A multimilliárdos John Hammond több mint húsz évvel ezelőtt álmodott egy merészet, amit azonban a legmodernebb technológia segítségével sem tudott
beteljesíteni. Halála után az öröksége jó kezekbe került: amit megálmodott,
mára valósággá vált. Tíz esztendeje jelent világszenzációt a Nublar szigeten
elterülő hatalmas őslénypark, amely folyamatosan várja több milliós, egy életre
szóló élményre éhes látogatóit, akik testközelből láthatják a veszedelmes, és
hatalmas szenzációt jelentő dinoszauruszokat. Ide érkezik egy testvérpár is,
Zach (Nick Robinson), és Gray Mitchell (Ty Simpkins), hogy eltöltsenek egy
élménydús hétvégét a park üzemeltetéséért felelős nagynénjükkel, Claire
Dearing-el (Bryce Dallas Howard). Miközben a gyerekek (legalábbis az egyik) nem
tud betelni a hatalmas őslények láttán, a park legújabb, fajkeresztezéssel
létrehozott látványossága, a hibrid Indominus rex megszökik a ketrecéből, és
nemsokára veszélybe kerül a vendégek élete. Az egész létesítményben elszabadul
a pokol, Claire a nagy zűrzavarban elkezdi keresni a gyerekeket, segítségére az
egykor tengerész, jelenleg a raptorok idomításával foglalkozó Owen Grady (Chris
Pratt) siet, közben az InGen is szövögeti a saját sötét terveit, a biztonsági
részleg fejével, Vic Hoskins-al (Vincent D’Onofrio) az élen.
Nehéz szülés volt, de megérte: a Jurassic Park harmadik, rosszemlékű epizódját tizennégy éve mutatták be, és nem véletlenül kellett ilyen sokat várni arra, hogy ismét teljes pompájukban lássuk a nézők megszámlálhatatlan tömegét lenyűgöző gigantikus őslényeket. A dinó lufi akkor kipukkadt, azonban (szerencsére) ez nem akadályozta meg Hollywoodot, hogy új életet leheljen gyerekkorunk talán legnagyobb frencsájzába. Nem túlzás azt állítani, hogy egy generáció nőtt fel az első epizódon, ki tudja hány gyerekre, kamaszra, és felnőttre volt hatással, kitörölhetetlen klasszikusa a filmes történelemnek, még ennyi év elteltével sem lehet elvitatni tőle semmit sem. A legnagyobb mozgóképes produkciók egyike, ez legalább annyira biztos, mint az, hogy a mai blockbusterek szemkápráztató látványossága ellenére is simán megállja a helyét a fősodorban. Ahogy anno gyerekként rongyosra néztük videokazettán, úgy ma is összeszorul a gyomrunk, mikor a T-rex, a világ legnagyobb csúcsragadozója először üvölti el magát, azzal a semmivel sem összetéveszthető, jellegzetes hangján. Huszonkét évvel az eredeti film után, és két folytatással később megérkezett a Jurassic World: csoda, hogy elkészült, de vajon csoda lesz a mozikban is? A sorozat negyedik felvonása bátran lép az előd (főleg az eredeti film) lábnyomaiba, a recept ugyanaz, a tálalás kissé más, és újszerűbb, de nem kell aggódni, ezúttal sem spóroltak semmin.
