Kritika, sorozat
The Punisher: Második évad (The Punisher: Season Two)
Kritika, sorozat
Elcseszett életek vérmocskos panoptikuma.
2017-ben, amikor a Marvel és a Netflix jegyességéből született, egyébként vitán felül zseniálisan induló, kőkemény hangulattal operáló szuperhősös sorozatok színvonala fokozatosan kezdte erejét veszteni (sem az atomgyenge Iron Fist, sem pedig a nagy durranásként beharangozott, ám félúton méltatlanul megfeneklő Defenders nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket), a nehezen lenyelt keserű pirulák után olyan volt az ugyanazon esztendő végén berobbanó, szintén várva-várt The Punisher, mint csodabalzsam a nyomorékoknak. Megtorló, a bosszúszomjas ex-katona, polgári nevén Frank Castle jött, látott, és azzal a lendülettel padlóra is küldte a konkurenciát (ha bővebben érdekel ennek a hogyanja és a miértje, akkor vess egy pillantást erre az írásra), és bár a kritikusok különösebben nem szerették (eme tény előtt a mai napig értetlenül állok, de ez legyen az én bajom), példaértékű módon, a legjobb Marvel/Netflix címek mellé felsorakozva mutatta meg, hogy van még energia ebben a formulában. Majd miután Frank befejezte vérgőzös bosszúhadjáratát, és ellőtte a bemutatkozó szezonjára betárazott összes töltényét, szépen eltelt több mint egy év, és ez idő alatt a Netflixes sorozatok minősége is tovább csökkent, így a legutóbbi évadok (a Daredevilen kívül) már borzalmasan fárasztó hullámvasutak lettek, néhány jobb, de leginkább rosszabb pillanattal, ami lényegében abban nyilvánult meg, hogy a készítők görcsösen próbálták kitölteni a játékidőt feleslegesen túltolt történetszálakkal és végletekig elnyújtott karakterdrámákkal, csakhogy kitöltsék a kötelező 13 epizódos keretet.  



Összességében tehát tényleg az volt a helyzet, hogy néhány valóban felemelő momentumon kívül irritáló figurák irritáló vergődéseit nézhettük részről-részre, ezért a The Punisher, ahogy korábban, úgy most is remek felüdülést jelenthetett volna ezek után a tortúrák után. Ehelyett ő is beállt a sorba: igaz, már az első szezonnak is voltak hibái, a túlspilázott lelkizéstől kezdve, az értelmetlen mellékszereplőkön és a még értelmetlenebb mellékszálakon át, a bő lére eresztett sztoriig bezárólag, azonban végig képes volt megőrizni lendületét, mi több, egységes, kerek egészet alkotva mutatta be, hogyan lesz Frank Castleből az a Megtorló, akit a képregényekből ismerhetünk. Szóval jogosan hihettük azt, hogy a The Punisher második évadja maga mögött hagyja a hírszerzéses, elemzős, kormányügynökös, CIA-s, 24-es vonalat (ami bár nem volt rossz, de mégsem kifejezetten a tradicionális Megtorló-sztorik ismérve), és főhősünk ezúttal a New York-i olasz, orosz, albán, japán, ír és egyéb más maffiára vadászik majd – de nem így lett. Cserébe nagyjából ugyanott vagyunk, ahol az előző szezon startjában, csak a keret más: Frank, miután amnesztiát kapott, magányos járja furgonjával Amerika vidékeit, mígnem egy átlagos este fel nem szedi egy unalmas kisváros bárjának pincérnőjét, aki annyira megfogja főhősünket, hogy már azon gondolkodik, hogy ideje lenne felhagyni a céltalan kóborlással, és letelepedve új életet kezdeni.  



