Geekz, képregény
Havi képregények - március
Geekz, képregény
Az idei év első nagy képregényes dömpingje!
A Hihetetlen Pókember Különszám 2017/1
The Amazing Spider-Man #600 (2009)  

Az (általam is) körbedicsért American Son után magasan volt a léc, de egy nagy jubileum mindig tökéletes alkalom arra, hogy szinten tartsák a minőséget, vagy akár még felül is múlják. A Kingpin idei első Pókemberes különszáma (84 oldallal) az eredeti sorozat 600. számát foglalja magában, ami nem csak azért nagyszerű dolog, mert végre eljutottunk idáig (nagyon felgyorsultak mostanában a dolgok a Falmászó körül), hanem mert az előző jubileumokkal ellentétben, ez az ünnep kevésbé gyászos, és tragikus, mint eddig. A 100. számban Pókembernek négy plusz karja nőtt, a 200-ban visszatért Ben bácsi gyilkosa, a 300-ban megjelent egyik legismertebb ősellensége, Venom, a 400-ban meghalt May néni (akit aztán természetesen visszahoztak az életbe szokásos, képregényes szokásokhoz híven), szóval most már igazán kijárt neki egy boldogabb, és pozitívabb kicsengésű ünneplés. Ezért a 600. szám kellemes hangulatban telik, a négy sztoriból az elsőt (egyben a leghosszabbat, és legjobbat is) Dan Slott írta, aki a hosszas vergődés után képes volt valamennyi életet lehelni a Pókember képregényekbe, de itt inkább az ismert, sokszor elpuffogtatott kliséket sorakoztatja fel, miközben a történet feelingét teljes mértékben a karakter jubileumára építi – maximálisan ünnepi, kicsit talán giccses is, de a jobbik fajtából. Nagyban alapoz az érzelmekre, hiszen May néni immár másodjára is férjhez megy, de közben az akcióra, és a szokásos szuperhős-szupergonosz konfliktusokra is nagy súlyt fektetnek. Ezúttal Pókember egyik legrégebbi ellenfele, Oki Doki szövögeti gonosz terveit: a hosszú évek alatt, a rengeteg fejére mért ütéstől súlyos agykárosodást szenvedett, gyakorlatilag haldokol, és nincs már sok hátra az életéből. Úgy dönt, utoljára még, ahelyett, hogy valami rosszat cselekedne, inkább jót akar tenni, de a gond végül abból adódik, hogy a dokinál ez a kettő gyakorlatilag ugyanaz – és nem jó értelemben.  

Sajnos néhány történetet ki kellett hagyni a magyar kiadásból, köztük azt, amit a jó öreg Stan Lee írt, helyette azonban itt van Mark Waid sztorija, ami remekül kiegyensúlyozza az előzmények akciódús tempóját, és teljes mértékben az érzelmekre, emberekre fókuszál. A cselekményt Ben bácsi narrálja, lényegében ő, és a még kiskorú Peter Parker kapcsolatáról szól a történet. A remekül megrajzolt, humánus sztoriban Peter nagybátyának kétségeit követhetjük nyomon, melynek köszönhetően minden eddiginél realisztikusabb formában tárul az olvasó elé a karakter. Az amúgy időnként tévedhetetlennek, és kissé egydimenziósnak ábrázolt figura hús-vér emberré válik, a végeredmény pedig, annak ellenére, hogy csak egy pár oldalnyi szösszenet, tökéletesen eléri a célját, egyszerre szívderítő, és megható. Ehhez próbál felzárkózni a Marc Guggenheim által írt történet, sikertelenül, sőt mi több: teljesen felesleges, hiszen az alkotás motívuma már egy az egyben megjelent a képregény első történetében is. Ráadásul Guggenheim tőle sajnos egyáltalán nem szokatlan módon rosszul írja a cselekményt, Slott-al ellentétben teljesen giccsbe fullasztja a végeredményt. A rajzstílus még félig-meddig meg is mentené valamennyire az összképet, ha nem az olyan történetek rovására adták volna ki, mint a már említett Stan Lee, vagy Zeb Wells nem kevésbé ötletes szerzeménye.  