Mert mit is vár a reménnyel teli, ámde két lábbal a földön járó néző egy olyan filmsorozat következő epizódjától, aminek alaptörténete már rögtön behatárolta a lehetőségeket, és amelynek két folytatásánál is az volt a fő cél, hogy mindenből jobbat, grandiózusabbat mutassanak, minimum kettővel licitáljanak rá az előzményekre, miközben az eredeti téma szemernyit sem, a történet is csak apró részletekben változott? A folytatások azt a hagyományt képviselték, hogy hogyan adjuk el ugyanazt nagyobb köntösben, ez egyszer összejött, máskor kudarcot vallott, így hát a Jurassic World várakozását is beárnyékolták a különböző múltbeli kudarcok. A második játékfilmjét tető alá hozó Colin Trevorrow azonban pontosan tudta, hogyan kerülje el azokat a problémákat, amikbe könnyen belefuthat mindenki, és eközben még arra is maradt ideje, hogy a megfelelő alázattal nyúljon az alapanyaghoz. Tisztelte mindazt, amit a Jurassic Park jelent nekünk, és a filmen keresztül igyekszik minket, rendíthetetlen rajongókat megszólítani, miközben a logók megjelennek a vásznon, és elkezdődik egy újabb, velőtrázó grandiózus kaland, amelyre már nagyon-nagyon régóta várunk. A Jurassic World sok tekintetben hasonlít az első részre, azonban ha hangulatról van szó, akkor abban a legjobban. A nézőnek a lélegzete is elállt 1993-ban, az első dinoszaurusz láttán, rácsodálkozott a hatalmas méretére, látványára, most pedig ugyanúgy a szánkat tátjuk, amikor a park kapui kinyílnak, és a szemünk elé tárul az a hatalmas komplexum, ami megannyi látványos élőlényt, izgalmat, kalandot rejt magában. Évekkel korábban a Jurassic Park-ot nézve megmosolyogtuk azt a gyermeki lelkesedést, ami annyira lejött a képernyőről, hogy mi is a szívünkben éreztük, együtt lélegeztünk a karakterekkel, miközben lelkünk mélyén mi is arra a szigetre vágyódtunk. A Jurassic World hatalmas mérettel rendelkező turistaparadicsoma szintén egy olyan hely, ami megdobogtatja a szívünket, és előhozza azt a gyermeket, aki a karfát szorította a T-rex vizet rezegtető léptei hallatán.
A negyedik rész visszavisz minket arra a helyre, amit megismertünk, és megszerettünk, ezúttal mégis egy más formában. Ám ezúttal a rácsodálkozás mellé más is társul: elindul a vonat, a kamera pedig követi, a park kitárja kapuit, mi meglátjuk, hogy mi is rejtőzik mögötte. A szívünk valósággal a torkunkban dobog, szinte megszűnünk létezni, mikor a hatalmas park fokozatosan megmutatja részleteit, mindezt John Williams halhatatlanul szép muzsikájára, a jelenet jelentőségéhez mérten kétszer olyan hangosan, mint általában. Nehezen megfogalmazható érzés ez, mintha egy régi jó ismerőst látnánk viszont – régen volt velünk utoljára, néha fájó volt a hiánya, sokáig hiába reméltük, hogy visszatér, de most végre újra itt van velünk. A könnyeket pedig piszok nehéz volt visszatartani közben: teljesen nem is sikerült, egy csepp azért csak elszökött. A Jurassic World nem is titkolja, hogy elsősorban a nosztalgia miatt működik, akik ezeken a filmeken nőttek fel, azok tudják igazán értékelni. A direkt utalások jól vannak elhelyezve, a rajongók rengeteg apróságot fedezhetnek fel, amiktől ugyan kissé olyan, mintha túlságosan alapozna a nagynevű első részre, összességében mégsem vádolható azzal, hogy kreatív ötletek nélkül csupán egy felturbózott remake, ami jobb híján pofátlanul leutánozza az előző filmek legjobb pillanatait. Épp ellenkezőleg, a Jurassic World ott próbál újat hozzáadni a franchise-hoz, ahol lehet. Néhány új dinó faj, megkapó helyszín, a szokásos aprólékossággal kidolgozva, amibe lehetetlen belekötni
Bár jónéhány év eltelt az utolsó epizód óta, az alaptéma ugyanaz maradt. Az ember istent játszik, veszedelmes fajokat éleszt újjá, miközben abban a hitben ringatja magát, hogy teljesen kontrollálni tudja ezeknek a lényeknek a mozgásterét, és viselkedését. Abban a hiú ábrándban él, hogy a legmodernebb biztonsági rendszerek megvédik, és az általa teremtett lények voltaképpen az ő tulajdonai, hiszen nélküle nem is léteznének, így teljes jogot formálhat rájuk, amikor csak akar. Mint ahogy régen, most is egyszerre követnek el új, és régi hibákat is. A Jurassic World egyszerre fantázia, és egyszerre tartalmazza a mai világunk szomorú tényeit: a profit, érdekében muszáj valami újat mutatni, ami megtoldja a csökkenő statisztikákat. A dinók népszerűsége kezd csökkenni, és a cég egy új hibridben látja meg a lehetőséget, aminek segítségével a park látogatottsága ismét megnő. Kezdetben természetesen minden szépen halad a maga útján, aztán persze jön a futás, meg a sikítás, ahogy az lenni szokott. Az Indominus rex nagy, veszélyes, félelmetes, jobban is, mint amennyire szükség lenne rá: intelligenciájának hála sorra veri át az embereket, és nem csak a filmen belül, de a valóságban is van jelentősége. Ahogy a park látogatóinak mindennél hatalmasabb, és látványosabb attrakciókra van szüksége, úgy a blockbusterekre éhes közönség sem éri be kevesebbel, hanem mohón követeli magának a jobb, nagyobb megvalósítást, évről évre. A Jurassic World CGI-trükkökben nem is vall szégyent. Ennyire élethű őslényeket mozivásznon még nem láthattunk, és ebben a tekintetben zokszó nélkül versenyre kelhet a nagyszerű elsővel.
