A Hihetetlen Pókember #26
The Amazing Spider-Man #572-573 (2008)  

A Még egy nap, és az Egy új nap hajnala című baklövések után ráfért már a sorozatra, hogy rendesen gatyába rázzák. Igaz, az ott bedobott banális ötleteket, és fordulatokat nagyon már nem is lehetne kijavítani (illetve elvárni is felesleges, hiszen nem erőltették meg magukat az írók, hogy megtegyék), viszont azért több olyan hozadéka is volt, amivel nem árt foglalkozni. Hanyagul ide-oda hajigált karakterek, számtalan parlagon hagyott mellékszál jellemzi mindkettő, de leginkább az utóbbi történetfolyamot, azonban akkor jött a rajongók számára nyilván csak megváltóként nevezett Dan Slott, és végre megtette azt, amit már hónapokkal korábban kellett volna. Összefogta a számtalan elkallódott szálat, és történést, aminek az lett az eredménye, hogy nemcsak újra élvezetes lett Pókembert olvasni, de még egy meglepően izgalmas, és fordulatos sztorit is kapunk. A Titkos invázió után járunk, az egykori Zöld Manó, azaz Norman Osborn ex-bűnözőből nagyhatalmú államférfivá lépett elő, ennek eredményeként pedig gyakorlatilag bármit megtehet, amit akar az Egyesült Államok lobogója alatt. Ő pedig legelőször Pókember fejét akarja ezüsttálcán, aki, mivel nem regisztrált, még mindig szökevény, és körözött személy. A Mennydörgők nevű, pszichopata gyilkosokból, zsoldosokból, és gonosztevőkből verbuválódó csapatával együtt elindul, hogy levadásszák a Hálószövőt, miközben Pókemberünknek egyéb problémái is vannak egyik legnagyobb ellenségén, és bandáján kívül. Nevezetesen Eddie Brock, az egykori Venom, aki most emberi roncsként, hajléktalanszállókon vergődik (elsőre elhanyagolható, ám idővel igencsak fontos elem lesz ez a történetben), azonban nemsokára Anti-Venom válik belőle, aki képes elszívni mások betegségeit. Szóval a vitatott jellemű antihősből végülis egyfajta pozitív karakter válik, és elsőre igencsak nevetségesnek tűnik az egész, de szerencsére Slott nem tudja elcseszni, ennek eredményeként pedig egy kifejezetten jó, és érdekes karakter születik meg.  

Nagyban jellemző úgy egyébként az egész sztorira, hogy író remekül kézben tartja a cselekményt, páratlan ritmusérzékkel rendelkezik, a helyükön kezelő szereplőkről, és a jó dialógusokról nem is beszélve. Végre nem csak levegőben beszélő papírmasé figurák vannak, mélynek elmondott, ám végül kútba futó érzelmek sokasága, hanem valódi, tartalmas kapcsolatok, és ezek az akciójelenetekkel is tökéletesen egyensúlyban vannak. A szálakat több résznyi tökölés után végre érdemben is sikerül továbbvinni, beleszőve az eddig levegőben lógó politikai témákat, és a már előbb említett hajléktalanszállót. Nem minden ízében tökéletes, viszont az utóbbi hónapok gyászos eseményei után igazi felüdülés. Ami mégis beleront a remek összképbe, az John Romita Jr.,akinek szokatlan, kissé rajzfilmes képkockái rengeteg rajongónak nem nyerték el a tetszését, nélkülözi a realizmust, és a kockafejei sokszor inkább nevetségesek, minthogy tökéletesen idomulnának a történetek komoly hangvételéhez. Ettől függetlenül láthatóan igyekszik összekapni magát, és a maximumot nyújtani még önmagához képest is, ami dicséretes. Az Új halálnemekre könnyen rál ehet fogni, hogy csak azért ennyire nagyszerű, mert rengeteg borzalmasan rossz történet előzte meg, részben talán igaz is, ugyanakkor mégis minimum egy korrekt kezdet, amely végre kiküszöbölheti a csorbát, és helyreállíthatja a sorozat méltóságát. Slott-al a fedélzeten erre minden esély megvan, és minden bizonnyal meg is fog történni a jövőben. Addig is a jelenlegi, hat részes történet (illetve persze annak a befejezése, ami ebben a számban kapott helyet) egy szórakoztató, és dinamikus sztori lett, amit ráadásul még példásan fel is építettek. Ez pedig több mint elismerésreméltó.  