Bár a képregény utolsó oldalainak létjogosultsága erősen megkérdőjelezhető (mégiscsak a hatszázadik, ünnepi számról van szó), viszont Joe Kelly remekül vezeti fel, hogy mi várható ránk a folytatásban. Gyakorlatilag egy rövid előzetes az egész, izgalmas, szép, okés, de mégis kissé felesleges. Ellenben maga a kiadvány egy tökéletesen, ízlésesen levezényelt jubileum. Minden Pókember rajongó számára kötelező, a hangulat parádés módon a helyén van, és nagy dicséret jár az alkotóknak azért, mert végre nem valami tragikus, borongós, drámai dologgal ünnepelték meg kedvenc Pókunk aktuális „századfordulóját”.  

Batman #20
Batman #6 (2012)
Birds of Prey #89 (2006)  

A legutóbbi számban már totális pszichológiai thrillerbe (vagy inkább horrorba) ment át Scott Snyder, és Greg Capullo Batman-sorozata, ez a folytatásban sincs másképp. Alaposan próbára tették a Sötét Lovag mentális állapotát, és józan eszét, ami látszólag kezdett alaposan megbomlani. A Baglyok Bíróságának földalatti, rejtett labirintusában bolyongva az elmebaj határán egyensúlyozott, sőt, talán már sikerült is őt őrületbe kergetni, mikor a semmiből megjelent régóta háttérben mászkáló ellenfele, és megadta főhősünknek a kegyelemdöfést. Persze Batman nem lenne Batman, ha itt feladná, és nem küzdene az utolsó lélegzetvételéig – most is azt teszi, összeszorított fogakkal, több sebből vérezve küzd a hátborzongató maszkokat viselő, torz, mutáns lényeknek tűnő emberekkel. Azonban nemhogy Batman, de talán még szuperhősképregény sem volt soha ennyire félelmetes, és velőtrázó, mint ez. Az ijesztő Bíróság kinézetétől kezdve (titkos társaságuk, és maszkjuk miatt olyanok, mint a Tágra zárt szemek horrorisztikus, R-rated verziója) a nyomasztó helyszíneken át Capullo kitűnő ábrázolásáig bezárólag minden a helyén van, sosem érzi úgy az ember, hogy bizonyos elemekből kevés van, vagy több kellene belőlük. A végtelennek tűnő labirintus egy modern gladiátor arénába csap át, ahol Batman lelke után a testét is meg akarják törni. A Bőregér persze harcol, küzd, pedig már alig él – nyilván tisztában vannak vele az olvasók, hogy végül ki fog győzni, mégis hihetetlenül izgalmas, egyben kőkemény, ahogy ezek a szörnyszerű emberek ellepik Batmant, aki a végkimerüléssel, és az őrülettel harcolva próbál védekezni ellenük.  

Ugyanis immár vita nélküli bizonyítást nyert, hogy a Bagolybíróság tényleg létezik. Snyder mesterien vezette fel a titkos, több évszázadra visszanyúló társaság mögött álló misztikumot. Egy hátborzongató legenda volt az egész, remek narrációkkal, gondolatokkal megfűszerezve, azonban a valóság még a meséknél is sokkal, de sokkal félelmetesebb. Egy ilyen régi képregényfigurának, mint Batman, nehéz már igazi kihívást találni, hiszen karrierje alatt már lassan mindenféle fenyegetéssel szembenézett, a szupergonoszok széles tárházának nagy részével megküzdött már, azonban kevés olyan nagy hatású ellenféllel nézett szembe, mint a Gotham városát hosszú idő óta befolyásoló társaság. Megint sikerült rátenni egy lapáttal az amúgyis remek színvonalra, a képregény szinte olvasatja magát: a hazai Batman az utóbbi évek magyar képregényes szcénájának majdhogynem legjobb kiadványa. Csiszolatlan gyémántként emelkedik ki az egyébként is nívós kínálatból. Alighogy letette az ember, már rögtön olvasná a következő számot, ennél jobb ajánlólevél pedig nem szükséges ahhoz, hogy még hosszú-hosszú éveken keresztül maradjon a széria a Snyder-Capullo szerzemények kiadásánál. Sőt, az igazi az lenne, ha a képregény második felét is ők töltenék ki. Talán majd egyszer.  