A Jurassic World nem csinál nyarat, viszont a jól ismert kalandvágy sikeresen köszön vissza belőle. Steven Spielberg jól ismert sablonjait használja, többnyire korrekten, de azért akadnak hibák bőven. Míg a blockbusterek királya értett hozzá, hogyan használja fel tökéletesen filmjei gyerek karaktereit, itt pedig nem elég, hogy teljesen sablonosak, de még a helyük sincs meg igazán, egyáltalán nem sikerül elődeiket még csak megközelíteni sem. A történetben szerves részt képeznek, hiszen afféle katalizátorként vannak jelen, tehát nem szándékosan erőszakolták bele őket a filmbe, ha már itt tartunk, akkor inkább a végső csatára lehetne ezt ráfogni, mikor megjelenik a jó öreg, régi ismerős, a T-rex. A fináléban látható leszámolás ugyan látványos, szó se róla, de túlságosan elszállt, lehetetlen, komolytalan lépések követik egymást, a mérték, amit addig ismert a stáb, ott teljes mértékben átlendül a ló túloldalára. Feszültnek viszont feszült, mint ahogy az egész film is. Bár nem fröcsög úton-útfélen a vér, és szakadnak a végtagok, mégsem egy délutáni matiné, így is eléggé brutális tud lenni egy nyári látványfilmhez képest. A néha már félelmetes horrorba átlendülő hangulat olyan, szintén klasszikus mozikat idéz meg, mint A bolygó neve: Halál, vagy a Cápa: az apró lopások nem szúrnak szemet túlságosan, mindent összevetve jól működnek, ahogy a film főgonoszaként kikiáltott Indominus rex is eléri hidegrázó hatását.
A franchise sosem a kivételes tehetséggel megáldozott színészeiről volt híres, de a karakterek ezúttal is tisztességesen megrajzoltak. A humor ugyan lehetett volna csiszoltabb, de Chris Pratt így is egy szimpatikus figura, aki mindig tökéletesen pózol, macsósan néz, és sármos stílusával leveszi a hölgyeket a lábáról. Az igazi hőstípus megtestesítője, aki bátran veti bele magát a legrázósabb helyzetekbe is, és a problémákat a töküknél szorongatja meg. A sokak ellenérzését kiváltó raptor idomítás pedig egyáltalán nem idegen a feelingtől, sőt: amikor Owen, és a csapat a raptorokkal mennek vadászni, az a film legkirályabb, és a legvagányabb jelenetei közé tartozik. A különböző karaktere némelyike is az első résszel mutat hasonlóságot, így igazán eredeti szereplő nincs is, Bryce Dallas Howard karaktere emelkedik még ki az átlagból, jellemfejlődésről pedig csakis úgy lehet beszélni, ahogy eddig, a sorozaton belül – a szereplőink menekülnek, harcolnak, majd megint menekülnek, végül ezáltal jobb emberek lesznek, szoros kapcsolatot alakítanak ki, és a végén mindenki boldog, mert túlélte. A tempó a szokásokhoz híven ismét feszes, unatkozni nem is nagyon fogunk. A felvezetés kellően elnyújtott, majd hirtelen felgyorsul minden, és a stáblistáig nincs megállás.