Az Új Bosszú Angyalai: Sötét kor
The Mighty Avengers #20 (2008)
The New Avengers #48-50 (2009)  

A skrull inváziót ugyan visszaverték a szuperhősök, de a dicső győzelem egy sokkal keserűbb, és borongósabb következményt hozott. Mivel minden szempontból elbukott, Tony Stark-ot leváltják, így a S.H.I.E.L.D. igazgatói székébe Norman Osborn került, aki a végső csata során golyót repített a skrull királynő szívébe. Igen, az a Norman Osborn, aki éveken keresztül szövögette gonosz terveit Pókember ellen, aki egy kísérlete során megőrült, aztán Zöld Manó lett belőle, és aki már számtalan borzalmas tettet követett el élete során. A szuperhősök továbbra is menekülni kényszerülnek, és a kutyából sem lesz szalonna, tehát Osborn el is kezdi kihasználni az újonnan szerzett hatalmát. Saját Bosszúangyal csapatot szervez a Mennydörgőkből, akik persze hidegvérű bűnözők, azonban létezésüket, és cselekedeteiket az amerikai kormány veszi védőszárnyai alá, így gyakorlatilag bármit megtehetnek, amikhez kedvük szottyan. A Sötét kor című legújabb Bosszúállók-kötet központi témája, hogy bár vége az inváziónak, de a romok eltakarítását el is kell végeznie valakinek, illetőleg, ha egy rendszer a béka segge alatt van, akkor a szélsőséges eszközök is jobban érvényt tudnak szerezni, mint az tapasztalható volt már számtalanszor a mi világunkban, és történelmünkben is.  A képregény egyébként gyakorlatilag egy az egyben a Titkos invázió epilógusa. A négy történet megmutatja, hogyan megy tovább a szuperhősök, és a bolygó többi lakosának élete, bár győztek, a hangulat mégis feszült, fájdalmas, és szomorú. Van mit feldolgozni, és van mivel elszámolni, a sakktáblát újra felállították, új bábukat is raktak rá, a legkevésbé sem egy happy end-jellegű utózönge ez, hanem inkább egy borús hangvételű baljós finálé, ami egyben valaminek a ködös kezdete is.  

Éppen ezért, a nagy csatára még várhatunk. A borító ugyan egy látványos, és epikus összecsapást ígér az igazi Bosszú Angyalai, és a Sötét Angyalok között – utóbbi természetesen Osborn csapata, akik lényegében az eredeti hősök „tükörképei”. Többek közt itt van az egykori Skorpióként tevékenykedő Mac Gargan, akire rátelepült a Venom szimbióta, Rozsomák pszichopata fia, Akihiro, a háború istene Árész, és Célpont is. Brian Michael Bendis fantasztikusan festi le a hősök reakcióit akkor, amikor rájönnek kik bújnak meg a Sötét Angyal tagok álarcai alatt. Teszi ezt úgy, hogy egyik karaktert sem hazudtolja meg, a dialógusaik, pillanataik tökéletesen a jellemükhöz illenek. De a hatalmas, mindent eldöntő összecsapás egyelőre elmarad. Végülis nem akkora baj, hiszen van mit felvezetni, kell még szövögetni tovább a különböző szálakat, és ebben a kötetben is bővelkedünk zseniális fordulatokban, idegtépő eseményekben, amik már bőven felülemelkednek a „gyerekes”, „komolytalan” jelzőkön (bár egy Bendis-szerű egyéniségtől ez minimum elvárható), sőt, mindent összevetve ez a ridegebb hangulat egyben meglepő is. Jellemző volt ez eddig is a szuperhősképregényekre, de ritkán fordul elő, hogy ennyire kilátástalannak, ködösnek, és reménytelennek látszana a jövő. Pedig egyelőre nagyon is az, és a Sötét kor csak még kíváncsibbá teszi az olvasót az elkövetkezendő eseményekkel kapcsolatban. Megéri rá várni, az biztos!  