Az utóbbi hónapokban a Ragadozók egyre lagymatagabb, és érdektelenebb színvonalat képviselt, sokan már attól agyhúgykövet kaptak, amikor kiderült, Fekete Kanári, és Zöld Íjász közös kalandja után ismét a csajos szuperhőscsapat fogja képviseltetni magát. Bár igazi könnyed, mókás, és finom humorral operáló képregény, valahogy mégsem nyerte el a rajongók nagy részének a tetszését, de egy bizonyos réteg azért remekül elvolt vele – még ha egyértelmű is volt, nem érnek fel Batmanhez. A mostani sztoriból még egy szám van hátra, viszont valami fura oknál fogva, a mostani epizód kifejezetten kellemes volt, visszahozta azokat az időket, amikor az ember szívesebben olvasta ezeket a történeteket, és nem úgy állt neki, hogy minél hamarabb elolvassa, és túl lehessen rajta. A cselekmény mindvégig pörög, hihetetlenül izgalmas az egész, ahogy akciót kapunk akció után, Gail Simone parádésan írja a figurákat, miközben jut idő bőven a drámára is. Olyan ismerős arcok jelennek meg, mint Gordon rendőrkapitány, majd Batman, és valahogy átcsap az egész egy feszes tempót diktáló adrenalin bombába. Ha végig ilyen színvonalat produkált volna ez a több részre felosztott sztori, egy rossz szava sem lehetne az emberek. De így legalább a végére beindul a dolog, még a finálé előtt, ami kifejezetten jó hír, tekintve hogy számról számra egyre unalmasabbak lettek a Ragadozók. Most viszont visszakerültek a várólistára. Végülis jobb később, mint soha.  

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #6 – Batman: Batman és fia
Batman #655-658, #664-665 (2006-2007)
Detective Comics #411 (1971)  

Az Eaglemoss tovább folytatja az egyébként kifejezetten népszerű sorozattá előlépett, keménytáblás DC képregények kiadását. A Batman és fia című történet már megjelent korábban a Kingpin kiadó gondozásában (bővebben itt volt róla szó), így ezúttal is egy ismerős sztorival gazdagodhattak a képregényrajongók – ami ráadásul nem különösebben rengeti meg az állóvizet, de ez most más lapra tartozik. A Batman és fia (Grant Morrison tollából, Andy Kubert látványos rajzaival karöltve) egy átlagos, de mindenképpen többször is olvasható, könnyed történet, amiből sajnos sokkal többet ki lehetett volna hozni még. A kötet a sztori mind a négy részét tartalmazza, plusz még kettőt, ami szintén megjelent már magyarul, ugyanakkor nem kapcsolódik szervesen a korábbi eseményekhez – leginkább csak egy zavaros, túlkomplikált alkotásról van szó. A kötet-sorozat hagyományaihoz hűen most is kapunk egy régebbi képregényt a fő-sztori mellé. Megszokhattuk, hogy ezek azért kaptak helyet az Eaglemoss kiadványaiban, mert, ha nem is túl szorosan, de minimális szinten hozzáköthetőek a kötetek eseményeihez, szereplőihez. Ahogy ebben az esetben is: az 1971-es megjelenésű képregényben Ra’s al Ghul lányának, Talia-nak az első felbukkanását mutatják be. A Detective Comics sorozatban megjelent történetet nem árt a retro megértő szellemével olvasni, hiszen kiforratlan, rajzfilmes, vázlatos, és olyan camp, amennyire egy Batman sztori camp lehetett a ’70-es években. Eleve mindigis furán, és szokatlanul hatott, amikor a főhőst kivették a szokásos sötét, eső áztatta gothami környezetből (ez talán a Halál a családbannak sikerült a legjobban, mondjuk annak sem maradéktalanul), hát még ha a helyszín egy napsütötte, pálmafákkal teli sivatag. Ehhez hozzájön a sablonos sztori, a könnyedebb hangulat, de igazából nem lehet haragudni a végeredményre. Dennis O’Neil itt csak takaréklángon ég, Bob Brown rajzai még a korszakhoz képest is jók, szóval lényegében egyszer olvasható történet az egész. Mindent összevetve egy újabb felejthető Eaglemoss kötet, amit bár a gyűjtők úgyis megvesznek, jó lenne már végre egy olyan minőségű történet (a Superman: Last Son után), ami egyrészt nem újrakiadás, másrészt az olvasók nem csak azért áldoznak rá pénzt, hogy a többi könyvvel összetéve hiánytalanul kiadják a gerincek Alex Ross gyönyörű festményét a polcon.  