A Jurassic World cseppet sem forradalmi, se nem nagyszerű, csupán egy tisztességesen levezényelt (néha egy hangyányival több) nosztalgiavonat. Felemelő élmény volt ennyi idő után visszatérni erre a helyre, ebbe a világba, és átélni egy újabb izgalmas kalandot, azonban az tény, hogy ez a film elsősorban nekünk, veterán rajongóknak készült, akik ezerszer is visszatekerték a VHS szalagot, hogy ismét átélhessék azt a felejthetetlen élményt, amit a Jurassic Park jelent. Azért önmagában is megállja a helyét a negyedik rész, szó se róla, de, hogy mit is jelent ez az egész, csak mi tudjuk igazán átérezni. A lényeget felesleges tovább forszírozni, a Jurassic World-ben benne van az, ami sokunk gyerekkorát jelentette: elvágyódást, kalandot, izgalmat, borzongást, bűvöletet, humort, megannyi szívdobbanást, és dinókat, rakásszámra.
Nehéz szülés volt, de megérte: a Jurassic Park harmadik, rosszemlékű epizódját tizennégy éve mutatták be, és nem véletlenül kellett ilyen sokat várni arra, hogy ismét teljes pompájukban lássuk a nézők megszámlálhatatlan tömegét lenyűgöző gigantikus őslényeket. A dinó lufi akkor kipukkadt, azonban (szerencsére) ez nem akadályozta meg Hollywoodot, hogy új életet leheljen gyerekkorunk talán legnagyobb frencsájzába. Nem túlzás azt állítani, hogy egy generáció nőtt fel az első epizódon, ki tudja hány gyerekre, kamaszra, és felnőttre volt hatással, kitörölhetetlen klasszikusa a filmes történelemnek, még ennyi év elteltével sem lehet elvitatni tőle semmit sem. A legnagyobb mozgóképes produkciók egyike, ez legalább annyira biztos, mint az, hogy a mai blockbusterek szemkápráztató látványossága ellenére is simán megállja a helyét a fősodorban. Ahogy anno gyerekként rongyosra néztük videokazettán, úgy ma is összeszorul a gyomrunk, mikor a T-rex, a világ legnagyobb csúcsragadozója először üvölti el magát, azzal a semmivel sem összetéveszthető, jellegzetes hangján. Huszonkét évvel az eredeti film után, és két folytatással később megérkezett a Jurassic World: csoda, hogy elkészült, de vajon csoda lesz a mozikban is? A sorozat negyedik felvonása bátran lép az előd (főleg az eredeti film) lábnyomaiba, a recept ugyanaz, a tálalás kissé más, és újszerűbb, de nem kell aggódni, ezúttal sem spóroltak semmin.
Mert mit is vár a reménnyel teli, ámde két lábbal a földön járó néző egy olyan filmsorozat következő epizódjától, aminek alaptörténete már rögtön behatárolta a lehetőségeket, és amelynek két folytatásánál is az volt a fő cél, hogy mindenből jobbat, grandiózusabbat mutassanak, minimum kettővel licitáljanak rá az előzményekre, miközben az eredeti téma szemernyit sem, a történet is csak apró részletekben változott? A folytatások azt a hagyományt képviselték, hogy hogyan adjuk el ugyanazt nagyobb köntösben, ez egyszer összejött, máskor kudarcot vallott, így hát a Jurassic World várakozását is beárnyékolták a különböző múltbeli kudarcok. A második játékfilmjét tető alá hozó Colin Trevorrow azonban pontosan tudta, hogyan kerülje el azokat a problémákat, amikbe könnyen belefuthat mindenki, és eközben még arra is maradt ideje, hogy a megfelelő alázattal nyúljon az alapanyaghoz. Tisztelte mindazt, amit a Jurassic Park jelent nekünk, és a filmen keresztül igyekszik minket, rendíthetetlen rajongókat megszólítani, miközben a logók megjelennek a vásznon, és elkezdődik egy újabb, velőtrázó grandiózus kaland, amelyre már nagyon-nagyon régóta várunk. A Jurassic World sok tekintetben hasonlít az első részre, azonban ha hangulatról van szó, akkor abban a legjobban. A nézőnek a lélegzete is elállt 1993-ban, az első dinoszaurusz láttán, rácsodálkozott a hatalmas méretére, látványára, most pedig ugyanúgy a szánkat tátjuk, amikor a park kapui kinyílnak, és a szemünk elé tárul az a hatalmas komplexum, ami megannyi látványos élőlényt, izgalmat, kalandot rejt magában. Évekkel korábban a Jurassic Park-ot nézve megmosolyogtuk azt a gyermeki lelkesedést, ami annyira lejött a képernyőről, hogy mi is a szívünkben éreztük, együtt lélegeztünk a karakterekkel, miközben lelkünk mélyén mi is arra a szigetre vágyódtunk. A Jurassic World hatalmas mérettel rendelkező turistaparadicsoma szintén egy olyan hely, ami megdobogtatja a szívünket, és előhozza azt a gyermeket, aki a karfát szorította a T-rex vizet rezegtető léptei hallatán.
