Kritika, sorozat
The Walking Dead: Hatodik évad (The Walking Dead: Season Six)
Kritika, sorozat
Új világ jön...
A The Walking Dead annak idején formabontó sorozatként kezdte, mára igazi kulturális eseménnyé nőtte ki magát. Legalább annyi utálója van, mint rajongója, ennek ellenére heteken keresztül több millió nézőt szegez a képernyő elé, akiknek egy része, igaz már lassan csak rutinból, megszokásból követi nyomon a világ romjain harcoló túlélők viszontagságait, de ettől függetlenül a széria mégis stabil rajongói bázissal rendelkezik már évek óta. Ez a bázis azonban megköveteli, hogy a név mögött álló hatalmas gépezet, illetve annak szíve zavartalanul dübörögjön tovább maximális fordulatszámon. Ehhez pedig néha be kell vetni a legaljasabb, leghatásvadászabb trükköket is. Hogy ez a széria hatodik évadjában miképp valósul meg, arról később, viszont így több mint fél évtized után is elmondható a The Walking Dead-ről, hogy bár az új szezon is szinte ugyanazokkal a problémákkal, és gyermekbetegségekkel küzd, mint a korábbi évadok, kritikusai továbbra is tisztán fogják látni a szokásos támadási felületeit, de mégis ügyesen, és következetesen, alapos átgondoltsággal viszi tovább a sorozat lényegét, ami miatt meg pont hogy érdemes elkötelezett nézőjének maradni. Azaz a világ élhetetlenné vált, az újrakezdés csupán illúzió, hiú ábránd, az erkölcsösség, mint olyan, megszűnt, az emberiség korábbi, jól ismert formájában pusztulásra ítéltetett, az evolúció pedig egy teljesen új, sötét útra lépett.  Nem számít már semmi, csak a túlélés. Mindegy hogyan, és milyen eszközökkel. A sorozatnak mindig is ezek a témák voltak az ütőkártyái, és mikor az ember már azt hitte volna, hogy kezd kifulladni az egész, és az alkotók most már valójában rétestésztaszerűen kezdik nyújtani a sorozatot, jött a hatodik évad, és megmutatta, bőven vannak itt még kiaknázatlan lehetőségek.  



A szezon első fele ügyesen rá is cáfol az előző finálé végkövetkeztetésére. Azaz, Rick, és csapata túl sokat voltak már kint, túlságosan megváltoztak, és egész Alexandria, a magukat falakkal körbevevő biztonságban érző lakosaival együtt csak becsapják magukat, vagyis semmi sem lesz már olyan, mint régen, aki gyenge, azt eltapossák, aki pedig kilóg a sorból, azzal hideg vérrel végezni kell. Más itt nem alkalmazható, csakis a vasmarkú, diktatórikus rendszer. A hatodik évad egyrészt félig ezen az úton halad, kicsit szofisztikáltabban, másrészt az első kilenc epizód leginkább Rick csapatának státuszát hivatott bebetonozni Alexandriában. Lecsupaszítva: szembesülnek azzal, hogy nemrég még szocializálódtak, de most az a legnagyobb kérdés, hogy ezek után milyen messze van még a civilizáció újjáépítése. Miközben a csapat egyik fele egy több száz fős zombicsorda eltérítésén ügyködik, a többiek a város biztonságára figyelnek, ami hamarosan veszélybe kerül a vérengző vadállatokként viselkedő betolakodók miatt, akik pont egy gyengébb pillanatban ütnek rajta a közösségen. Rick-ék elszántan védik magukat, ám szép lassan be kell látniuk, ez semmi nem volt ahhoz képest, ami még bőven előttük áll…  



A sajátos megoldásnak köszönhetően a szezon első fele gyakorlatilag pár óra leforgása alatt zajlik le, a párhuzamosan futó szálakkal izgalmas végeredmény született, mely során előfordul, hogy néhány rész erejéig rá sem nézhetünk egy-egy karakterre. Egyúttal az eseményeket is ravaszul késleltetik, fenntartva ezzel a néző felfokozott kíváncsiságát, és a garanciát, hogy biztosan megnézze a következő részt is. Az évad eljátszik a gondolattal, hogy az ember számára talán mégis maradt valami remény, létezhet visszaút a rothadó élőholtakkal teli véres káoszból, és embertelenségből. Alexandria közössége egy emberként fog össze, hogy nekimenjenek a zombik seregének, az évad legmerészebb, és egyik legjobb epizódjában, ahol, bár ara a karakterkasza rendesen (néhány ultra-váratlan, brutális fordulattal), embereink mégis helyt állnak, minden akadályt sikeresen vesznek, hatékonyan együttműködnek. Egy új, jobb világ képe rajzolódik ki előttünk, ahol létezhet jövő a csapat, és az emberi faj számára. Ahol élhetnek, szerethetnek, teremthetnek. Aztán jön Negan. A csapat egy olyan új kihívás elé néz, mely minden eddiginél nagyobb, és veszélyesebb – ehhez képest még a szociopata Kormányzó is könnyű falat volt, Negan, és bandája viszont alaposan megfekszi a szereplők gyomrát. Ennyire jól szervezett, és ilyen jól működő csoporttal még nem kerültek szembe, Rick-ék gondolkodás nélkül, számukra magától értetődő módon válnak mészárosokká, kell az élelem, kell az orvosi ellátás, ezért pedig szíves örömest elvállalják, hogy leszámolnak egy másik túlélőközösség ellenségeivel, akikről semmit sem tudnak (kivéve, hogy a másik csoport állítása szerint kegyetlen gyilkosok), mégis csőre töltött fegyverekkel indulnak neki a küldetésüknek. Ők, akik percek alatt képesek még pisztolyok, és puskák nélkül is vérfürdővé változtatni egy komplett közösség területet. A szezon egyik legviccesebb, egyben leggroteszkebb jelenete, mikor Rick, egy kiadós, brutális mészárlás után vérben ázó arccal, csimbókos hajjal a túlélés törvényeiről még keveset tudó, holtsápadt, csodálkozó, rémült emberek felé fordul, akikkel azelőtt alig néhány perce találkoztak először, és cinikusan megkérdi tőlük: „Most meg mivan?” Mintha mi sem lenne természetesebb ennél. És végülis, ebben az új világban már valóban teljesen megszokott, és elfogadható az ilyesmi.  



