„Mindig a harmadik rész a legrosszabb” – jelenti ki Jean Grey, mikor társaival kifelé sétál A jedi visszatér vetítéséről. Ez a mondat az X-Men: Apokalipszis legironikusabb, egyben sajnos legszomorúbb poénja. Ugyanis egyrészről
ezzel a rendező, Bryan Singer annak a Brett Ratner-nek mutatott fel egy
verbális középső ujjat, aki annak idején, pontosan tíz éve tető alá
hozta a rossz emlékű Az ellenállás vége című harmadik X-Men
mozit, ami aztán alighanem szépen le is rombolta a Singer által indított
kiváló franchise-t. Másrészt ezen a kis fricskán nem mosolyoghatunk
sokáig önfeledten: az Apokalipszis nemhogy megismétli a sorozat
tíz esztendővel ezelőtti bukását, de még a Ratner-i mélységeknél is
lejjebb viszi a - ha szigorúan vesszük hatodik, de lényegében a második
trilógia harmadik, befejező részének titulált - legújabb X-Men mozit.
Hát igen, ahogy mondani szokták, ilyen az, amikor a fagyi visszanyal. A
kész filmet látva egyébként érthetetlen, hogy pont annak a Bryan
Singer-nek a kezei közül került ki ez a produkció, aki eddig teljes
odaadással, és aprólékossággal egyengette a mutánsok útját. Bosszúállók
ide, vagy oda, az X-Men franchise sosem azért volt jó, mert tele volt
szórva profi effektekkel, és dollármilliókat kóstáló trükkökkel, épp
ellenkezőleg. Nem látványközpontúságával hódított, hanem azzal, hogy CGI
orgia helyett elsősorban a karakterekre fókuszált, és a történetre,
melynek témái könnyen rávetíthetőek a valós világunkra is, ha már
kirekesztésről, és az ismeretlen felé érzett frusztrációról van szó –
ezért bújtuk a képregényeket, ezért szerettük a belőlük készült
mozgóképes adaptációkat is. Az Apokalipszis pedig – bármennyire
meglepő – szakít a Singer-i hagyományokkal, és feláldoz mindent a
látvány hálás, ámde néha kifejezetten lelketlen oltárán. Ha úgy vesszük,
végülis helyreállt az egyensúly: az, aki megcsinálta a legjobb X-Men
filmeket, most megrendezte a legrosszabbat is.
A rajongók már az X-Men 2 óta várnak Apokalipszis eljövetelére, okkal. A világ csak simán legerősebb mutánsa az X-ek legnagyobb ellenfele volt a képregények lapjain, aki nem kis borsot tört már számtalan alkalommal, és módon a hősök orra alá. Így hát gyakorlatilag kihagyhatatlan eleme a mítosznak, ennek következtében pedig mozgóképes megjelenése is szükségszerű volt előbb-utóbb. En Sabah Nur (Oscar Isaac) időszámításunk előtt 3600-ban az ősi Egyiptomban isteni szerepben tetszelgett. Ő volt a legelső mutáns, akinek ereje előtt az akkori emberek térdre borultak, fanatikusan imádták, több néven is hívták, melyet a Biblia, és több vallástörténet is felhasznált. De emellett voltak ellenségei is bőven, akik egy hamis istent láttak benne, ezért úgy döntöttek, véget vetnek az uralkodásának. Egy félig sikeres puccs után Apokalipszis összeomlott piramisa alatt végzi mélyen eltemetve, hosszú álomba kényszerülve, melyből végül 1983-ban ébred fel, egy titkos szektának köszönhetően, akik az ő nyomára szerettek volna bukkanni. Hamar arra a következtetésre jut, hogy az emberiség túlságosan elkanászodott, a vezetőink gyengék, a mutánsokat pedig elnyomják, holott szerinte ők azok a faj, akiket igazából uralkodásra teremtettek. Maga köré gyűjti a Négy Lovast, azaz négy követőt, akiket különleges képességekkel ruház fel: Vihart (Alexandra Shipp), Angyalt (Ben Hardy), Pszichét (Olivia Munn), és az újabb tragédián áteső Magneto-t (Michael Fassbender), majd nekikezd annak, hogy elpusztítsa a világot, végül saját képére újra alkossa azt. Szerencsére, mint mindig, most is kapóra jönnek Charles Xavier professzor (James McAvoy) diákjai, így az új generáció, Küklopsz (Tye Sheridan), Jean Grey (Sophie Turner), Árnyék (Kodi Smit-McPhee), Higanyszál (Evan Peters) segítségével eddig életük legnagyobb harcát készülnek megvívni a mindenható Apokalipszissel.
