Manapság, mikor a világ egyre jobban automatizálódik, mindent behálóz az internet, fejünk felett profin megtervezett drónok repkednek,
és nem
sokra vagyunk attól, hogy kifejlesszük az első mesterséges
intelligenciát, nem
is olyan lehetetlen gondolat az, hogy a saját magunk kreálmányai
öntudatra ébrednek. Hogy még nálunk is okosabbak lesznek, és onnan már csak egy karnyújtásnyira
van az,
hogy ez a fáradtságos munkával felépített műveink végül ellenünk fordulnak.
Korai még valóságként kezelni a mesterséges intelligencia által vezérelt
haditechnikákat, vagy tömegpusztító fegyvereket, de az tény, hogy egyre
jobban
elkényelmesedünk, a technológia gyors fejlődésének hála pedig egyre több
dolgot
bízunk gépekre - talán többet is, mint kellene. Persze az ember nem
tanul, és
mint oly’ sok dologgal, ezzel is csak saját sírját ássa, szépen lassan:
nem
csoda, hogy Hollywoodot is megihlette jópárszor egy robotok elleni
háború
lehetősége. Ennek a sci-fi alműfajnak legjelentősebb képviselője minden
kétséget kizáróan a
Terminátor – A halálosztó című film, amit minden
valamire való mozirajongónak ismernie kell: a ’80-as
évek fiataljai a külföldről behozott, hangalámondásos videokazettáról
ismerhetik („A Végrehajtó”!), aztán az évtized végére, mikor már végérvényesen
belefáradtunk a szocializmus megvonásaiba, végül a kis hazánk mozijaiba is eljuthatott.
Ahogy mondani szokás, a többi már történelem: minket is ugyanúgy elért a Terminátor kultusz, amely sikeresen tovább élt a '90-es években, többek közt az HBO eljövetelével, mikor is végre a magyar nép is jobban belekóstolhatott a nyugati filmgyártás remekeibe. Ennek köszönhetően a Terminátor állandó főszereplője lett a folyamatos iskolai diskurzusoknak: amikor témába került, hogy ki a nagyobb akciósztár, Schwarzenegger, Stallone, vagy esetleg valaki más, aki természetesen sosem érhetett fel eme két ember karizmájához, ritkák voltak azok az alkalmak, amikor nem a gépies akcentussal beszélő izomkolosszus került ki győztesként. Arnold kegyetlen, érzelemmentes, hűvös és nem utolsósorban hihetetlenül félelmetes gyilkológépe örökre beleégett nézők millióinak agyába. Hidegrázó nézései, gépies mozdulatai, levegőt megrepesztő szavai nem kevesebbet eredményeztek, mint egy új moziikon születését – későbbi karrierje láttán kissé idegen szerepkör, de kétségtelenül ez tette igazi sztárrá az Osztrák Tölgyet. Ezen film nélkül aligha futhatott volna be ilyen szép karriert, és aligha emlékeznénk rá ilyen nagy szavakkal – lehet, hogy nevét szélesebb körben a Conan, a barbár után ismerték meg, de egyedülállósága a Terminátorban mutatkozott meg igazán, jól lehet, a címszerepre nála jobb jelöltet nem is találhattak volna. Robosztus testalkata, részletesen kidolgozott izmai kifizetődtek, erős akcentusa pedig előnyt kovácsolt számára. James Cameron pedig, aki addig csak egy fájdalmasan félresikerült B-kategóriás filmet rendezett (Piranha 2 – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy csekélyebb részvétel, és a forgatási gondok miatt lett olyan, amilyen), örökre letette a névjegyét Hollywoodban.