Batman #14
Batman #681 (2008)
Black Canary #1 (2007)  

A hazai Batman-sorozat egy ideig elég egyenetlen színvonalat produkált. Míg a kiadvány fele a címszereplő denevérember kalandjait mutatta be, addig a 48 oldalból a másik 24 Gotham City Ragadozóinak csapatát hozta el nekünk. Az nem állítható vita nélkül, hogy a rajongók egyöntetű lelkesedését is elnyerték volna, azonban mégis könnyed, vicces, és laza sztorik voltak a maguk nemében, remekül ellensúlyozták Batman komor, és sötét hangulatú megjelenéseit. A második évadban azonban kicsit fordult a kocka: jött a Nyugodjék békében című Grant Morrison szerezte agyszülemény, ami olyan minőséggel kecsegtetett, aminek köszönhetően gyakorlatilag a Ragadozók sokkal jobb képregény lett, mint annak a karakternek a sztorija, akinek a nevével adják el a kiadványt. Eléggé szokatlan helyzet. Batman „halálával”, és az egész R.I.P. rémes mibenlétével kapcsolatban már kisírtam magamat a múltkor, a Ragadozók pedig az előző számban véget írt, így itt most egy új sztori veszi kezdetét, bár nem kanyarodunk el túlságosan más irányba. A főszereplő ezúttal a korábban is megismert Fekete Kanári, aki ismét gondokba keveredik, egy kislányt védelmez, akit ő fogadott örökbe, és akit eddig gyilkos ösztönnel képeztek ki. Így hát adott a probléma: Kanárinak egyszerre kell vigyáznia, és jó útra terelni a kislányt, miközben a saját biztonságát is óvnia kell, hiszen mint már oly’ sokszor, most is tervet forralnak arra, hogy elintézzék egyszer, s mindenkorra.  

A történt gyakorlatilag egy Fekete Kanári, és Zöld Íjász buddy-komédia, annak is a bevezető prológusa, ami ugyan nem sok izgalmat kínál egyelőre, csak felvezeti az elkövetkezendő eseményeket, megágyaz az igazi cselekménynek (a két karakter első találkozásának, és közös akciójának bemutatásával egy visszaemlékezés formájában), de ezzel semmi baj, hiszen pontosan ez a dolga, és remekül csinálja. Megmaradt a színes képi világ, a finom humor, a laza feeling, és a látványos akciók, amikből most is kapunk dögivel, és bár egyelőre nem tűnik annyira izgalmasnak, mint a Ragadozók, ebből még gyakorlatilag bármi lehet a folytatásban, tehát nem kell elásni. A cselekményen, és az összképen is megbízható arcok dolgoznak. Tony Bedard író sem ismeretlen a képregényrajongók számára (dolgozott ő már X-Men-en, és Zöld Lámpáson), Paulo Siqueira pedig rajzolt már Pókembert is, és Ed Benes-hez hasonlóan szereti kihangsúlyozni a gyönyörű lányok látványos domburalatait, és többi bájait egyaránt. Egyelőre nem lehet sokat mondani a sztoriról, hiszen mint ahogy előbb is mondtam, egy hosszabb sorozat első része, így hát igazi minőségéről majd később értekezek, de egyelőre nem rossz – a kiadvány első feléhez képest pedig egy valódi remekmű. Egyébként amiatt sem kell sokat bánkódni, hiszen amellett, hogy a következő számban folytatódik Fekete Kanári kalandja, elkezdődik a The New 52 is, egy teljesen új Batman sztorival, amelyet a méltán nagyszerű Scott Snyder, és Greg Capullo dédelget, akiket nem feltétlenül magasztalt fel a képregény társadalom, többek között ezért a sztoriért is, amit végre magyarul élvezhetnek a rajongók. Ezáltal a hazai Batman sorozat népszerűsége-minőségi is erőteljesen meg fog növekedni, hiszen az olvasók régóta várnak már erre.  