Alapjában véve már a film témájánál fogva sem lehetett az a finomabb történetvezetésű, mérsékelt speciális effektekkel operáló mű, mint az előző epizódok, ugyanakkor ettől függetlenül ez nem elég jó ok arra, hogy az alkotók egy nagy lendülettel hajítsák ki az ablakon mindazokat az elemeket, amiktől az X-Men franchise-t a legkomolyabb, legfelnőttesebb képregényadaptációk közé lehetett sorolni. Mivelhogy a koncepció eleve lehetőséget adna az olyan témák feszegetésére, mint például a felsőbbrendűség mibenléte, az evolúciós kérdés, vagy a valláskritika, tehát pont az Apokalipszis lehetne végre az-az X-Men film, ami levetkőzi a kirekesztettség, a mutánsgyűlölet, és az identitáskeresés körforgását, melyek ugyan mindigis az X-mitológia velejárói voltak, öt film után mégis megérettek arra, hogy megpróbálják kicsit lecserélni őket. Ehelyett, ebben a majdnem két és fél órás filmben (aminek ráadásul játékidejének két harmadában nem történik szinte semmi) voltaképp egy effektdemonstrációnak lehetünk szemtanúi, ahol a „kinek van nagyobb” elven egymás után próbálnak a jelenetek látványban egymásra licitálni. Érdekes pont ilyesmit egy olyan rendezőtől látni, aki eddig csupán nagyon kis mértékben volt látványközpontú, azonban érthető, hogy az Apokalipszis esetében egy gigantikus szuperhős eposz lebegett a szeme előtt, mely kivételes epikussággal mond el egy nagy ívű mesét. Városokat zúznak porrá, épületeket rombolnak le, atombombákat lőnek ki a világűrbe (azokkal vajon mi lett utólag?), híres emlékműveket tesznek a földdel egyenlővé, piramisokat építenek, megy a csihi-puhi rendesen, ám mindezt olyan megoldásokkal, amit már egy rakás másik hasonszőrű filmben láthattunk. Mindezt 2016-ban, amikor a nézőket már nehezebb megfogni sima akció orgiával – és az Apokalipszis ilyen szempontból sajnos fájdalmasan kevés. A végső harcként szolgáló virtuális környezet, mely során a mindent eldöntő csata fejben dől el, a totális kifulladás fényes bizonyítéka.