A távoli jövőben egyre reménytelenebb csata dúl a gépek és az emberek között. A Skynet nevű mesterséges intelligenciával ellátott katonai védelmi rendszer a XXI. század hajnalán öntudatra ébredt, és megalkotói, a teljes emberiség ellen fordult. A nukleáris holokauszt során milliárdok pusztultak el, a megmaradt emberi ellenállás pedig elkeseredett harcot folytat az egyre fejlettebb és halálbiztosabb robotok ellen, a világunk romjai között küzdve. A hatalmas túlerő ellenére is sikerül meggyengíteni a Skynetet 2029-ben, amikor a bázisukra behatol a megtizedelt ellenállás kisebb csoportja: vezetőjük John Connor, aki egykor visszahozta az emberek önbizalmát a szakadék széléről, fegyvert adott a kezükbe, és megtanította őket harcolni. Ám a Skynet furfangos tervet eszel ki a megoldásra. A háborút nem a jövőben, hanem a múltban szeretné megnyerni, ezért visszaküld az időben egy T-800-as terminátort (Arnold Schwarzenegger), tökéletes gyilkológépet emberi szövettel bevonva, hogy ölje meg Connor anyját, Sarah-t (Linda Hamilton) még a fia születése előtt, 1984-ben. Ezért az emberi ellenállás is visszaküldi egyik legjobb katonáját, az atomcsapás után született Kyle Reese-t (Michael Biehn), hogy védje meg a múltban a nőt, akinek életén az egész emberiség sorsa múlik.
Cameron filmje újszerű, de összességében egyáltalán nem nevezhető újnak. A Terminátor régóta ismert B-filmes gyökerekből építkezik, ő pedig mindig is értett ahhoz, hogyan adjon el kliséket, vagy sablonokat finomabb csomagolásban. Maximálisan csúcsra járatta a műfaj elemeit, ugyanazokat a monumentumokat alkalmazta, mégis üdítő ízt hozott bele. A T-800-as már-már horror ikonná nemesedik, kocsiban ülve és az utcákat járva kutat megölni kívánt áldozata után, miközben azokat is pillanatok alatt elintézi, akik saját ostobaságuk miatt az útjába mernek állni. Minden ízében brutális, kegyetlen, kimért, nem ismer fájdalmat, szánalmat, együttérzést – és pontosan ez teszi olyan félelmetessé, na meg hatásossá. Közben Cameron nem riad vissza az erőszaktól: ha kell, akkor kedvenc robotunk egy ember testén üti át az öklét, faarccal lövöldöz egy diszkóban, miközben célkeresztjébe jó pár ártatlan civil is belekerül, és akkor még nem is lett megemlítve a mészárlás a rendőrkapitányságon, ami a film egyik vitathatatlan csúcsjelenete. Nyomasztó, kendőzetlen alkotás, igazi apokaliptikus horror hangulattal rendelkezik, a slasher filmek iránti tisztelet pedig tagadhatatlan. Cameron megmutatta, hogy még egy ilyen, sokak által lenézett műfajba is lehet maradandó dolgokat csempészni. Schwarzenegger pedig jókor volt jó helyen (vagy stílszerűbben, jó helyre dobta az időgép): kellett egy izomember, aki elbír egy hatalmas kardot és képes eljátszani a szűkszavú, karizmatikus barbár harcost, aztán kellett egy faarcú izomhegy, aki tökéletesen rajzolja meg a lelketlen, mimikátlan kiborgot. Egyébként eredetileg Arnold a védelmező Reese szerepét kapta volna, de ő végül rábeszélte Cameront, hogy a film negatív karaktere sokkal jobban állna neki – a siker őt igazolta, és alighanem ez volt minden idők egyik legjobb döntése a filmiparban.
