Tom Hiddleston tökéletes James Bond lenne. Elsőre nem hangozhat túl biztatóan, hogy a világ leghíresebb titkos ügynöke bőrébe ezúttal egy
olyan ember bújhat, aki bár számtalanszor bebizonyította már színészi
tehetségét, szerepei okán nemigen lehet összeegyeztetni ezzel a
figurával. Elég, ha csak a Marvel filmek Lokijaként gondolunk rá, és
máris húzzuk a szánkat, ha felmerül egy-egy pletyka, hogy Hiddleston
fogja alakítani a 007-est. Persze még semmi sem biztos (sőt, nemrég
saját maga cáfolta, hogy őt szerződtetnék a szerepre), de aki kételkedik
abban, hogy ő lenne a megfelelő ember a feladatra, az nézze meg az idei
év egyik legjobb mini-sorozatát, az Éjszakai szolgálatot, máris
máshogy fog gondolkodni a dolgokról. Ugyanis emberünk kisujjból kirázza a
kicsit elkoptatott, ámde még mindig hálás „fiatal, intelligens, és
sármos kém életveszélyes bevetésen” szerepkörét ebben a hat részes
szériában, mely a maga teljes valójában, ízig-vérig kémthriller annak a
John le Carré-nak a tollából, akit a legtöbben a kémtörténetek
királyaként ismerhetnek, nem érdemtelenül. A panamai szabó, Az elszánt diplomata, Suszter, szabó, baka, kém, vagy említhetnénk a legutóbbit, Az üldözöttet
is, mint olyan regényeit, melyekből adaptáció készült. A BBC nem is
sajnálta a pénzt, 20 millió dollárt tapsoltak el a produkcióra, nem
feltétlenül televíziós színészek toborzásával is, a költségvetés pedig
tetten is érhető a végeredményben, ugyanakkor ilyen esetben megszokott,
sőt valamilyen szinten már elengedhetetlen problémákkal találkozhat a
néző, amit a hatalmas büdzsé szült: hollywoodiasítás, kreatív gondolatok
helyett inkább iparos-stílus. Ezektől a hibáktól az Éjszakai szolgálat
sem mentes, azonban az alapanyagot mégis tisztességesen ültették át
mozgóképre, összességében pedig még maga az eredeti könyv szerzője, le
Carré is elégedetten dőlhet hátra, és csettinthet – mint ahogy saját
bevallása szerint meg is tette ezt.
A brit származású Jonathan Pine (Tom Hiddleston) egykor a hadsereg kötelékében szolgált Irakban, de miután megcsömörlött a háború borzalmaitól, leszerelt, és most a világ egyik legnépszerűbb hoteljében dolgozik éjszakai portásként, Egyiptomban. A kairói felkelés idején megismerkedik a szálloda egyik vendégével, a gyönyörű Sophie Aliken-el (Aure Atika), aki az ő segítségét kéri, mikor arra készül, hogy kiteregeti férje bűnözői tevékenységének szennyesét – aki egyébként az ország tejhatalmú, és mindenre elszánt ura. Pine a segítségére siet, de ennek súlyos következményei lesznek. A lányt megölik, az esetet a rendőrség sem akarja kivizsgálni, ezért Pine úgy dönt, megpróbál továbblépni, és egy svájci luxushotelben folytatja a munkáját. Négy év telik el, mikor elkezdik kísérteni a múlt dolgai. Miután találkozik egy befolyásos vendéggel, Richard Roper-el (Hugh Laurie), beszervezi a brit titkosszolgálat egyik embere, Angela Burr (Olivia Colman), hogy épüljön be Roper szervezetébe, és buktassa le őt. Roper ugyanis, bár a külső szemlélőknek egy kedves, milliárdos üzletember, aki rengeteg humanitárius tettet visz végbe például a szír menekültek megsegítésére, vagy saját pénzével, üzleteivel járul hozzá a világbékéhez, valójában egy fegyverkereskedő, aki a világ legvéreskezűbb diktátorainak, és hadseregeinek is szállított már, emellett pedig Sophie halálában is közvetlen szerepe volt. Pine fáradtságos munkával végül a szervezet tagja lesz, és nagyon közel kerül Roper-hez, ugyanakkor lába alatt egyre forróbb lesz a talaj, annál is inkább, mert szép lassan kirajzolódik, hogy Roper sem véletlenül úszott meg idáig mindent: kiderül, hogy a milliárdosnak a kormányban is vannak kapcsolatai, a legmagasabb körökben, akik minden adandó alkalommal védik, és fedezik, akárhányszor találnának ellene valami terhelő bizonyítékot…