Ennek a „mindent a látványért” felfogásnak pedig leginkább a karakterek isszák meg a levét. Az eljövendő múlt napjai több idősíkot magában foglaló, számtalan kisebb-nagyobb figurát kiválóan mozgató narratíváját egy tökéletesen üres, semmilyen történettel rendelkező valamire cserélték, a cselekmény pedig igazából több problémát szül, mint amennyit megold. Eltekintve a vicces ténytől, hogy a karakterek az idővonal szempontjából húsz éve ugyanúgy néznek ki, sajnálatos módon nemcsak hogy nem öregedtek semmit sem, jellemükben is nagyjából ugyanolyanok maradtak. A Xavier-Magneto páros gyakorlatilag ugyanott tart, mint az előző öt filmben, előbbi igyekszik meggyőzni magát, és fémet uraló barátját, hogy a rengeteg rossz tett ellenére van még benne jóság, utóbbi meg folyamatosan vívódik ezen két oldal között, egyébként teljesen kiszámítható módon, ugyanakkor mégis Magneto tragédiája az egyetlen igazi súllyal rendelkező monumentum ebben a filmben. Apokalipszis másik három lovasa nagyjából „csak mert” alapon szegődik a világ első mutánsa mellé, a játékidő nagy részében ácsorognak csupán, vagy pózolnak valami vagány beállításra várva – tehát a film csak úgy halmozza a kihasználatlanul maradt, üres karaktereket egymásra, magukkal rántva a jól ismert arcokat is, akik korábban sokat fejlődtek, most mégis ledegradálják a legtöbbjüket. Mystique-ből (Jennifer Lawrence), aki az előző két film egyik legkomplexebb, legkidolgozottabb szereplője volt, egysíkú papírmasé figurát csináltak, és a negatív kritikákat a főgonosz sem ússza meg. Nem mintha amúgy baj lenne Oscar Isaac színészi képességeivel, de a rossz forgatókönyvben neki sem termett sok babér. Inkább csak nagyon gonosz, egyben nagyon sablonos beszólásokat puffogtat, nagyon túldramatizálva, és nagyon színpadiasan, a hatalmas ellenfél, akire oly régóta várunk, ebben a filmben egy gagyi pozőr lett, akinek maximum csak a szája nagy.
Az Apokalipszis sokat markolt, keveset fogott. Sajnos azt a szintű epikus hangvételt, amit a koncepció, és a sztori megkövetelt volna, nem sikerült megragadni. Külön fájó ez azért, mert a rendezői székben Bryan Singer ült, aki… nos, nem kell mondanom eddig mit tett le az asztalra, hiszen a képregényfilmek aranykorának az egyik elindítója volt, most mégis tőle nem várt csalódást keltett. Kereshetjük ennek okait, talán a stúdió nyomása, talán a gyenge forgatókönyv, esetleg az, hogy belefáradt a franchise-ba, vagy végülis, mint megannyiszor, a pénz ölte meg a kreativitást, és a szenvedélyt, de a filmet elnézve az sem kizárt, hogy egy rakás fontosabb, jobb jelenet a vágószobában végezte. Így tehát még hiányérzetünk is marad a végén, ha nem elegek a béna karakterek – akik közül az egyik csak egy pár perces cameo-szerepben tűnik fel, akkor is teljesen erőltetett és dramaturgiai szempontból felesleges módon. Csak azért, hogy pár rajongó csorgathassa a nyálát, amúgy beleerőszakolása a cselekménybe valamilyen szinten még nevetséges is. Pedig lett volna bőven potenciál ebben a filmben, de végül saját súlya alatt roskadt össze. Következő menetre már a ’90-as éveket célozzák meg, és a Dark Phoenix Saga-t, azt a sztorit, amit Ratner annak idején sikeresen elszabott, csak remélni merjük, hogy a franchise-ból még nem fogyott el a szufla, és megint képes majd megújulni, mint tette azt Az elsők anno. Az Apokalipszishez méltóan én is egy közhellyel búcsúznék: majd legközelebb.