Arnie ide vagy oda, a Terminátor nem csak miatta működik, hanem a lepusztult, apokalipszist megjövendölő atmoszféra miatt is. A ’80-as években virágkorukat élték az apokalipszis-mozik, a negatív utópiák nagy népszerűségre tettek szert, ahogy a korszak alkotásaira is nagyban rányomta a bélyegét a hidegháború kényelmetlen, paranoiás légköre. Az évtized közepén ugyan már mindenki kezdte levetkőzni egy lehetséges harmadik világégés bekövetkezte miatt érzett félelmeit, de a ’80-as évek első felében még tartott ez a hidegháborús félelem, a rettegés egy atomcsapástól, a pesszimizmus, és ezt a fajta rettegést persze az álomgyár is megpróbálta kiaknázni. A Mad Max 2-ben atomháború söpört végig a Földön, ami az egész emberiséget a kietlen sivatagba küldte, hogy ott küzdjön a túlélésért, habzó szájú ösztönlényként; a Menekülés New Yorkból című filmben a világ egyik legnagyobb városa vált lepusztult börtönné, ahol a legveszélyesebb pszichopata bűnözők randalírozhattak kényükre-kedvükre; a Szárnyas fejvadászban pedig egy mamutcég gyártott robotokat, melyek még alkotóiknál is emberibbek, miközben a társadalom hatalmas, romos felhőkarcolókban tengette szürke mindennapjait, a horizonton látható, lángoló kéményű gyártelepek pedig fenyegetően meredtek a koromsötét égbolt felé. Cameron azonban másfajta oldalról közelíti meg az egészet: nála már a filmbeli jelent is erőteljes poszt-apokaliptikus szellem lengi be (gondoljunk akár Los Angeles nyomornegyedére, ahová Reese érkezik), a néző pedig a hatásos és sötét visszaemlékezések, narrációk miatt jogosan érzi gyomrában a fenyegetettséget, félelmet, hiszen a Terminátor a modern és felgyorsult globális világunk vesztét jósolja, ahol saját műveink taszítják nyomorba civilizációnkat – véletlen-nem véletlen, mégiscsak „az orwelli évről”, 1984-ről beszélünk. Ettől (is) olyan horrorisztikus ez a film.
És voltaképp ezért sem sikerült a második részen kívül egyetlen egy folytatásnak sem megismételnie az első sikereit, vagy akár csak felülmúlnia. A Terminátor sohasem attól volt Terminátor, hogy percenként felrobban valami, nem attól, hogy a gépek és az emberek cibálják egymást egyik faltól a másikig, nem attól, hogy a főszereplők menekülnek A-pontból B-be, miközben mögöttük komplett épületek dőlnek romba. A folytatás ugyan szép számmal rálicitált az akciójelenetekre, és még jobban felturbózta a látványt, azonban az első két epizódon kívül a későbbi filmekből sok minden hiányzott, de egy valami nagyon: a lélek. A pénz-orientált stúdiók és producerek csak a látványt látták Cameron két filmjében, a stílust, a lelket és a szívet pedig teljesen figyelmen kívül hagyták. És amikor az alkotók azon fáradoztak, hogyan rakjanak bele minél több robotot és minél látványosabb akciójeleneteket a folytatásokba, hajlamosak voltak megfeledkezni arról, hogy a legelső részben csupán egyetlen terminátor volt, ami mégis többet jelentett ezernél. Arnold hiteles alakítása és görög istenekhez méltó izomzata miatt a néző valóban elhiszi, hogy ez a gép bárkit megöl, aki csak az útjába kerül, és mindent elkövet, hogy megsemmisítse célpontját: hogy lenyúljon a torkán, és kitépje a szívét. A sötét jövő, mint olyan, csak visszaemlékezésekben, karakterek mondataiban és rémálmokban kerül elő, mégis sokkal hatásosabb, mintha premier plánba mutogatnák két órán keresztül a koszban kúszó, fegyvert markoló embereket, ahogy utolsó leheletükig harcolnak az őket elpusztítani akaró gépek ellen. A levegőben szálló robotrepülők, romhalmazzá vált épületek és a koponyák rakásait eltipró lánctalpas járművek, na meg az azokat követő, gyomorgörcsöt előidéző hanghatások (ne feledjük Brad Fiedel fülbemászó, jelentőségteljes, gépies zenéjét se) agyunkba égő képeket alkotnak. Majd a T-800-as megérkezésének pillanatai, a kissé elavultságot keltő, de még mindig jól működő trükkök, valamint egy karakterfejlődést megkoronázó, mindenféle giccstől mentes szerelmi jelenet, és akkor még nem is említettem a finálét, ahol tényleg tekintélyes mennyiségű adagot kapunk a borzalomból - mind-mind tökéletessé teszik ezt a filmet. Cameron annyira rátapintott a lényegre, hogy egyik rendező sem fogja tudni megismételni ezt a Terminátor franchise-on belül.