Marvel+ #31
Giant-Size Astonishing X-Men #1 (2008)
Avengers/Invaders #2 (2008)  

A Marvel+ 31. számával egy korszak zárult le: véget ért Joss Whedon X-Menje, ami 2013 óta, azaz 4 éve szórakoztatta a magyar olvasókat, és egyáltalán nem rosszul. A Marvel egyik legjobb sorozatáról van szó, amely izgalmas, mögöttes tartalommal rendelkező, akciódús, és egy idő után már egy egész galaxison átívelő kaland volt. A 24 számot egy kibővített finálé zárja (ennek köszönhetően a márciusi Marvel+ 68 oldalon terpeszkedik), Whedon pedig minden szálat próbál elvarrni, amit csak lehet. Igyekszik pont annyira grandiózus, epikus, és drámai lenni, mint amennyire azt egy ilyen történet megköveteli. Ezáltal minden karakternek van minimum egy nagy pillanata, ütős jelenete, vagy beszólása. Mindenki megkapja az őt megillető figyelmet, a dolgok a helyükre kerülnek, a mutánsok mellett egy rakás más hős is képviselteti magát, és legvégül a szívszorító katarzis sem maradhat el. A legtöbb dolgot sikerül is lezárni, persze azért maradnak elvarratlan szálak: Kitty Pryde, alias Árnymacska sorsa nyitva marad, Emma Frost további ténykedései szintén kérdőjelesek. Valamit kell hagyni a folytatásra is mondjuk, ami rendben volna, ha Whedon nem adta volna át a stafétabotot Warren Ellis-nek, aki egy teljesen rossz irányba vitte el az egész Astonishing X-Men-t. Történetei sokkal gyengébbek, és érdektelenebbek voltak, nem tudta tartani a Whedon által felállított mércét, így a széria magyar nyelvű kiadása sajnos itt ér véget. A mutánsok kalandjainak minőségére négy esztendőn keresztül nem érkezett panasz, és mivel a hazai olvasok egyébként is mindig szélesen keblükre ölelték az X-Men-t, népszerűségük töretlen volt. Magyarországi karrierjük viszont természetesen folytatódik, csak más formátumban: az idei Marvel Box garantáltan mutánsokkal lesz tele, a Kingpin nem feledkezik meg a rajongókról.  

A jó hír, hogy a következő alkalomtól a januárban indult Avengers/Invaders minisorozat duplarészes lesz, így egyszerre két számot kapunk kézhez a Bosszú Angyalai, és a múltból érkező Megszállók közös konfliktusából. A második felvonás azonban egy kicsit gyengébb, mint az előzmény. A nagyon ígéretes felvezetés egy kicsit fantáziátlan folytatást szült, ahol csak felesleges akciójelenetekre redukálták a repertoárt, ami ráadásul méltatlan a karakterekhez, és nem is igazán van összhangban az eddig megismert jellemükkel. Annyiban kimerül az egész cselekmény, hogy Amerika Kapitány, és a Megszállók többi tagja megdöbben a modern New Yorkot látva, majd amikor megjelennek a jelenkori hősök, szépen mindegyiküket lenácizzák, majd minden gondolkodás nélkül gyepálni kezdik őket. A másik oldalon sem jobb a helyzet, ugyanis Vasemberék annak ellenére, hogy megpróbálják őket jobb belátásra bírni, csak annyira futja tőlük, hogy kődobásra kődobással felelnek. Így a második szám egy terebélyesre duzzasztott, akció-orientált csihi-puhi, legjobb esetben is csak erősen közepes színvonalon. Persze ettől függetlenül nagyon korai még temetni a szériát, aminek összesen 12 epizódja van, tehát messze még a vége, ugyanakkor Jim Krueger, és Alex Ross tehetsége azért itt is megvillan 1-2 jelenet erejéig, a múltbéli Bucky karaktere remek, ahogy a jelenlegi formájának megjelenése is ütős. Ez mondjuk el is várható, hiszen ennek a történetnek az egyik fő mozgatórugója, és nagy kérdése, hogy hogyan fognak reagálni a múltbéli hősök, amikor fény derül arra, hogy mi történik majd velük, vagy barátaikkal a jövőben.  