Marvel+ #25
Astonishing X-Men #19 (2007)
Deadpool: Suicide Kings #5 (2009)
Deadpool #0 (1998)
The Amazing Spider-Man: Extra! #2 (2009)  

A hazai kiadású Marvel+ 25. jubileumi számához érkezett, és ezt igyekezett illően ünnepelni a Kingpin kiadó. A 80 oldalas képregény egyszerre négy történetet tartogat – és két változatban is megjelent más-más borítóval. Folytatódik, és egyben befejeződik a zsoldosok istencsászárának, Deadpool-nak a hadjárata, azaz véget és a Suicide Kings (amelyről már szintén volt korábban egy cikk), de ezenkívül kapunk még tőle egy sztorit, amiben a Marvel univerzum legbénább gonosztevőivel kerül szembe, alapvetően egy ’90-es évekbeli keltezésű történetről van szó, mely hozza a karakterre jellemző hangulatot, bárgyú poénokat, és stílust, szóval a rajongók megint nem panaszkodhatnak. Csúcsra vannak járatva a vicces beköpések, perverz élcelődések, a szokásos agybeteg párbeszédek, az eltúlzott erőszak, és minden más apróság, ami miatt szeretjük Deadpool-t. Folytatódik X-Men is, további titkok derülnek ki a történetben, de ennek is inkább amolyan bevezető feelingje van, bár a történet már tart egy ideje, de most egy újabb fontos fejezethez ér a cselekmény. Mindazonáltal az Astonishing X-Men Joss Whedon korszakának nemsokára vége, és az azután lévő történetek enyhén szólva sem képviselnek valami magas színvonalat (közepeset is alig), tehát minden bizonnyal kell majd valami alternatívát találni helyette. Ami minden bizonnyal nem egy teljesen új csapata, vagy szuperhős lesz, hanem továbbra is a mutánsok, akiket az utóbbi időkben csak még jobban megkedvelt a hazai közönség, pontosan ennek a sorozatnak köszönhetően. Így bármi más radikálisba belefogni enyhén szólva is badarság lenne.  

Nincs Marvel-ünnep Pókember nélkül sem: mivel a Kingpin sereghajtója kis túlzással élve a népszerű hálószövő, akinek egyszerre két sorozata is fut, evidens volt, hogy valamiképpen egy róla szóló történetet is bele kell csempészni a jubileumi képregénybe. A sztori beleilleszthető az épp aktuális Brand New Day-be, alkotója pedig Zeb Wells író, és Paolo Rivera rajzoló, akik egy ideig a fő-sorozatot is vitték, nem is rosszul (de ez is ki lett már fejtve korábban), itt sem hibáznak. Pókember, Rozsomákkal összeröffenve ünnepel, de békés ivászat, és duma helyett nagy bajba keverednek. Ez is egy lazább, dinamikusabb sztori, aminek a végén még valamiféle mondanivalót is kanyarítanak. Tehát ideálisan ünnepelt a kiadó, a terjedelemmel sincs probléma, ahogy a történetek minőségével sem.  