A színészek pedig Arnie mellett szintén jól végzik a dolgukat: figyelemreméltó, ahogy a forgatókönyv az akciók és a gyilkolás mellett mennyi időt szánt a karakterek fejlődésére is. Sarah a film elején csupán egy átlagos, fiatal, naiv lány, aki barátnőjével éldegél a nagyvárosban, és felszolgálólányként dolgozik, mikor az élete egyik pillanatról a másikra felfordul. Élete veszélybe kerül, és nehezen hiszi (ahogy mi is nehezen hisszük) el, hogy ez a nő egyszer még az emberiség megmentőjének az anyja lesz. A történtek hatására azonban törékeny lányból erős jellemű nő lesz, és innen már csak egy lépés választja el attól a kemény, férfiakat megszégyenítő anyatigristől, aki majd a folytatásban lesz – de az más tészta. Biehn pedig karrierje egyik legnagyobb szerepében tetszeleg, amiből sajnos nem volt neki valami sok, pedig nem rossz színész, itt is megmutatja, hogy van tehetsége, és karizmának sincs híján. A legtöbb mai Hollywoodi szépfiúból fele ennyit nem néznénk ki, ám Biehn hitelessége megkérdőjelezhetetlen keménytökű, tapasztalt védelmezőként. A Terminátor minden idők egyik legjobb sci-fije, megérdemelten van helye a nagy filmes klasszikusok könyvében. Bár technikailag kissé fogott rajta az idő: az Arnold bábú akármennyire is aprólékos, nagyon könnyen kilehet szúrni a turpisságát, és ennyi év elteltével talán a csupasz fém csontváz is hagy némi kívánnivalót maga után, de legyen akárhogy, ez mégsem von le semmit Stan Winston és a többi effektes munkájából. Miközben egy horror-filmekhez hasonló, félelmetes mű, a Terminátornak mégis van üzenete, ami kis túlzással meg is előzte a korát: ma már egyre elképzelhetőbb, hogy egyszer majd egy mesterséges intelligencia fog dönteni helyettünk. És így nagyon szépen találkozik a fikció a valósággal. Hátborzongatóan tapossa szét a „boldog ’80-as évek” eszméjét, a meglepően pesszimista befejezéssel is. Bár a konfliktus megoldódik, a világvége még mindig ott lóg a levegőben, ez pedig újabb jelentős események felé vezeti a nézőt. De az már egy másik történet...
Ahogy mondani szokás, a többi már történelem: minket is ugyanúgy elért a Terminátor kultusz, amely sikeresen tovább élt a '90-es években, többek közt az HBO eljövetelével, mikor is végre a magyar nép is jobban belekóstolhatott a nyugati filmgyártás remekeibe. Ennek köszönhetően a Terminátor állandó főszereplője lett a folyamatos iskolai diskurzusoknak: amikor témába került, hogy ki a nagyobb akciósztár, Schwarzenegger, Stallone, vagy esetleg valaki más, aki természetesen sosem érhetett fel eme két ember karizmájához, ritkák voltak azok az alkalmak, amikor nem a gépies akcentussal beszélő izomkolosszus került ki győztesként. Arnold kegyetlen, érzelemmentes, hűvös és nem utolsósorban hihetetlenül félelmetes gyilkológépe örökre beleégett nézők millióinak agyába. Hidegrázó nézései, gépies mozdulatai, levegőt megrepesztő szavai nem kevesebbet eredményeztek, mint egy új moziikon születését – későbbi karrierje láttán kissé idegen szerepkör, de kétségtelenül ez tette igazi sztárrá az Osztrák Tölgyet. Ezen film nélkül aligha futhatott volna be ilyen szép karriert, és aligha emlékeznénk rá ilyen nagy szavakkal – lehet, hogy nevét szélesebb körben a Conan, a barbár után ismerték meg, de egyedülállósága a Terminátorban mutatkozott meg igazán, jól lehet, a címszerepre nála jobb jelöltet nem is találhattak volna. Robosztus testalkata, részletesen kidolgozott izmai kifizetődtek, erős akcentusa pedig előnyt kovácsolt számára. James Cameron pedig, aki addig csak egy fájdalmasan félresikerült B-kategóriás filmet rendezett (Piranha 2 – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy csekélyebb részvétel, és a forgatási gondok miatt lett olyan, amilyen), örökre letette a névjegyét Hollywoodban.