Az, hogy ez mennyire vág egybe az első szezon végével, és úgy en bloc az egész Megtorló-mítosszal, most hagyjuk (konkrétan az első három epizód némely pontja alapján akár az előző évad nyitó részének intrójaként funkcionáló pár perces bosszúhadjárata után is játszódhatna), a lényeg, hogy ha Frank nem keresi a bajt, akkor a baj találja meg őt, így nemsokára ismét fegyvert kell ragadnia, és a szárnyai alá vennie egy tinédzser lányt, akit valamilyen rejtélyes okból kifolyólag egy rakás elit-bérgyilkos üldöz. A második szezon tehát egy kicsit Last of Us, egy kicsit Logan, de ezzel igazából nincs is baj: az alaptörténet remek lehetőségeket kínál a Frank és Amy közti kapcsolattal, a kisvárosi miliővel, a szikár, régimódi westernfilmekre jellemző alapfelállással, és a könyörületet nem ismerő gyilkológépekkel, élükön a rideg vérprofi ex-neonácival, John Pilgrimmel. Ez az egész koncepció simán elbírna egy laza 6 részt, és akár még az is megtörténhetett volna, hogy a készítők néha-néha komolyabban belekapnak a Garth Ennis-féle Megtorló-képregények amorális, brutálisan groteszk, nihillista stílusába (kb. tényleg ez minden Frank Castle-rajongó legnedvesebb vágyálma), de persze egyrészt nem merték megnyirbálni a szokásos 13 epizódos receptet, másrészt párhuzamosan akartak két külön szálat vezetni az egész szezon során az alkotók. Persze már korábban is csemegéztek az Ennis-féle elemekből, de nem túl mélyen, és ez a folytatásra sem változott, pedig valamiféle tisztességes karakterfejlődés csakis ezen keresztül valósulhatott volna meg.  



Ettől függetlenül mégis ugyanaz a probléma, mint a Daredevil második évadjában: egyszerre mesélnek két külön sztorit, amiknek ráadásul semmi közük egymáshoz. Időnként összeérnek, néha összekutyulódnak, nemegyszer teljesen követhetetlenül, ami miatt néha azt se tudja a néző, hogy mit csinálnak éppen a szereplők, és milyen célból teszik azt. De komolyan, nagy nehezen talán még ezt is el tudtam volna viselni, ha legalább a karakterdrámákat megfelelően vezényelik le – viszont, ahogy fentebb is utaltam rá, közel sem ez a helyzet. Az előző évad egyik nagy erénye többek közt az volt, hogy két lövöldözés, vagy két bunyó között is tudtak rendes párbeszédeket írni, és kellő súlyt adni a történéseknek (ugyanakkor, akik véget nem érő non-stop akcióra számítottak, valószínűleg ezért nem szerették), szóval kellően ki volt egyensúlyozva az emocionális vonal a féktelen tűzharcokkal és verekedésekkel. Aki valami hasonlóra számít most is, az csalódni fog: az írók sokszor hosszú órákon keresztül magyarázzák a semmit, és még azt sem lehet mondani, hogy a szereplőket tologatnák ide-oda, mivel azok gyakorlatilag legtöbbször csak ülnek egy helyszínen és beszélgetnek. Elmélkednek az életről, kliséket puffogtatnak, lamentálnak a szokásos „ölök-nem ölök”, „hagyjam, hogy Frank tegye a dolgát, vagy vigyem be bilincsbe verve a kapitányságra”, „dugjam-e az engem kezelő pszichiáter nőt, aki valami különös perverziótól hajtva betegesen vonzódik hozzám, vagy csak simán fojtsam meg”, „közös múltunkra való tekintettel bánjak gyengéden Billy-vel, vagy gyilkoljam le azért, amit tett velem és a családommal” témákon, amiknek köszönhetően egy idő után már igencsak nehezen állja meg az ember, hogy ne kaparja le az arcát, mert már a The Punisher sem szól másról, mint a legutóbbi Netflixes Marvel sorozatok, azaz az üres vergődésről és az órákig tartó szenvedésről, aminek azon kívül, hogy elhúzzák 13 epizódig, az égvilágon semmi értelme nincs.  