Az utolsó oldalakon az illegalitásba vonuló Bosszúangyalok is bekapcsolódnak, akik már bőven előrevetítik azt, hogy mi várható majd a következő számban. A csupán néhány képkockányi jelenlétüknek inkább van amolyan „csakazértis szembemegyünk az ellennel” hangulata, mintsem egy alaposan átgondolt tervről árulkodna. De hogy ez majd hogyan sül el a továbbiakban, az májusban kiderül.  

Outcast #3
Outcast #4 – To Light Our Way (2014)
Outcast #5 – A Wrath Unseen (2014)  

Ha Robert Kirkman nem a The Walking Dead képregényes, és tévésorozatos útját egyengeti, akkor olyan más remekműveket ír, mint például az Outcast, amit tavaly nyár óta magyarul is élvezhetnek a rajongók. Persze messze nincs olyan nagy kultusza, mint Kirkman zombis szériájának, de ez érthető: a képregény csupán három éve megy, a belőle készült tévésorozatnak pedig még csak a második évadját kezdik el nemsokára sugározni. Ennek ellenére már most kijelenthetjük: példátlan, és nagyszerű alkotással van dolgunk. Annak ellenére, hogy mostanában bőven telítve van a piac ördögűzős, démonmegszállós sztorikkal, az Outcast még így is frissnek tud hatni. A harmadik résszel (ami az eredeti széria negyedik, és ötödik számát tartalmazza) elvarr néhány szálat, és bizonyos szempontból lezárja a történet „első fejezetét”, mégis több a kérdés, mint a válasz. Kyle egyre többet tud meg különös képességéről, ám ezzel együtt rengeteg új rejtély is a felszínre kerül vele kapcsolatban, amit nem ért, és amit bőven ki lehet még bontani majd a folytatásban. Kirkman tartja a színvonalat, mind a szikár, visszafogott, de mégis pont emiatt ütős párbeszédekben, mind a horrorisztikus, félelmetes jelenetben. Az egyhangú, kopott, és szegényes színkezelés tökéletesen illik a történet lerobbant, komor hangulatához, Azaceta stílusánál egyszerűen nem létezik nagyszerűbb képi világ, ami jobban kifejezhetné a karakterek nyomott, passzív lelkiállapotát, és a főhős pesszimista életszemléletét. Az árnyékhatások teljes mértékben kiszolgálják a hátborzongató panelekre vágyók igényeit, bőven kap az olvasó most is félelmetes, velőtrázó jeleneteket, és mérsékelt, de ugyanakkor mégis ijesztő brutalitást. A nyitóoldalaktól kezdve ott van a történetben az a nyugtalanító, sötét érzés, amit egész végig sikeresen fenntartanak, a lezárásig, ahol aztán Kirkman is jobban elengedi már a gyeplőt. Lehet, hogy az Outcast nem az utóbbi évek legegyedibb, legújszerűbb képregénye, de az biztos, hogy egy olyan mű, amit nem szabad kihagynia annak, aki tisztában van vele, hogy a szuperhősökön túl is van élet. Sőt, kezdőknek úgyszintén erősen ajánlott.  