A távoli jövőben egyre reménytelenebb csata dúl a gépek és az emberek között. A Skynet nevű mesterséges intelligenciával ellátott katonai védelmi rendszer a XXI. század hajnalán öntudatra ébredt, és megalkotói, a teljes emberiség ellen fordult. A nukleáris holokauszt során milliárdok pusztultak el, a megmaradt emberi ellenállás pedig elkeseredett harcot folytat az egyre fejlettebb és halálbiztosabb robotok ellen, a világunk romjai között küzdve. A hatalmas túlerő ellenére is sikerül meggyengíteni a Skynetet 2029-ben, amikor a bázisukra behatol a megtizedelt ellenállás kisebb csoportja: vezetőjük John Connor, aki egykor visszahozta az emberek önbizalmát a szakadék széléről, fegyvert adott a kezükbe, és megtanította őket harcolni. Ám a Skynet furfangos tervet eszel ki a megoldásra. A háborút nem a jövőben, hanem a múltban szeretné megnyerni, ezért visszaküld az időben egy T-800-as terminátort (Arnold Schwarzenegger), tökéletes gyilkológépet emberi szövettel bevonva, hogy ölje meg Connor anyját, Sarah-t (Linda Hamilton) még a fia születése előtt, 1984-ben. Ezért az emberi ellenállás is visszaküldi egyik legjobb katonáját, az atomcsapás után született Kyle Reese-t (Michael Biehn), hogy védje meg a múltban a nőt, akinek életén az egész emberiség sorsa múlik.
Cameron filmje újszerű, de összességében egyáltalán nem nevezhető újnak. A Terminátor régóta ismert B-filmes gyökerekből építkezik, ő pedig mindig is értett ahhoz, hogyan adjon el kliséket, vagy sablonokat finomabb csomagolásban. Maximálisan csúcsra járatta a műfaj elemeit, ugyanazokat a monumentumokat alkalmazta, mégis üdítő ízt hozott bele. A T-800-as már-már horror ikonná nemesedik, kocsiban ülve és az utcákat járva kutat megölni kívánt áldozata után, miközben azokat is pillanatok alatt elintézi, akik saját ostobaságuk miatt az útjába mernek állni. Minden ízében brutális, kegyetlen, kimért, nem ismer fájdalmat, szánalmat, együttérzést – és pontosan ez teszi olyan félelmetessé, na meg hatásossá. Közben Cameron nem riad vissza az erőszaktól: ha kell, akkor kedvenc robotunk egy ember testén üti át az öklét, faarccal lövöldöz egy diszkóban, miközben célkeresztjébe jó pár ártatlan civil is belekerül, és akkor még nem is lett megemlítve a mészárlás a rendőrkapitányságon, ami a film egyik vitathatatlan csúcsjelenete. Nyomasztó, kendőzetlen alkotás, igazi apokaliptikus horror hangulattal rendelkezik, a slasher filmek iránti tisztelet pedig tagadhatatlan. Cameron megmutatta, hogy még egy ilyen, sokak által lenézett műfajba is lehet maradandó dolgokat csempészni. Schwarzenegger pedig jókor volt jó helyen (vagy stílszerűbben, jó helyre dobta az időgép): kellett egy izomember, aki elbír egy hatalmas kardot és képes eljátszani a szűkszavú, karizmatikus barbár harcost, aztán kellett egy faarcú izomhegy, aki tökéletesen rajzolja meg a lelketlen, mimikátlan kiborgot. Egyébként eredetileg Arnold a védelmező Reese szerepét kapta volna, de ő végül rábeszélte Cameront, hogy a film negatív karaktere sokkal jobban állna neki – a siker őt igazolta, és alighanem ez volt minden idők egyik legjobb döntése a filmiparban.