Le Carré 1993-ban megjelent regénye már egészen más témákat boncolgatott, mint az előzőek, és ennek nagyrészt történelmi okai voltak. Akkoriban ért véget a Hidegháború, a Szovjetuniónak befellegzett, lehullt a vasfüggöny, a klasszikus kémtörténetek elveszítették aktualitásukat, egy új korszak vette kezdetét. És ebben az új világrendben, a szocializmus összeomlása miatt (és többek közt, mert ezután egy rakás fegyver maradt árván, és várt arra, hogy valakiket gazdaggá tegyen az eladása) hemzsegtek az üzletemberek, akik a nemzetközi fegyverkereskedelemben látták a kiaknázandó lehetőségeket. Bár az adaptációt a ’90-es évek elejéből áthelyezték a jelenkorba, aktualitásából szemernyit sem vesztett, sőt: ma, amikor a világ nagy részén valósággal tombol az erőszak, folyik a vér, emberek gyilkolják egymást tucatszámra, és ahol már mindennapos a halál, ott mindig lesz igény a megfelel eszközökre, melyekkel az ellenfelet lelehet győzni. Így lett a háború voltaképp a világ legjövedelmezőbb üzletága. Ezt jól tudja Richard Roper is, aki Hugh Laurie tolmácsolásában maga a megtestesült hidegvér. Fejét sosem veszti el, mindig megfelelően tud fellépni, gondolkodni, mérlegelni, voltaképp egész szimpatikus figura (nyilván ezzel a remek tulajdonságával tudja megtéveszteni a külvilágot is), viszont legbelül egy arrogáns, kegyetlen jellem, aki a rengeteg pisztolyban, gépfegyverben, bombában, és robbanóanyagban csak eladni való árut lát, melynek segítségével gyarapíthatja hatalmas vagyonát. Ahogy az eredeti regény, úgy a sorozat is voltaképp azt tárja elénk, hogy a demokrácia, amit sokan oly’ tökéletesnek, megtéveszthetetlennek, és nemesnek gondolnak, valójában átverés, a belülről rothadó alma szinonimája. A világműködéshez elengedhetetlen szükség van olyan emberekre, akiket az Egyesült Királyság kormánya, vagy épp a CIA pénzel, hogy fegyvereket áruljon különböző illetékeseknek azért, hogy fenntartsák az egyensúlyt, vagy, hogy ezen keresztül érvényesítsék akaratukat, és érjék el céljaikat.
A mini-sorozat nagyon lassan, mérnöki pontossággal építi fel a történetet, anélkül, hogy egy percre is unalomba fulladna. A néző előtt is láthatóan kirajzolódik ez a mindent átszövő pókháló, melynek a közepén Roper terpeszkedik a maga megközelíthetetlen státuszával, és talán még sosem nyerhettünk ennyire mély betekintést egy ilyen szervezet legfelsőbb körének a működésébe. A történet egy igazi sakkjátszma, ahol a karakterek a bábuk, de időnként az is előfordul, hogy a bábukat is maguk a szereplők mozgatják. Országok sorsa dőlhet így el, különböző háborúk kimenetele, ártatlan civilek élete, emberi sorsokat láthatunk húsbavágó részletességgel. Egy olyan világot mutat be, ahol, ha vérontásról, és csatáról van szó, akkor az nyer, aki több pénzzel, ennek köszönhetően pedig több befolyással rendelkezik. És amíg a csatamezők lángolnak, és fegyverropogástól, üvöltésektől, sikolyoktól hallatszanak, ezek a kiskirályok távolról figyelik kényelmesen, karosszékben ülve a világ felégetését, akár a római császárok. Ebben a helyzetben pedig Pine-nak is ki kell hoznia magából a maximumot, folyamatosan át kell lépni a maga által szabott határokat, miközben túlságosan is közel kerül a tűzhöz, annyira, hogy már saját bőre is égni kezd. A forgatókönyv remekül kezeli a két főszereplő kapcsolatát, ugyanakkor mégsem mélyül el benne annyira, hogy túllépjen a szokásos kliséken (Laurie karakterét a forgatókönyv sem kezeli túlzottan izgalmasan, és nem sikerül kellően ellentmondásossá sem tenni a benne rejlő kettősséget), hiszen ilyen történeteket már nemegyszer láttunk mind tévéképernyőn, mind mozivásznon, sokkal többet az Éjszakai szolgálat sem nyújt.