Peter Parker Pókember #25-26
Spider-Man #24 (1992)
Web of Spider-Man #93-94 (1992)
The Amazing Spider-Man #373-375, #381 (1993)  

A Peter Parker Pókember is jubileumát ünnepli. Ennek örömére azon felül, hogy a 25. szám kétféle borítóval jelent meg, helyet kapott benne a hálószövő egyik legnagyobb ellenségének Venom-nak egy fontos története, ami annak idején a klasszikus Csodálatos Pókemberből kimaradt. Méltatlanul hagyták ki, hiszen egy, majdhogynem klasszikusnak is tekinthető történetről van szó, amiben Venom, azaz az ex-fotóriporter Eddie Brock újfent ismét gonosz tervet eszel ki annak érdekében, hogy egyszer, s mindenkorra végezzen Peter Parker-el, azaz Pókemberrel, akit tönkrement élete miatt hibáztat. Pont kapóra jön, hogy Peter szülei nemrég visszatértek, és kiderült, mégsem haltak meg (aki még nem tudja, hogy konkrétan mit is takar ez a szál, annak nem lövöm le a poént, de a főszereplő életét igencsak felforgatja majd később), így Venom elrabolja őket, ironikusan pont azért, hogy megóvja őket Pókembertől, akit eredendően gonosz embernek vél. Eredetileg a ’90-es évek elején jelent meg, évfordulós kiadásnak, kibővített oldalszámmal, a rajongók pedig tudják, hogy ez mit takar: konkrétan David Michelinie-t, és Mark Bagley-t, akik ekkoriban zseniálisan vitték a sorozatot, előbbi frappáns, fordulatos, és hangulatos írói stílusával, utóbbi pedig tökéletes rajzaival, ami egy életre belénk égett, még akkor, amikor gyerekként bámultuk az ő munkáit. Nála jobban senki sem tudta megjeleníteni Venom-ot a képregények lapjain, ha eszünkbe jut a gonosz szimbióta, akkor az ő ábrázolásában tudjuk a legjobban elképzelni.

Igazából Venom sosem volt az a bonyolult, kidolgozott karakter, jelleme kimerül abban, hogy gyűlöli Pókembert, folyton meg akarja ölni a saját életének kudarcai miatt, miközben egyébként nem akar ártani senki másnak, és gyakran megvédi az ártatlanokat is. Így válik a sorozat előrehaladtával egyfajta anti-hőssé, tehát gyakorlatilag népszerűsége mellett azt lehet leginkább felhozni, hogy menő kinézete van, és „pont jókor volt jó helyen”. Ettől függetlenül jelentősége egyáltalán nem kicsi, ahogy az ebben a két számban megjelent sztori is bizonyítja. Igazából mérföldkőnek is nevezhetjük a figura szempontjából, hiszen az itt megjelent események után Venom, népszerűségének hála saját képregénysorozatot kapott, aminek első szelete a Lethal Protector, mely San Francisco-ban játszódik, ahol egy karakteréhez egyáltalán nem idegen módon hősies védelmezővé válik, aki az ártatlanok megsegítésére siet. Klasszikusnak azt sem lehet nevezni (nagyrészt az előbb felsorolt problémák miatt), mégis emlékezetes alkotás – de ez már egy másik történet.   Pókember persze összecsap másokkal is, hiszen a két képregény a sorozathoz hűen eléggé tartalmas. A Végtelen háború című nagy Marvel crossover egyik mellékágaként ismét szembekerül a Vészmanóval, és annak, valamint saját démoni alakmásával is. Ezen kívül kedvenc Pókunk, immár sokadjára, megint szembeszáll Hulk-al, de hogy mi lesz az epikus csata kimenetele az majd a következő számból derül ki. A Peter Parker Pókember szokás szerint nívós, igényes, és hiánypótló kiadvány. Hardcore rajongók számára felbecsülhetetlen történetekkel, és ahogy alakulnak a dolgok, csak egyre jobb lesz, hiszen további Bagley-művek jönnek, és nemsokára a híres (bár inkább hírhedt) Klónsztori is előkerül, más finomságokkal egyetemben. De ez még a jövő zenéje, és addig sem lesz semmi kivetnivalója az olvasóknak.