Arnie ide vagy oda, a Terminátor nem csak miatta működik, hanem a lepusztult, apokalipszist megjövendölő atmoszféra miatt is. A ’80-as években virágkorukat élték az apokalipszis-mozik, a negatív utópiák nagy népszerűségre tettek szert, ahogy a korszak alkotásaira is nagyban rányomta a bélyegét a hidegháború kényelmetlen, paranoiás légköre. Az évtized közepén ugyan már mindenki kezdte levetkőzni egy lehetséges harmadik világégés bekövetkezte miatt érzett félelmeit, de a ’80-as évek első felében még tartott ez a hidegháborús félelem, a rettegés egy atomcsapástól, a pesszimizmus, és ezt a fajta rettegést persze az álomgyár is megpróbálta kiaknázni. A Mad Max 2-ben atomháború söpört végig a Földön, ami az egész emberiséget a kietlen sivatagba küldte, hogy ott küzdjön a túlélésért, habzó szájú ösztönlényként; a Menekülés New Yorkból című filmben a világ egyik legnagyobb városa vált lepusztult börtönné, ahol a legveszélyesebb pszichopata bűnözők randalírozhattak kényükre-kedvükre; a Szárnyas fejvadászban pedig egy mamutcég gyártott robotokat, melyek még alkotóiknál is emberibbek, miközben a társadalom hatalmas, romos felhőkarcolókban tengette szürke mindennapjait, a horizonton látható, lángoló kéményű gyártelepek pedig fenyegetően meredtek a koromsötét égbolt felé. Cameron azonban másfajta oldalról közelíti meg az egészet: nála már a filmbeli jelent is erőteljes poszt-apokaliptikus szellem lengi be (gondoljunk akár Los Angeles nyomornegyedére, ahová Reese érkezik), a néző pedig a hatásos és sötét visszaemlékezések, narrációk miatt jogosan érzi gyomrában a fenyegetettséget, félelmet, hiszen a Terminátor a modern és felgyorsult globális világunk vesztét jósolja, ahol saját műveink taszítják nyomorba civilizációnkat – véletlen-nem véletlen, mégiscsak „az orwelli évről”, 1984-ről beszélünk. Ettől (is) olyan horrorisztikus ez a film.