Valójában nem is az a klasszikus értelemben vett kémtörténet, a főhősnek nem kell lehetetlennek tűnő helyzetekből kivágni magát, nem vesz részt hajmeresztő üldözésekben, nincs bombahatástalanítás sem egy másodperccel a robbanás előtt, semmi ilyesmi nincs a produkcióban, mint ahogy már maga a regény is inkább egy kísérlet volt le Carré pályafutásában a klasszikus spion-sztorik látszólagos leáldozása miatt. Ahelyett, hogy a szerzőre jellemző szikár, jéghideg hangulatú, teljességgel realisztikus mű lenne, inkább egy egzotikus helyszíneken játszódó kémkaland – a sorozatot szebbnél szebb helyszíneken vették fel, melyek remekül mutatnak a képernyőn, Egyiptomtól, Írországon, Spanyolországon át, egészen a mesés Törökországig. Le Carré addigi munkáinak tökéletes ellenpólusa, és ha már szóba kerül James Bond, nem árt megjegyezni, hogy a 007-es párhuzam sem véletlen, hiszen a realisztikus felfogásból egy ponyvás kémthrillerbe lépett át az egész történet, mely leginkább Ian Fleming műveit idézi – ezzel máris megvan a hasonlóság a két könyv között, ami természetesen a mini-sorozatban is úton-útfélen tetten érhető. Jonathan Pine figurája nincs messze Bond-tól: jóképű, sármos, stílusos, higgadt, a nők kedvence, bármikor képes megvillantani makulátlan mosolyát, mellyel mindenkit levesz a lábáról, emellett ösztönei, és megérzései sosem hagyják cserben, még akkor sem, amikor a halál torkából kell kimásznia.
Az Éjszakai szolgálat az év egyik kellemes alkotása, mely remekül kielégíti az ilyen történetekre éhező nézők igényeit, és inkább egy 6 órás mozifilm benyomását kelti, mint egy hagyományos tévésorozatét, annak ellenére, hogy a hat epizód cselekménye közül ötöt akár egy 120 perces filmben is el lehetett volna mesélni. Igazi kémsztori, szép helyszíneken, nőcsábász főszereplővel, szebbnél szebb nőkkel, és valódi hangulattal, igényes trükkökkel, melyekről lejön, hogy mennyit költöttek rá. Egy ezerszer elmondott poén azonban ritkán üt ezeregyedik alkalommal, a spanyolviaszt ez a sorozat sem találja fel, de a színészek, a feeling, és a ragaszkodás az alapanyaghoz elviszi a hátán az egész produkciót. Tisztességesen megrendezett, remekül eljátszott, nívós mű az Éjszakai szolgálat. Ám ennél nemigen több.