Peter Parker Pókember #32

The Amazing Spider-Man #396 (1994)
The Spectacular Spider-Man #219 (1994)
Web of Spider-Man #118 (1994)
Spider-Man #52
(1994)  

Idén januárban végre elkezdődött a várva várt Klónsztori, a 31. szám azonban inkább amolyan „prológus a prológus előtt” benyomást keltett: lefektette az alapokat, viszont ennél több nemigazán derült ki, és nem csapot bele a közepébe sem. Igaz, a mostani történet ugyanúgy kerülgeti a forró kását, mint az előzmény, de ezúttal már valóban felvezeti a fontos, meghatározó történéseket. A füzet egyik fele Peter Parker megpróbáltatásait, és szenvedéseit tárja az olvasó elé: elszántan próbál szabadulni emberi énjétől, a depresszió, és az őrület határán egyensúlyozva. Lelkét marja a kín, a düh, megannyi viszontagsággal együtt, amit egy sor váratlan tragédia okozott. De annak ellenére, hogy görcsösen igyekszik elfelejteni emberi mivoltát, vagyis Peter Parkert, és csak Pókként akar létezni, egy rakás kétség tartja vissza az átlényegüléstől. Ezért Fenegyerek segítségét kéri, aki nemrég Matt Murdock-al „számolt le” hasonló módon. Azonban nemsokára együtt kell szembenézniük a Keselyűvel, és a Bagollyal, akik szövetkezve a két szuperhős életére törnek. A mindig nagyszerű J. M. DeMatteis a remek Mark Bagley-val szövetkezve ismét egy jó történetet hozott össze, ami bár nem lesz klasszikus, remekül illeszkedik a Pókember sorozatok akkori sötét hangulatához. Eleve éjszaka játszódik az egész történet, és a darkos alapok mellett, DeMatteis-hez képest most kevésbé aprólékos, de ennek ellenére mégis részletes esettanulmányokat kapunk mind a pozitív, mind a negatív karakterekről egyaránt.  

A két részes sztori többé-kevésbé egyszerre négy figura lelki küzdelmeit járja körül. Először ott van Pókember, aki elszántan szeretne leszámolni emberi énjével, mintha az egy rátelepedett halálos kór lenne, egy lüktető daganat, amit minél előbb ki kell vágni. Ezzel párhuzamosan a Bagolynak is bőven van elszámolnivalója: ő ugyanúgy szeretne továbblépni, új életet kezdeni, Bagolyként, és nem Leland Owlsley-ként, ahogy eddig ismerte a világ. Civil énje ugyanakkora terhet, fájdalmat, és kínt ró rá, mint ahogy Pókemberre a sajátja. Ezzel DeMatteis gyakorlatilag egymás mellé teszi a két ellentétes, de ebben az esetben mégis kísértetiesen hasonló karaktert. És bár ezt a szálat most nem bontja ki annyira, mint az általában elvárható tőle (ezáltal Fenegyerek sem kap sok teret bár ez ebben az esetben talán nem akkora baj), így is egy remek plusz ízt ad az alapjáraton átlagos sztorihoz – persze a színvonalat alaposan felhúzzák ezek a témák, mi tagadás. És DeMatteis sokadszorra megcsinálja azt, ami miatt tagadhatatlanul nevezhetjük nemcsak jó, de nagyszerű, sőt, zseniális írónak: lám, még egy, legjobb esetben is harmadosztályú szuperbűnöző is lehet érdekes, ha megfelelő kezek nyúlnak hozzá. Peter felesége, Mary-Jane szerepeltetése is fontos: sok év után szeretné rendezni a viszonyát erőszakos apjával, aki megannyi keserűséget okozott neki gyerekkorában, lelki, és fizikai gyötrelmet egyaránt. Mind Peter, mind Mary-Jane fontos következtetéseket von le a történet végére az átélt eseményekből, és kicsit át is formálódnak: azonban a látszólagos happy end ellenére nincs elvarrva az összes szál, a folytatásra is marad még bőven kibontandó cselekmény.  