És voltaképp ezért sem sikerült a második részen kívül egyetlen egy folytatásnak sem megismételnie az első sikereit, vagy akár csak felülmúlnia. A Terminátor sohasem attól volt Terminátor, hogy percenként felrobban valami, nem attól, hogy a gépek és az emberek cibálják egymást egyik faltól a másikig, nem attól, hogy a főszereplők menekülnek A-pontból B-be, miközben mögöttük komplett épületek dőlnek romba. A folytatás ugyan szép számmal rálicitált az akciójelenetekre, és még jobban felturbózta a látványt, azonban az első két epizódon kívül a későbbi filmekből sok minden hiányzott, de egy valami nagyon: a lélek. A pénz-orientált stúdiók és producerek csak a látványt látták Cameron két filmjében, a stílust, a lelket és a szívet pedig teljesen figyelmen kívül hagyták. És amikor az alkotók azon fáradoztak, hogyan rakjanak bele minél több robotot és minél látványosabb akciójeleneteket a folytatásokba, hajlamosak voltak megfeledkezni arról, hogy a legelső részben csupán egyetlen terminátor volt, ami mégis többet jelentett ezernél. Arnold hiteles alakítása és görög istenekhez méltó izomzata miatt a néző valóban elhiszi, hogy ez a gép bárkit megöl, aki csak az útjába kerül, és mindent elkövet, hogy megsemmisítse célpontját: hogy lenyúljon a torkán, és kitépje a szívét. A sötét jövő, mint olyan, csak visszaemlékezésekben, karakterek mondataiban és rémálmokban kerül elő, mégis sokkal hatásosabb, mintha premier plánba mutogatnák két órán keresztül a koszban kúszó, fegyvert markoló embereket, ahogy utolsó leheletükig harcolnak az őket elpusztítani akaró gépek ellen. A levegőben szálló robotrepülők, romhalmazzá vált épületek és a koponyák rakásait eltipró lánctalpas járművek, na meg az azokat követő, gyomorgörcsöt előidéző hanghatások (ne feledjük Brad Fiedel fülbemászó, jelentőségteljes, gépies zenéjét se) agyunkba égő képeket alkotnak. Majd a T-800-as megérkezésének pillanatai, a kissé elavultságot keltő, de még mindig jól működő trükkök, valamint egy karakterfejlődést megkoronázó, mindenféle giccstől mentes szerelmi jelenet, és akkor még nem is említettem a finálét, ahol tényleg tekintélyes mennyiségű adagot kapunk a borzalomból - mind-mind tökéletessé teszik ezt a filmet. Cameron annyira rátapintott a lényegre, hogy egyik rendező sem fogja tudni megismételni ezt a Terminátor franchise-on belül.
A színészek pedig Arnie mellett szintén jól végzik a dolgukat: figyelemreméltó, ahogy a forgatókönyv az akciók és a gyilkolás mellett mennyi időt szánt a karakterek fejlődésére is. Sarah a film elején csupán egy átlagos, fiatal, naiv lány, aki barátnőjével éldegél a nagyvárosban, és felszolgálólányként dolgozik, mikor az élete egyik pillanatról a másikra felfordul. Élete veszélybe kerül, és nehezen hiszi (ahogy mi is nehezen hisszük) el, hogy ez a nő egyszer még az emberiség megmentőjének az anyja lesz. A történtek hatására azonban törékeny lányból erős jellemű nő lesz, és innen már csak egy lépés választja el attól a kemény, férfiakat megszégyenítő anyatigristől, aki majd a folytatásban lesz – de az más tészta. Biehn pedig karrierje egyik legnagyobb szerepében tetszeleg, amiből sajnos nem volt neki valami sok, pedig nem rossz színész, itt is megmutatja, hogy van tehetsége, és karizmának sincs híján. A legtöbb mai Hollywoodi szépfiúból fele ennyit nem néznénk ki, ám Biehn hitelessége megkérdőjelezhetetlen keménytökű, tapasztalt védelmezőként. A Terminátor minden idők egyik legjobb sci-fije, megérdemelten van helye a nagy filmes klasszikusok könyvében. Bár technikailag kissé fogott rajta az idő: az Arnold bábú akármennyire is aprólékos, nagyon könnyen kilehet szúrni a turpisságát, és ennyi év elteltével talán a csupasz fém csontváz is hagy némi kívánnivalót maga után, de legyen akárhogy, ez mégsem von le semmit Stan Winston és a többi effektes munkájából. Miközben egy horror-filmekhez hasonló, félelmetes mű, a Terminátornak mégis van üzenete, ami kis túlzással meg is előzte a korát: ma már egyre elképzelhetőbb, hogy egyszer majd egy mesterséges intelligencia fog dönteni helyettünk. És így nagyon szépen találkozik a fikció a valósággal. Hátborzongatóan tapossa szét a „boldog ’80-as évek” eszméjét, a meglepően pesszimista befejezéssel is. Bár a konfliktus megoldódik, a világvége még mindig ott lóg a levegőben, ez pedig újabb jelentős események felé vezeti a nézőt. De az már egy másik történet...