Apropó, ha már szóba került: Billy Russo a képregényekben (és a War Zone című 2008-as filmváltozatban) úgy nézett ki, mint egy két lábon járó, Pokolból alászálló szörnyeteg, itt viszont annak ellenére, hogy az előző szezon végén Frank tisztességesen szétgyalulta az arcát, körülbelül úgy fest, mintha egy ideges cica párszor megkarmolta volna a szegényt. Na mondjuk sokat ez sem segítene az összképen, az egész karakter úgy ahogy van, szánalmas – persze a realista megközelítés szempontjából érthető, hogy miért így oldották meg a dolgokat. Ettől függetlenül, amint jönnek az akciójelenetek, ez a realizmus rögtön repül is ki az ablakon: azt, hogy az amúgy több éves tapasztalatot maguk mögött tudó profik képtelenek néhány méterről eltalálni egymást, az egy dolog (értem ezt főleg a vége felé látható szállodai párbajra, ami direktori perspektívából kész gyalázat), de az már jobban feltűnik, hogy Franket körülbelül féltucat alkalommal késelik- és szúrják meg, verik össze, ütik el, lövik le, aztán nagyjából az egészet elintézik annyival, hogy rövid ápolás után felkel, leporolja magát, és megy tovább, a mellékszereplők meg egy kis sérülés miatt is napokon keresztül vergődnek és agonizálnak. Továbbá, bár teljesen személyes észrevétel, de sok minden megvilágosodott előttem, miközben a második évadot néztem. Többek közt az, hogy ezeknek a Netflixes Marvel-hősöknek a legnagyobb ellenségei nem a piti késes-pisztolyos utcai gengszterek, sem a hatalomra törő gátlástalan szociopaták, se nem a minden hájjal megkent maffiafőnökök, hanem a munkájukat már-már túlságosan is becsületesen és papírforma-szerűen végző faszarcú rendőrök és a szabályzatot makacsul követő seggfej kormányügynökök.  



Mondjuk a 24 óta már ez sem nagy trúváj, csakhogy ezek az elemek inkább idegesítőek, mint hasznosak – és persze elsősorban a történet minél további elnyújtását szolgálják. Ezek után akármennyire is hihetetlenül hangzik, a folytatásnak azért megvannak a maga pozitívumai. Jon Bernthal még mindig nagyszerű, egyértelműen született Megtorló, és szerencsére a vele kapcsolatos lelkizős pillanatok összességében jók, különösen a közte és Amy közt alakuló viszonyrendszer lehet majd sokak kedvence, még ha újat nem is mutat fel az utóbbi évek hasonló vonatkozású alkotásait követően. Az akciójelenetek közül is több a jó, mint a rossz, szokás szerint fröcsög a vér, törnek a csontok, loccsannak az agyvelők, és ez nem csak számtalan szórakoztató, de megmosolyogtató, amolyan komoran humoros pillanatot is szül. Természetesen ennyi viszont köze sem elég az üdvösséghez: a leggyengébb, egyben legfájóbb monumentum talán pont az a rettenetesen megszerkesztett karakterív, ami azt eredményezi, hogy a második évad kvázi ugyanúgy és ugyanott ér véget, mint az első. Különösen szomorú ez annak a fényében, hogy végül ezt a szériát is kaszálták. Aki nyomon követte az utóbbi hónapok híreit, az tisztában lehet vele, hogy a Disney saját streaming szolgáltatója miatt a stúdió az összes Netflixes Marvel sorozatnak megásta a sírt, majd be is lökte őket a gödörbe, így hát elvileg a The Punisher pályafutása is véget ért. Hogy végleg, az még egyelőre nem tisztázott, és ha hihetünk a pletykáknak, még egy jó ideig nem is lesz az.  



Ettől függetlenül szerintem nem vagyok egyedül, ha abban reménykedek, hogy a közeli, vagy akár a távoli jövőben még látni fogjuk Bernthal Megtorlóját. De hogy mi kellene egy igazán jó folytatáshoz? Kidobni az összes eddigi karaktert a francba (Franket kivéve), az írókkal, meg a rendezőkkel együtt, és új, jobb, tehetségesebb arcokat leszerződtetni, akik képesek jobban átadni a Garth Ennis-féle elszabadult ultrabeteg erőszakorgiát. Mert ebből, ebben a mostani formában ennyi bőven elég volt – még sok is.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
American Horror Story: A gyilkos ház (American Horror Story: Murder House)
Családi értékek.
Joker
Egy megbomlott elméjű kisember vallomásai.
Rambo V: Utolsó vér (Rambo: Last Blood)
Nem Rambónak való vidék.
Aki bújt (Ready or Not)
Mansonék bekaphatják!
Az: Második fejezet (It Chapter Two)
27 évvel később...