A sok látványmozi, blockbuster, meg CGI-orgia között néha kifejezetten üdítően tud hatni, ha jön egy olyan alkotás, mely eredeti ötleten alapul, nem számítógépes trükkjeivel, és money shot-jaival akarja kipréselni az emberből a mozijegy árát, urambocsá’, talán még tud is annyira egyedi lenni, hogy felülemelkedjen a mostanság eluralkodó trendeken, mint a gyerekbarát felfogás, vagy a szókimondó szavak mellőzése. Félreértés ne essék, én azokat is imádom: gyermeki örömmel nézem végig az ezeregyedik szuperhősös filmet is, ugyanúgy tudok izgulni a daliás karakterekért, és szurkolni nekik, hogy jól lássák el az éppen gonoszkodó főellenséget, hogy aztán mi is elégedetten menjünk haza, és úgy hajtsuk le a fejünket a párnára, hogy a világ egyensúlya helyreállt, a rossz pedig elnyerte méltó büntetését. Csakhogy, mialatt sorra, szinte már futószalagon jönnek a látványfilmek, melyek legtöbbje csupán üres pusztításorgia (jobb esetben persze szórakoztató tud lenni ez is, ha normális koncepció van alárakva – na, ebből van kevesebb), érzi az ember, hogy valami elveszett. Kevés a jó ötlet, kevés a bátorság, kevés a merészség, és nem utolsósorban kevés a szenvedély, a folytatások, és futószalaghősök, na meg a szigorú trendek világában a kreativitás egyre jobban háttérbe szorul, és inkább a speciális effekten mutatkozik meg, mint a történeten, vagy a karaktereken – nem volt ez mindig így. Még mielőtt átmennék felesleges rinyába, hogy „bezzeg régen minden jobb volt”, meg hogy „anno szar VHS-en néztük a filmeket, folyton szaladt a kép, mégis többet ért, mint manapság az a fos Transformers”, vagy az örök kedvencem, a „Marvel monnyon’ le, megnéztem az előző húsz filmjüket, sz@r vót, most megnéztem moziban a huszonegyediket… az is”, elárulom mi jut eszembe rögtön, amikor pl. a „régi, és az új” szembenállásáról esik szó. Emlékszünk (már hogy a fenébe ne emlékeznénk, ha gyerekként nem láttad azt a filmet, kiközösítettek az osztálytársaid a suliban), mikor a Halálos fegyver legelső részében Martin Riggs egy napos reggelen felébred, kómás fejjel, kócos hajjal, majd cigivel a szájában, egyik kezében sörös üveget lóbálva teljesen meztelenül, pucér seggel elbotorkál a vécéig, aztán belepisál, valahogy úgy, ahogy az igazi férfiak szokták? Nem mintha magának a filmnek a szempontjából fontos jelenet lenne (bár végülis bemutat egy laza, emlékezetes karaktert), mégis, ilyet mostanában, akár akciófilmekben, akár máshol, nem nagyon látni. Mondhatjuk, hogy ma már polgárpukkasztó lenne, sokaknál kiverné a biztosítékot, vagy ilyesmi, én inkább egy laza jelenetnek hívnám, és a coolság egyfajta definíciójának, ami, ahelyett, hogy feleslegesen alpári lenne, inkább remek felütése egy klasszikus kultusz-alkotásnak.



Ezt az időszakot hozza most nekünk vissza egy bizonyos Shane Black nevű arc, röpke két órára. Az a Shane Black, aki nagyon is vágja azt, amiről én egy bekezdésen keresztül dumáltam. Jóhogy, hiszen a faszi nemhogy ennek a kornak az egyik legjobb terméke, hanem egyenesen az egész stílus kitalálója: a laza, és vagány dumák meghatározásai mellett az ő képe virít, ha valaha könyvet fognak írni az akciófilmek műfajáról, forradalmáról, megújulásáról, akkor ő fogja írni hozzá az előszót. Egyszóval: legenda az csávó. Olyan filmeket köszönhetünk neki íróként, mint a már említett Halálos fegyver, Az utolsó cserkész, vagy az Utánunk a tűzözön, rendezőként (és persze úgy, hogy a dialógusokat is ő firkantotta) megcsinálta a múlt évtized egyik legjobbját a Kiss Kiss Bang Bang-et, legutoljára pedig a Vasember 3-at, ahol nyilván a stúdió erősen szorongatta a golyóit, a végeredményről mégis levakarhatatlan a neve. Kijelenthetjük, hogy nélküle kevesebb lenne a filmművészet, kevesebb lenne a gyerekkorunk is néhány klasszikussal – mert ugyan ki ne használna akár még a való életben legalább egy általa írt beszólást? Igen, én is napi szinten cirkumveniálom a lépcsőház ajtót. És, mint már számtalanszor, Black megint belenyúlt a tutiba. Megcsinálta az év legmenőbb filmjét a Rendes fickók képében, ami egy tökéletes, és szórakoztató időutazás egy olyan korba, amikor még a vásznon a karakterek egymás után szívták a cigit, a cselekmény végére tökig véresen küzdöttek a győzelemért, közben sorban puffogtatták a trágár beszólásokat, mindenféle politikai korrektség nélkül. Tehát olyan dolgokat csináltak, amiknek a hiánya manapság sokszor megöli a szórakoztatás egy nagyobb, jelentős részét. Minden, amit hiányol az ember a mai filmekben, az kivétel nélkül megvan a Rendes fickókban. Nagyon kellett már egy ilyen produkció. Legalább annyira, mint Joe Hallenbeck-nek egy borotválkozás.