A brit származású Jonathan Pine (Tom Hiddleston) egykor a hadsereg kötelékében szolgált Irakban, de miután megcsömörlött a háború borzalmaitól, leszerelt, és most a világ egyik legnépszerűbb hoteljében dolgozik éjszakai portásként, Egyiptomban. A kairói felkelés idején megismerkedik a szálloda egyik vendégével, a gyönyörű Sophie Aliken-el (Aure Atika), aki az ő segítségét kéri, mikor arra készül, hogy kiteregeti férje bűnözői tevékenységének szennyesét – aki egyébként az ország tejhatalmú, és mindenre elszánt ura. Pine a segítségére siet, de ennek súlyos következményei lesznek. A lányt megölik, az esetet a rendőrség sem akarja kivizsgálni, ezért Pine úgy dönt, megpróbál továbblépni, és egy svájci luxushotelben folytatja a munkáját. Négy év telik el, mikor elkezdik kísérteni a múlt dolgai. Miután találkozik egy befolyásos vendéggel, Richard Roper-el (Hugh Laurie), beszervezi a brit titkosszolgálat egyik embere, Angela Burr (Olivia Colman), hogy épüljön be Roper szervezetébe, és buktassa le őt. Roper ugyanis, bár a külső szemlélőknek egy kedves, milliárdos üzletember, aki rengeteg humanitárius tettet visz végbe például a szír menekültek megsegítésére, vagy saját pénzével, üzleteivel járul hozzá a világbékéhez, valójában egy fegyverkereskedő, aki a világ legvéreskezűbb diktátorainak, és hadseregeinek is szállított már, emellett pedig Sophie halálában is közvetlen szerepe volt. Pine fáradtságos munkával végül a szervezet tagja lesz, és nagyon közel kerül Roper-hez, ugyanakkor lába alatt egyre forróbb lesz a talaj, annál is inkább, mert szép lassan kirajzolódik, hogy Roper sem véletlenül úszott meg idáig mindent: kiderül, hogy a milliárdosnak a kormányban is vannak kapcsolatai, a legmagasabb körökben, akik minden adandó alkalommal védik, és fedezik, akárhányszor találnának ellene valami terhelő bizonyítékot…
Le Carré 1993-ban megjelent regénye már egészen más témákat boncolgatott, mint az előzőek, és ennek nagyrészt történelmi okai voltak. Akkoriban ért véget a Hidegháború, a Szovjetuniónak befellegzett, lehullt a vasfüggöny, a klasszikus kémtörténetek elveszítették aktualitásukat, egy új korszak vette kezdetét. És ebben az új világrendben, a szocializmus összeomlása miatt (és többek közt, mert ezután egy rakás fegyver maradt árván, és várt arra, hogy valakiket gazdaggá tegyen az eladása) hemzsegtek az üzletemberek, akik a nemzetközi fegyverkereskedelemben látták a kiaknázandó lehetőségeket. Bár az adaptációt a ’90-es évek elejéből áthelyezték a jelenkorba, aktualitásából szemernyit sem vesztett, sőt: ma, amikor a világ nagy részén valósággal tombol az erőszak, folyik a vér, emberek gyilkolják egymást tucatszámra, és ahol már mindennapos a halál, ott mindig lesz igény a megfelel eszközökre, melyekkel az ellenfelet lelehet győzni. Így lett a háború voltaképp a világ legjövedelmezőbb üzletága. Ezt jól tudja Richard Roper is, aki Hugh Laurie tolmácsolásában maga a megtestesült hidegvér. Fejét sosem veszti el, mindig megfelelően tud fellépni, gondolkodni, mérlegelni, voltaképp egész szimpatikus figura (nyilván ezzel a remek tulajdonságával tudja megtéveszteni a külvilágot is), viszont legbelül egy arrogáns, kegyetlen jellem, aki a rengeteg pisztolyban, gépfegyverben, bombában, és robbanóanyagban csak eladni való árut lát, melynek segítségével gyarapíthatja hatalmas vagyonát. Ahogy az eredeti regény, úgy a sorozat is voltaképp azt tárja elénk, hogy a demokrácia, amit sokan oly’ tökéletesnek, megtéveszthetetlennek, és nemesnek gondolnak, valójában átverés, a belülről rothadó alma szinonimája. A világműködéshez elengedhetetlen szükség van olyan emberekre, akiket az Egyesült Királyság kormánya, vagy épp a CIA pénzel, hogy fegyvereket áruljon különböző illetékeseknek azért, hogy fenntartsák az egyensúlyt, vagy, hogy ezen keresztül érvényesítsék akaratukat, és érjék el céljaikat.