A negyedik rész visszavisz minket arra a helyre, amit megismertünk, és megszerettünk, ezúttal mégis egy más formában. Ám ezúttal a rácsodálkozás mellé más is társul: elindul a vonat, a kamera pedig követi, a park kitárja kapuit, mi meglátjuk, hogy mi is rejtőzik mögötte. A szívünk valósággal a torkunkban dobog, szinte megszűnünk létezni, mikor a hatalmas park fokozatosan megmutatja részleteit, mindezt John Williams halhatatlanul szép muzsikájára, a jelenet jelentőségéhez mérten kétszer olyan hangosan, mint általában. Nehezen megfogalmazható érzés ez, mintha egy régi jó ismerőst látnánk viszont – régen volt velünk utoljára, néha fájó volt a hiánya, sokáig hiába reméltük, hogy visszatér, de most végre újra itt van velünk. A könnyeket pedig piszok nehéz volt visszatartani közben: teljesen nem is sikerült, egy csepp azért csak elszökött. A Jurassic World nem is titkolja, hogy elsősorban a nosztalgia miatt működik, akik ezeken a filmeken nőttek fel, azok tudják igazán értékelni. A direkt utalások jól vannak elhelyezve, a rajongók rengeteg apróságot fedezhetnek fel, amiktől ugyan kissé olyan, mintha túlságosan alapozna a nagynevű első részre, összességében mégsem vádolható azzal, hogy kreatív ötletek nélkül csupán egy felturbózott remake, ami jobb híján pofátlanul leutánozza az előző filmek legjobb pillanatait. Épp ellenkezőleg, a Jurassic World ott próbál újat hozzáadni a franchise-hoz, ahol lehet. Néhány új dinó faj, megkapó helyszín, a szokásos aprólékossággal kidolgozva, amibe lehetetlen belekötni
Bár jónéhány év eltelt az utolsó epizód óta, az alaptéma ugyanaz maradt. Az ember istent játszik, veszedelmes fajokat éleszt újjá, miközben abban a hitben ringatja magát, hogy teljesen kontrollálni tudja ezeknek a lényeknek a mozgásterét, és viselkedését. Abban a hiú ábrándban él, hogy a legmodernebb biztonsági rendszerek megvédik, és az általa teremtett lények voltaképpen az ő tulajdonai, hiszen nélküle nem is léteznének, így teljes jogot formálhat rájuk, amikor csak akar. Mint ahogy régen, most is egyszerre követnek el új, és régi hibákat is. A Jurassic World egyszerre fantázia, és egyszerre tartalmazza a mai világunk szomorú tényeit: a profit, érdekében muszáj valami újat mutatni, ami megtoldja a csökkenő statisztikákat. A dinók népszerűsége kezd csökkenni, és a cég egy új hibridben látja meg a lehetőséget, aminek segítségével a park látogatottsága ismét megnő. Kezdetben természetesen minden szépen halad a maga útján, aztán persze jön a futás, meg a sikítás, ahogy az lenni szokott. Az Indominus rex nagy, veszélyes, félelmetes, jobban is, mint amennyire szükség lenne rá: intelligenciájának hála sorra veri át az embereket, és nem csak a filmen belül, de a valóságban is van jelentősége. Ahogy a park látogatóinak mindennél hatalmasabb, és látványosabb attrakciókra van szüksége, úgy a blockbusterekre éhes közönség sem éri be kevesebbel, hanem mohón követeli magának a jobb, nagyobb megvalósítást, évről évre. A Jurassic World CGI-trükkökben nem is vall szégyent. Ennyire élethű őslényeket mozivásznon még nem láthattunk, és ebben a tekintetben zokszó nélkül versenyre kelhet a nagyszerű elsővel.