A film visszarepít egy jóval egyszerűbb, ám nem kevésbé korruptabb, és forrongóbb korszakba. 1977-et írunk: Los Angelesben a pornó aranykorát éri, az utakon valósággal hemzsegnek a benzinfaló gépszörnyek, ennek köszönhetően az üzemanyag is egyre fogy, a levegő tele van szmoggal, amitől hullanak a madarak, a felnőtt filmes sztárok nem kevésbé. A híres színésznő, Misty Mountains (Murielle Telio) halála látszólag egy véletlen balesetnek tudható be, de sokan gyilkosságot látnak a dolog mögött, a szálak pedig egy Amelia (Margaret Qualley) nevű nőhöz vezetnek, aki után egyszerre két férfi is nyomoz. Egyikük Jackson Healy (Russell Crowe), a verőember, aki pénzért olyan melókat vállal be, ahol előszeretettel használhatja erős öklét, legbelül rendes ember, aki mégis eltévedt valahol út közben, és egy jobb életről álmodozik. A másik egy piti magándetektív, Holland March (Ryan Gosling), aki csak a pénz miatt csinálja az egészet, különösebben nem nagyon erőlteti meg magát, egyedül neveli kislányát, Holly-t (Angourie Rice), akinek minden bizonnyal, és kétséget kizáróan több ész jutott, mint ennek a két fickónak együttvéve. Kénytelenek összefogni, hogy felgöngyölítsék az ügyet, és némi szerencsével akár meg is úszhatják élve, miközben egy nagy összeesküvés rajzolódik ki a szemük előtt, melyben szerepet kap egy rakás bérgyilkos, az autóipar, az afrikai gyilkos méhek, a korrupció, és ennek összefonódása a felsőbb körökkel, valamint egy pornófilm, amelyben meglepő módon pont a történet a központi elem…



Egyáltalán nem meglepő módon a Rendes fickókat pont a karakterek viszik el a hátukon. Healy-t, és March-ot nyugodtan oda lehet állítani, a Martin Riggs-Roger Murtaugh, Joe Hallenbeck-Jimmy Dix, Harry Lockhart-Meleg Perry párosok mellé. Igaz, nyomozóknak nem valami tehetségesek. Healy könnyen elveszti a fejét, ami meggondolatlan, hirtelen tettekhez vezet, March-ot pedig csak a pénz érdekli, a kapott fizetségért általában nem nagyon csinál semmit, mint kocsmákban mulatja a napot a pohár fenekét nézve. Ennek ellenére nagyon ász duó, akik végülis az ügy felgöngyölítéséhez nem sokat tesznek hozzá (ha eszükbe is jut valami, annak zsákutca a vége), néha csak a vakszerencsének köszönhetik, ha megoldásra lelnek, vagy megússzák ép bőrrel, így gyakorlatilag a rejtélyeket Holly oldja meg, aki nemcsak azért vagány kiscsaj, mert apját folyton folyvást kocsival viszi haza a kocsmából (tizenéves létére!), hanem mert jó a stílusa, jók a szövegei, a karakter valami elképesztően remekül van megírva, egyáltalán nem idegesítő, mint a gyerekszereplők átlaga, sőt! Végtelenül szerethető jellem, bár ez a két főkolomposra is igaz, akik között kiválóan működik a kémia, és végeredményben ez teszi a Rendes fickókat nagyszerű produkcióvá. A klasszikus filmes párosokhoz méltóan Gosling, és Crowe végtelen lazasággal, folyamatosan adogatják a másiknak a verbális labdákat. Minden poén üt, a viccek hatásainak skálája a harsány nevetéstől a térdcsapkodós önfeledt visítozásig terjed, miközben hódít ezerrel az önirónia, a pofátlanság, és a számtalan kikacsintás, mind saját műfajára, mind más stílusrétegekre is, van itt minden, ami csak arra vár, hogy kiaknázzák, és a forgatókönyv ezeket sikeresen meg is teszi. Az (egyébként kissé sovány) krimi-szál időnként háttérbe szorul, de ennek a legkevésbé sem látja kárát semmi, épp ellenkezőleg: amit itt látunk kérem szépen, az a buddy-filmek feltámadása, és minden elemének, kliséjének, sablonjának csúcsra járatása.



A Rendes fickókban repülnek az egysorosok, pörögnek a dialógusok, dörrenek a fegyverek, törnek a csontok, egy olyan korszakot elevenít fel az egész, amikor az olyan dolgok, mint a meztelenkedés, a dohányzás, a keménykedés, vagy az éles fuckokkal tarkított párbeszédek nem csak afféle „szükséges rosszak” voltak (és emiatt egyik filmnek sem kellett egy kicsit sem szégyellnie magát), hanem valóságos alapkövetelmények egy ilyen alkotás esetében. Nem fogja magát vissza semmiben sem, lesz bőven akció, vér, hullák, mégis hihetetlenül jól sül el az ezekkel való viccelődés, olyan könnyed, és laza az egész produkció hangulata. Egyszerre frappáns, cinikus, szókimondó, izgalmas, ezen kívül nem kevés tartalommal is szolgál. Még úgy is, hogy Shane Black gyakorlatilag megcsinálta ugyanazt a filmet már sokadjára, de még mindig nagyon ért ahhoz, hogy mindez frissnek, és egyedinek hasson. Teljesen más, mint a mostani alkotások legtöbbje, és ennél jobb választás aligha akad ebben a fülledt nyári szezonban, ha a filmes kínálatról van szó. A Rendes fickóknál jelenleg nem létezik kellemesebb, jobb két óra, amit eltölthetsz a mozi teremben. Eddig magasan az év legzseniálisabb filmje.