De semmi sem tart örökké, ahogy Rick is szép lassan szembekerül a valósággal. Ahogy napról-napra céltudatosan küzdött önmagáért, és a csapatért, rengeteg áldozatot, nehéz döntést hozott, nagy alfahímként tetszelgett, élet, és halál felett döntött, egyre inkább érezte magát keménytökű faszagyereknek, de aztán Negan egy pillanat alatt visszarázza a rideg valóságba. Az addig rendíthetetlen, megalkuvást nem ismerő hősök hirtelen térdre kényszerülnek, jeges hidegzuhanyt kapnak, az arrogancia emelkedettségéből a bűzös, mocskos mélységbe esnek. Ahogy feltűnik Negan, az összes addigi pozitív gondolat a szép új világról, a békés együttélésről, egy erkölcsösebb jövőről, nemhogy szertefoszlik, hanem egyenesen teljes erővel, seggberúgva repül ki a csukott ablakon, annak rendje, és módja szerint. Jeffrey Dean Morgan páratlan karizmával, és már-már perverz élvezettel lopja el a show-t a többiek elől, lenyomva egy ijesztően beteg, és groteszk monológot (mondjuk azt azért nem lehet ráfogni, hogy nincs egy kicsit sem igaza), a bevett manírjai miatt pedig a sokat kritizált Andrew Lincoln is akkorát alakít abban a bizonyos jelenetben, hogy arra egy rossz szava nem lehet senkinek, még a nagy köpködőknek sem. Példaértékű, ahogy kiül az arcára minden félelem, kétségbeesés, és a felismerés, hogy amit eddig letett az asztalra, az még a kutyaszarnál is kevesebbet ér Negan-ék ellen. A szögesdrótós-baseball ütős főgenya megtestesíti mindazt, aminek Rick hitte magát, sőt, annál még sokkal rosszabb is, és ez egyszersmind elhatalmasodó arroganciájának is egy lélegzetvételnyi idő alatt véget vet. Bár a hatodik szezon rendesen megemelte a sorozat nívóját újra a csillagos ég felé, ahogy mondani szokták, sajnos nem minden lehet tökéletes. A bevezetőben is említett „trükk” itt egy, mind dramaturgiai értelemben, mind vizuális szempontból maga a nagybetűs katasztrófa, és még repülhetnek az olyan hasonló negatív jelzők, mint a primitív, szörnyű, erőltetett, de legyen elég annyi, hogy az alkotók rendesen elszámították magukat. Egy kifejezetten olcsó húzással készültek a mennybe menetelre, de pont az ellenkezőjét érték el, az üdvösséghez viszont pontosan egy bátor, és radikális megoldás kellett volna, ami eddig is jellemző volt a sorozatra, így érthetetlen mért kellett egy ilyen ostoba eszközhöz folyamodni.  



Pedig egyébként mindent összegezve régóta ez a legjobb évad. Egy nem sok újdonságot, ám annál több sablont, és unalmat ígérő állapotból hozta vissza a szériát, ami ismét egy erősebb ligában képes játszani, kezdve a szezon első felének lezáró jellegétől, Morgan önálló epizódján át (amiben jut rendesen filozofálás, és erős férfibarátság két ember között, a káosz, és pusztulás közepette), a sorozat új üdvöskéjének a felbukkanásáig, még az olykor kínos, erőltetett botladozások ellenére is – Carol pálfordulása a „nem ölök többet” felfogásba például teljesen hirtelen, és elkapkodott. Nem is lenne semmi baj az egésszel, ha nem lennének ott annak az átkozott évadzárónak az utolsó percei. Főleg, mert a sorozatnak egyáltalán nem lett volna szüksége egy ilyen megoldásra, sőt, pont akkor ütött volna igazán, ha szépen beletolnak mindent, az összes vércseppet, kicsapódó agyvelőt, és koponyacsont-szilánkot a néző arcába, hadd csámcsogjon rajta egy kicsit, a nagy meglepettségében. Így azonban a sorozat csak saját magát köpte szembe.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Az (It)
Most tényleg lebegünk!
Atomszőke (Atomic Blonde)
Tökös akciófilm, egy tökös csajjal.
John Wick
A film, ami nem szól semmiről, de mindenkit megölnek benne.
Castlevania: Első évad (Castlevania: Season One)
Hölgyeim, és Uraim, köszöntsék a videojáték-adaptációk új királyát!
A majmok bolygója: Háború (War for the Planet of the Apes)
Majom-exodus.
Facebook