A Peter Parker Pókember 32. számának második fele Peter klónjára, Ben Reilly-ra koncentrál. Az egész Clone Saga egyik legfontosabb karakterének életét párhuzamosan mutatják be Pókember sorsával, miközben útjaik néha-néha kereszteződnek, majd megint külön vállnak és így tovább. A Vörös Pók néven tevékenykedő figurát többször is támadták, mert ötlettelennek, erőltetettnek, és csak egy sima, selejtes Pókember-klónnak gondolták, azonban a helyzet ennél sokkal rózsásabb. Ben érdekes karakter, aki szintén kemény érzelmi hullámvasutakon megy keresztül: tudja, hogy saját, és Peter érdekében is meg kell őriznie a titkát, a háttérben kell maradnia, ám közben nem hagyja nyugodni a belékódolt hősi jellem, és önzetlenség. Ennek következtében hosszú vacillálás után természetesen felölti a jelmezét, és neki indul, hogy rendet tegyen. Pechére épp Pókember egyik legveszélyesebb ellenségével, Venommal találja szembe magát, szóval el lehet képzelni mi fog ebből kikerekedni. A 32. szám minden szempontból remek olvasmány, mérsékelten fontos, de még így is lényeges dolgokkal: inkább kellemes olvasmány, mint klasszikus, de ez egyáltalán nem probléma. Garantáltan ott a helye a Pókember rajongók polcán.  

Polgárháború
Civil War #1-7 (2006-2007)  

A Kingpin 2011-ben adta ki két kötetben a Marvel híres-hírhedt minisorozatát, emellett saját univerzumának nagyon is meghatározó történetét a Polgárháborút, amivel egyértelműen kimondták: ettől fogva már nem lesz semmi sem ugyanolyan, mint azelőtt. Ez részben így is volt, és bár a kiadó előszeretettel hangoztatja a nagyobbnál nagyobb szavakat (melyek sokszor csak üres marketingszövegek), ez az event valóban odacsapott, ahogy kell, és felforgatta a szuperhősök egész világát. Az eseményt olyan történetek követték, mint a Titkos invázió, és a Sötét kor, ami csak még izgalmasabbá tette a Marvel univerzumát, nem utolsósorban magyarul is élvezhették a rajongók. A Polgárháborút viszont kevésbé, ugyanis a két kötet az évek alatt teljesen elfogyott a Kingpin kínálatából, és csak aukciós oldalakon, illetve Képregény Börzéken lehet hozzájutni, azokon is szinte csak már-már irreálisan magas árakon. Jó nagy szerencsével az ember megtalálhatja az eredeti ár kétszereséért, de többségben egyáltalán nem ez a jellemző: előfordul, hogy 20, vagy akár 30 ezer forintot kérnek el érte az eladók. A fanatikus gyűjtők persze ennyiért is megveszik, aki azonban vagy pénzszűkében szenved, vagy csak simán el szeretné olvasni, mert felkeltette az érdeklődését a történet körüli kiemelten nagy hype, az mindezidáig sajnos hoppon maradt. De ezeknek az időknek vége: a Kingpin a hatalmas igényre való tekintettel idén újra kiadta a Polgárháborút! Igaz, a korábbi két kiadvány melléktörténeteit (a Fantasztikus Négyes nagyon személyes, egyszerre emberi, és drámai zöngéit) kihagyta, így ezúttal egyetlen egy, de mégis vaskos oldalszámmal, és tartalommal rendelkező képregénykötetet foghatunk a kezünkben. A kiadás az eredeti minisorozat mind a 7 epizódját magában foglalja, és minden bizonnyal hiánypótló rengeteg ember számára. Aki kíváncsi a sztori bővebb kifejtésére, és elemzésére, az ide kattintson!  