A Jurassic World nem csinál nyarat, viszont a jól ismert kalandvágy sikeresen köszön vissza belőle. Steven Spielberg jól ismert sablonjait használja, többnyire korrekten, de azért akadnak hibák bőven. Míg a blockbusterek királya értett hozzá, hogyan használja fel tökéletesen filmjei gyerek karaktereit, itt pedig nem elég, hogy teljesen sablonosak, de még a helyük sincs meg igazán, egyáltalán nem sikerül elődeiket még csak megközelíteni sem. A történetben szerves részt képeznek, hiszen afféle katalizátorként vannak jelen, tehát nem szándékosan erőszakolták bele őket a filmbe, ha már itt tartunk, akkor inkább a végső csatára lehetne ezt ráfogni, mikor megjelenik a jó öreg, régi ismerős, a T-rex. A fináléban látható leszámolás ugyan látványos, szó se róla, de túlságosan elszállt, lehetetlen, komolytalan lépések követik egymást, a mérték, amit addig ismert a stáb, ott teljes mértékben átlendül a ló túloldalára. Feszültnek viszont feszült, mint ahogy az egész film is. Bár nem fröcsög úton-útfélen a vér, és szakadnak a végtagok, mégsem egy délutáni matiné, így is eléggé brutális tud lenni egy nyári látványfilmhez képest. A néha már félelmetes horrorba átlendülő hangulat olyan, szintén klasszikus mozikat idéz meg, mint A bolygó neve: Halál, vagy a Cápa: az apró lopások nem szúrnak szemet túlságosan, mindent összevetve jól működnek, ahogy a film főgonoszaként kikiáltott Indominus rex is eléri hidegrázó hatását.
A franchise sosem a kivételes tehetséggel megáldozott színészeiről volt híres, de a karakterek ezúttal is tisztességesen megrajzoltak. A humor ugyan lehetett volna csiszoltabb, de Chris Pratt így is egy szimpatikus figura, aki mindig tökéletesen pózol, macsósan néz, és sármos stílusával leveszi a hölgyeket a lábáról. Az igazi hőstípus megtestesítője, aki bátran veti bele magát a legrázósabb helyzetekbe is, és a problémákat a töküknél szorongatja meg. A sokak ellenérzését kiváltó raptor idomítás pedig egyáltalán nem idegen a feelingtől, sőt: amikor Owen, és a csapat a raptorokkal mennek vadászni, az a film legkirályabb, és a legvagányabb jelenetei közé tartozik. A különböző karaktere némelyike is az első résszel mutat hasonlóságot, így igazán eredeti szereplő nincs is, Bryce Dallas Howard karaktere emelkedik még ki az átlagból, jellemfejlődésről pedig csakis úgy lehet beszélni, ahogy eddig, a sorozaton belül – a szereplőink menekülnek, harcolnak, majd megint menekülnek, végül ezáltal jobb emberek lesznek, szoros kapcsolatot alakítanak ki, és a végén mindenki boldog, mert túlélte. A tempó a szokásokhoz híven ismét feszes, unatkozni nem is nagyon fogunk. A felvezetés kellően elnyújtott, majd hirtelen felgyorsul minden, és a stáblistáig nincs megállás.
A Jurassic World cseppet sem forradalmi, se nem nagyszerű, csupán egy tisztességesen levezényelt (néha egy hangyányival több) nosztalgiavonat. Felemelő élmény volt ennyi idő után visszatérni erre a helyre, ebbe a világba, és átélni egy újabb izgalmas kalandot, azonban az tény, hogy ez a film elsősorban nekünk, veterán rajongóknak készült, akik ezerszer is visszatekerték a VHS szalagot, hogy ismét átélhessék azt a felejthetetlen élményt, amit a Jurassic Park jelent. Azért önmagában is megállja a helyét a negyedik rész, szó se róla, de, hogy mit is jelent ez az egész, csak mi tudjuk igazán átérezni. A lényeget felesleges tovább forszírozni, a Jurassic World-ben benne van az, ami sokunk gyerekkorát jelentette: elvágyódást, kalandot, izgalmat, borzongást, bűvöletet, humort, megannyi szívdobbanást, és dinókat, rakásszámra.