A rajongók már az X-Men 2 óta várnak Apokalipszis eljövetelére, okkal. A világ csak simán legerősebb mutánsa az X-ek legnagyobb ellenfele volt a képregények lapjain, aki nem kis borsot tört már számtalan alkalommal, és módon a hősök orra alá. Így hát gyakorlatilag kihagyhatatlan eleme a mítosznak, ennek következtében pedig mozgóképes megjelenése is szükségszerű volt előbb-utóbb. En Sabah Nur (Oscar Isaac) időszámításunk előtt 3600-ban az ősi Egyiptomban isteni szerepben tetszelgett. Ő volt a legelső mutáns, akinek ereje előtt az akkori emberek térdre borultak, fanatikusan imádták, több néven is hívták, melyet a Biblia, és több vallástörténet is felhasznált. De emellett voltak ellenségei is bőven, akik egy hamis istent láttak benne, ezért úgy döntöttek, véget vetnek az uralkodásának. Egy félig sikeres puccs után Apokalipszis összeomlott piramisa alatt végzi mélyen eltemetve, hosszú álomba kényszerülve, melyből végül 1983-ban ébred fel, egy titkos szektának köszönhetően, akik az ő nyomára szerettek volna bukkanni. Hamar arra a következtetésre jut, hogy az emberiség túlságosan elkanászodott, a vezetőink gyengék, a mutánsokat pedig elnyomják, holott szerinte ők azok a faj, akiket igazából uralkodásra teremtettek. Maga köré gyűjti a Négy Lovast, azaz négy követőt, akiket különleges képességekkel ruház fel: Vihart (Alexandra Shipp), Angyalt (Ben Hardy), Pszichét (Olivia Munn), és az újabb tragédián áteső Magneto-t (Michael Fassbender), majd nekikezd annak, hogy elpusztítsa a világot, végül saját képére újra alkossa azt. Szerencsére, mint mindig, most is kapóra jönnek Charles Xavier professzor (James McAvoy) diákjai, így az új generáció, Küklopsz (Tye Sheridan), Jean Grey (Sophie Turner), Árnyék (Kodi Smit-McPhee), Higanyszál (Evan Peters) segítségével eddig életük legnagyobb harcát készülnek megvívni a mindenható Apokalipszissel.
Alapjában véve már a film témájánál fogva sem lehetett az a finomabb történetvezetésű, mérsékelt speciális effektekkel operáló mű, mint az előző epizódok, ugyanakkor ettől függetlenül ez nem elég jó ok arra, hogy az alkotók egy nagy lendülettel hajítsák ki az ablakon mindazokat az elemeket, amiktől az X-Men franchise-t a legkomolyabb, legfelnőttesebb képregényadaptációk közé lehetett sorolni. Mivelhogy a koncepció eleve lehetőséget adna az olyan témák feszegetésére, mint például a felsőbbrendűség mibenléte, az evolúciós kérdés, vagy a valláskritika, tehát pont az Apokalipszis lehetne végre az-az X-Men film, ami levetkőzi a kirekesztettség, a mutánsgyűlölet, és az identitáskeresés körforgását, melyek ugyan mindigis az X-mitológia velejárói voltak, öt film után mégis megérettek arra, hogy megpróbálják kicsit lecserélni őket. Ehelyett, ebben a majdnem két és fél órás filmben (aminek ráadásul játékidejének két harmadában nem történik szinte semmi) voltaképp egy effektdemonstrációnak lehetünk szemtanúi, ahol a „kinek van nagyobb” elven egymás után próbálnak a jelenetek látványban egymásra licitálni. Érdekes pont ilyesmit egy olyan rendezőtől látni, aki eddig csupán nagyon kis mértékben volt látványközpontú, azonban érthető, hogy az Apokalipszis esetében egy gigantikus szuperhős eposz lebegett a szeme előtt, mely kivételes epikussággal mond el egy nagy ívű mesét. Városokat zúznak porrá, épületeket rombolnak le, atombombákat lőnek ki a világűrbe (azokkal vajon mi lett utólag?), híres emlékműveket tesznek a földdel egyenlővé, piramisokat építenek, megy a csihi-puhi rendesen, ám mindezt olyan megoldásokkal, amit már egy rakás másik hasonszőrű filmben láthattunk. Mindezt 2016-ban, amikor a nézőket már nehezebb megfogni sima akció orgiával – és az Apokalipszis ilyen szempontból sajnos fájdalmasan kevés. A végső harcként szolgáló virtuális környezet, mely során a mindent eldöntő csata fejben dől el, a totális kifulladás fényes bizonyítéka.