The Walking Dead – Élőhalottak #13: Töréspont
The Walking Dead #73-78 (2010)  

A márciusi Képregény Börze egyik kiemelt szereplője volt az új The Walking Dead kötet (immár a tizenharmadik… nem semmi), mely zseniálisan viszi tovább az aprólékosan kigondolt, szövevényes eseményeket. Miután Rick, és csapata hosszú megpróbáltatások után végre egy biztos menedékre lelnek, nem csak önmagukkal kell szembenézniük, hanem azzal is, hogy mennyire sokáig voltak kint a „vadonban”, mennyire más lett az élet, és mennyire morbid az, ahogy az Alexandriában élő emberek viselkednek. Megváltozott a világ, semmi sem olyan már, mint a katasztrófa előtt. A főszereplők alkalmazkodtak ehhez az új, megváltozott állapothoz, és ennek köszönhetően már a fallal elszigetelt/védett helyre való megérkezés után nem sokkal betegesen gyanakodni, és szervezkedni kezdenek. A Töréspont nagyszerűen festi ezt le. Tökéletesen bemutatja a különböző karakterek gondolatain, szavain, és cselekedetein keresztül azt, hogy mennyire abnormálisnak kezelik azt, hogy Alexandria törzsgyökeres lakói egy olyan életet élnek egy olyan világban, ahol ez már elképzelhetetlen. Épp ezért nem is teljesen alkalmasak a városban jellemző normalitásra, ez már az elején kiderül, ugyanakkor idővel felszínre kerülnek Alexandria társadalmának rákfenéi is, így az-az érdekes helyzet áll elő, hogy a város vezetésének, és lakóinak ugyanúgy szükségük lesz Rick csapatára, ahogy fordítva. Rick-ék biztos menedéket akarnak, rendes életet, a régi világra emlékeztető normákat, a város lakosai pedig biztos védelmet a falon túl uralkodó horror ellen. Legyen az élőhalott, avagy erőszakos ember, aki csak pusztítani akar, és elfoglalni.  

A több szálon futó történet külön-külön is remek, Robert Kirkman többedszerre bebizonyítja, hogy mennyire jó író: mindenki megkapja a maga figyelmét, sosem elkapkodott, sosem túltolt, mindig pont annyit látunk belőlük, amennyi szükséges. Az aprólékos karakterfejlődésre pedig senkinek egy rossz szava nem lehet. A cselekmény parádésan fordul át egyik pozícióból a másikba: Rick, és csapata eleinte gyakorlatilag negatív karakterekké vedlenek át, miután bekerülnek a számukra idegennek ható közegbe. Szervezkednek, sugdolóznak, mindenben fenyegetést látnak, és nem feltétlen csak azért, mert egész Alexandria túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Aztán persze szokás szerint kiborul a bili: ami idillinek tűnik, arról kiderül, hogy közel sem olyan tökéletes, ami védettnek látszik, az korántsem annyira biztonságos. A tévésorozat ötödik évadja szintén foglalkozott ezzel a témával, de ott az erőltetett megközelítésen csúszott el a dolog. A képregény azonban óvatosabban kezeli a kérdést, és nem nyújtja el a végtelenségig ezeket a szálakat. Gyakorlatilag a probléma a „Meg kell őt ölnünk!” dolog túlzott hangoztatásával volt, ennek ellenére Kirkman hamar lerendezi az egészet. Elegánsan levezényli az eseményt (cseppet sem szájbarágós, mint ahogy a tévéképernyőn), nem utal rá egyértelműen, de nincs is rá szükség. Az edzett olvasók hozzászokhatták már ezekhez az elemekhez, és a rengeteg horror, borzalom, brutalitás mellett ez már csak egy sima lábjegyzetnek tűnik. De többek közt pont ezért zseniális a The Walking Dead.  

Mondanom sem kell, a 13. kötetnek vita nélkül ott a helye a többi mellett. A sorozat továbbra is halad a maga által kikövezett nagyszerű, élőhalottakkal, vérrel, és emberi mocsokkal teli úton. Szomorú, ironikus, felkavaró, és még sok-sok jelzőt rá lehetne aggasztani, mint ahogy a sorozat korábbi köteteire is. Egyszóval: kötelező.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Az (It)
Most tényleg lebegünk!
Atomszőke (Atomic Blonde)
Tökös akciófilm, egy tökös csajjal.
John Wick
A film, ami nem szól semmiről, de mindenkit megölnek benne.
Castlevania: Első évad (Castlevania: Season One)
Hölgyeim, és Uraim, köszöntsék a videojáték-adaptációk új királyát!
A majmok bolygója: Háború (War for the Planet of the Apes)
Majom-exodus.
Facebook