A mini-sorozat nagyon lassan, mérnöki pontossággal építi fel a történetet, anélkül, hogy egy percre is unalomba fulladna. A néző előtt is láthatóan kirajzolódik ez a mindent átszövő pókháló, melynek a közepén Roper terpeszkedik a maga megközelíthetetlen státuszával, és talán még sosem nyerhettünk ennyire mély betekintést egy ilyen szervezet legfelsőbb körének a működésébe. A történet egy igazi sakkjátszma, ahol a karakterek a bábuk, de időnként az is előfordul, hogy a bábukat is maguk a szereplők mozgatják. Országok sorsa dőlhet így el, különböző háborúk kimenetele, ártatlan civilek élete, emberi sorsokat láthatunk húsbavágó részletességgel. Egy olyan világot mutat be, ahol, ha vérontásról, és csatáról van szó, akkor az nyer, aki több pénzzel, ennek köszönhetően pedig több befolyással rendelkezik. És amíg a csatamezők lángolnak, és fegyverropogástól, üvöltésektől, sikolyoktól hallatszanak, ezek a kiskirályok távolról figyelik kényelmesen, karosszékben ülve a világ felégetését, akár a római császárok. Ebben a helyzetben pedig Pine-nak is ki kell hoznia magából a maximumot, folyamatosan át kell lépni a maga által szabott határokat, miközben túlságosan is közel kerül a tűzhöz, annyira, hogy már saját bőre is égni kezd. A forgatókönyv remekül kezeli a két főszereplő kapcsolatát, ugyanakkor mégsem mélyül el benne annyira, hogy túllépjen a szokásos kliséken (Laurie karakterét a forgatókönyv sem kezeli túlzottan izgalmasan, és nem sikerül kellően ellentmondásossá sem tenni a benne rejlő kettősséget), hiszen ilyen történeteket már nemegyszer láttunk mind tévéképernyőn, mind mozivásznon, sokkal többet az Éjszakai szolgálat sem nyújt.
Valójában nem is az a klasszikus értelemben vett kémtörténet, a főhősnek nem kell lehetetlennek tűnő helyzetekből kivágni magát, nem vesz részt hajmeresztő üldözésekben, nincs bombahatástalanítás sem egy másodperccel a robbanás előtt, semmi ilyesmi nincs a produkcióban, mint ahogy már maga a regény is inkább egy kísérlet volt le Carré pályafutásában a klasszikus spion-sztorik látszólagos leáldozása miatt. Ahelyett, hogy a szerzőre jellemző szikár, jéghideg hangulatú, teljességgel realisztikus mű lenne, inkább egy egzotikus helyszíneken játszódó kémkaland – a sorozatot szebbnél szebb helyszíneken vették fel, melyek remekül mutatnak a képernyőn, Egyiptomtól, Írországon, Spanyolországon át, egészen a mesés Törökországig. Le Carré addigi munkáinak tökéletes ellenpólusa, és ha már szóba kerül James Bond, nem árt megjegyezni, hogy a 007-es párhuzam sem véletlen, hiszen a realisztikus felfogásból egy ponyvás kémthrillerbe lépett át az egész történet, mely leginkább Ian Fleming műveit idézi – ezzel máris megvan a hasonlóság a két könyv között, ami természetesen a mini-sorozatban is úton-útfélen tetten érhető. Jonathan Pine figurája nincs messze Bond-tól: jóképű, sármos, stílusos, higgadt, a nők kedvence, bármikor képes megvillantani makulátlan mosolyát, mellyel mindenkit levesz a lábáról, emellett ösztönei, és megérzései sosem hagyják cserben, még akkor sem, amikor a halál torkából kell kimásznia.
Az Éjszakai szolgálat az év egyik kellemes alkotása, mely remekül kielégíti az ilyen történetekre éhező nézők igényeit, és inkább egy 6 órás mozifilm benyomását kelti, mint egy hagyományos tévésorozatét, annak ellenére, hogy a hat epizód cselekménye közül ötöt akár egy 120 perces filmben is el lehetett volna mesélni. Igazi kémsztori, szép helyszíneken, nőcsábász főszereplővel, szebbnél szebb nőkkel, és valódi hangulattal, igényes trükkökkel, melyekről lejön, hogy mennyit költöttek rá. Egy ezerszer elmondott poén azonban ritkán üt ezeregyedik alkalommal, a spanyolviaszt ez a sorozat sem találja fel, de a színészek, a feeling, és a ragaszkodás az alapanyaghoz elviszi a hátán az egész produkciót. Tisztességesen megrendezett, remekül eljátszott, nívós mű az Éjszakai szolgálat. Ám ennél nemigen több.
