrázolásokról így ne is álmodjunk. A folytatásra is marad bőven puskapor, mivel rengeteg kérdést tesznek fel, amit az évad végéig sem válaszolnak meg, és ezek egy része nem csak a Daredevil harmadik, jövőbeli évadjára, de a készülő, önálló Megtorló-sorozatra is rávetíthetőek. Utóbbi kifejezetten érdekesnek ígérkezik, már ha az alkotók a Garth Ennis-féle megközelítést fogják inspirációként használni Frank Castle véres túrájához – és miért ne tennék ezt?
A Daredevil folytatása tehát egyszerre hozzáad az elődhöz, és el is vesz belőle. A koncepció még mindig működik, ahogy maga a széria is toronymagasan emelkedik ki saját műfajának jelentős képviselői közül, azonban félúton mégis elkezd szétesni, elhagyva azt a koherens, egységes egészet képviselő stílust, ami annyira rányomta a bélyegét az első szezonra. Igaz, panaszkodni így sem lehet nagyon. Van mit javítani ugyan, de a Marvel Netflix-es vállalkozása még mindig szép mederben folyik tovább. Idén érkezik a Luke Cage, jövőre az Iron Fist, majd a The Defenders, de természetesen a Jessica Jones is folytatódik. Fenegyerek második feltűnése pedig megmarad egy olyan alkotásnak, ami remek, csak épp a várakozásokat múlta kicsit alul. De ahogy mondani szokás: majd legközelebb.