Ennek a „mindent a látványért” felfogásnak pedig leginkább a karakterek isszák meg a levét. Az eljövendő múlt napjai több idősíkot magában foglaló, számtalan kisebb-nagyobb figurát kiválóan mozgató narratíváját egy tökéletesen üres, semmilyen történettel rendelkező valamire cserélték, a cselekmény pedig igazából több problémát szül, mint amennyit megold. Eltekintve a vicces ténytől, hogy a karakterek az idővonal szempontjából húsz éve ugyanúgy néznek ki, sajnálatos módon nemcsak hogy nem öregedtek semmit sem, jellemükben is nagyjából ugyanolyanok maradtak. A Xavier-Magneto páros gyakorlatilag ugyanott tart, mint az előző öt filmben, előbbi igyekszik meggyőzni magát, és fémet uraló barátját, hogy a rengeteg rossz tett ellenére van még benne jóság, utóbbi meg folyamatosan vívódik ezen két oldal között, egyébként teljesen kiszámítható módon, ugyanakkor mégis Magneto tragédiája az egyetlen igazi súllyal rendelkező monumentum ebben a filmben. Apokalipszis másik három lovasa nagyjából „csak mert” alapon szegődik a világ első mutánsa mellé, a játékidő nagy részében ácsorognak csupán, vagy pózolnak valami vagány beállításra várva – tehát a film csak úgy halmozza a kihasználatlanul maradt, üres karaktereket egymásra, magukkal rántva a jól ismert arcokat is, akik korábban sokat fejlődtek, most mégis ledegradálják a legtöbbjüket. Mystique-ből (Jennifer Lawrence), aki az előző két film egyik legkomplexebb, legkidolgozottabb szereplője volt, egysíkú papírmasé figurát csináltak, és a negatív kritikákat a főgonosz sem ússza meg. Nem mintha amúgy baj lenne Oscar Isaac színészi képességeivel, de a rossz forgatókönyvben neki sem termett sok babér. Inkább csak nagyon gonosz, egyben nagyon sablonos beszólásokat puffogtat, nagyon túldramatizálva, és nagyon színpadiasan, a hatalmas ellenfél, akire oly régóta várunk, ebben a filmben egy gagyi pozőr lett, akinek maximum csak a szája nagy.
Az Apokalipszis sokat markolt, keveset fogott. Sajnos azt a szintű epikus hangvételt, amit a koncepció, és a sztori megkövetelt volna, nem sikerült megragadni. Külön fájó ez azért, mert a rendezői székben Bryan Singer ült, aki… nos, nem kell mondanom eddig mit tett le az asztalra, hiszen a képregényfilmek aranykorának az egyik elindítója volt, most mégis tőle nem várt csalódást keltett. Kereshetjük ennek okait, talán a stúdió nyomása, talán a gyenge forgatókönyv, esetleg az, hogy belefáradt a franchise-ba, vagy végülis, mint megannyiszor, a pénz ölte meg a kreativitást, és a szenvedélyt, de a filmet elnézve az sem kizárt, hogy egy rakás fontosabb, jobb jelenet a vágószobában végezte. Így tehát még hiányérzetünk is marad a végén, ha nem elegek a béna karakterek – akik közül az egyik csak egy pár perces cameo-szerepben tűnik fel, akkor is teljesen erőltetett és dramaturgiai szempontból felesleges módon. Csak azért, hogy pár rajongó csorgathassa a nyálát, amúgy beleerőszakolása a cselekménybe valamilyen szinten még nevetséges is. Pedig lett volna bőven potenciál ebben a filmben, de végül saját súlya alatt roskadt össze. Következő menetre már a ’90-as éveket célozzák meg, és a Dark Phoenix Saga-t, azt a sztorit, amit Ratner annak idején sikeresen elszabott, csak remélni merjük, hogy a franchise-ból még nem fogyott el a szufla, és megint képes majd megújulni, mint tette azt Az elsők anno. Az Apokalipszishez méltóan én is egy közhellyel búcsúznék: majd legközelebb.