Geekz, toplista
2016 - Az év filmes csalódásai
Geekz, toplista
Sorra vesszük a tavalyi év legnagyobb kudarcait.
Újabb évet hagytunk magunk mögött, mely tele volt jobbnál-jobb filmekkel. Véleményem szerint kifejezetten jó esztendőt zárhattunk, bőven megtalálhatta mindenki a maga kedvencét, talán még az állandóan fanyalgó életunt, egyéneknek is kijutott valamilyen vizuális öröm. Bővelkedtünk drámában, thrillerben, horrorban, akciófilmekben, könyv- és képregényadaptációkban, felsorolni is nehéz lenne mennyi érdekes, ígéretes produktummal találta szembe magát az, aki a mozizás mellett tette le a voksát az év különböző időszakaiban. Azonban legalább ennyi, ha nem több csalódás is kijutott 2016-ra. Be kell vallanunk, a nyári blockbuster-szezon idén nem sikerült valami fényesen, bár menetrend szerint megérkeztek a Marvel megamozijai, és a Disney is jócskán elengedte a gyeplőt, viszont a legtöbb produkciót inkább bukásnak lehetett elkönyvelni, mint sikernek. És akkor még nem is beszéltünk a csúfos kritikai kudarcokról, amelyek a legtöbb esetben végképp nem tudták egyik-másik többszázmilliós filmet megmenteni (azért akadtak kivételek) attól, hogy csalódottan, lógó orral távozzunk a vetítőteremből. A továbbiakban ezek a produkciók kerülnek terítékre, egy top 10-es lista keretein belül.

Megjegyzés: a lista természetesen erősen szubjektív, és azok a filmek kerülnek nagyító alá, melyeket Magyarországon 2016. január 1, és 2016. december 31. között mutattak be a mozikban, vagy ebben az esztendőben jelentek meg DVD-n/BD-n – egy ilyen kivétel lesz, de érteni fogjátok, hogy miért van itt a helye. A lista pedig egyértelműen nem az év legrosszabb filmjeit hivatott felsorolni. Igen, néhány versenyző valóban borzalmas, azonban a legtöbb nem azért került fel, mert kifejezetten rossz mozi lenne, sőt, némelyik még egész szórakoztatónak, és nézhetőnek bizonyult a maga nemében. Viszont a rengeteg ígéretes előzetes, információ, és hype ellenére végül mégiscsak megbicsaklott, félrement valahol. Amelyik filmhez van kritika, annál ott a link a címben, rámehettek, és elolvashatjátok!

Na, akkor kezdjük:

10. Batman Superman ellen: Az igazság hajnala (Batman v Superman: Dawn of Justice)



A 2013-as Acélember után bőven volt mit helyrehozni DC-fronton, majd miután a Marvel sikert-sikerre halmozott a filmes univerzumával, a Warner is vette az adást, és nekiállt, hogy megcsinálja a saját képregényes-mozis világát, az általuk birtokolt hősök jogainak a felhasználásával. Mondjuk épp ideje volt úgy 5-6 évnyi tökölés után. Védelmükre legyen mondva, rettenetesen sietniük kellett, hiszen Christopher Nolan Batman trilógiája egy kerek, lezárt történetet alkotott, melyet nem volt ajánlatos megbolygatni, a szerencsétlen Zöld Lámpás pedig méretes bukta volt 2011-ben (mindent a képregényadaptációs mánia közepén), szóval valószínűleg senki sem cserélt volna a filmstúdió embereivel, mikor elkezdték kiötölni, hogy mindebből hogyan lehetne egy értelmes, összetett univerzumot alkotni. Nem is csoda, hogy majdnem sötétben tapogatóztak, és mindmáig nem nagyon éreztek rá arra, hogyan is kellene ezt csinálni. Ennek fényes bizonyítéka a Batman Superman ellen: Az igazság hajnala című mozi, mely biztosra ment, Nolan filmjei után 4 évvel ismét bedobta a mélyvízbe a mindenki által kedvet, iszonyatosan nagy népszerűséget magának mondható Sötét Lovagot, és összeeresztette a makulátlan jellemű, ám manapság már kissé unalmas kriptoni űrlénnyel. A koncepciókat látva minden valamit is magára adó geek a gatyájába élvezett, főleg, hogy a forgatókönyv nyíltan merített Frank Miller klasszikus képregényéből a The Dark Knight Returns-ből, és az ütős előzeteseket látva egy ideig talán még azt is elhittük, hogy Zack Snyder annyi év után újra megtanult filmet rendezni.  Hát, ez nagyon nem jött össze. Bár a Batman Superman ellen közel sem olyan borzalmas, mint a híre, képtelenség nem úgy tekinteni rá, mint egy epikusnak tűnő ötletre, amely végül túl sokat markolt, de csak keveset fogott.

Ben Affleck, mint Batman remek választás volt, segg-állú színészünk hitelesen át is adja az öreg, kiégett, fásult, megfáradt hőst, csipetnyi pszichopata beütéssel, a darkosabb hangulat, és képi világ a végső megítélés előnyére vált, a sztorit pedig nagyszerűen aktualizálták ebbe a poszt-9/11-es világba, ahol egy mindenható, nagy erővel bíró lény ennyire képes megosztani az embereket. Apropó sztori: na, az nincs valami sok. A forgatókönyvíróknak kijárna egy jó nagy saller, mert minden pozitívum ellenére nem sikerül hiteles, erős drámai konfliktust megteremteni. Alig van súlya az eseményeknek, a Batman-Superman közti ellentét gyakorlatilag három szóban megoldható lenne, nem is beszélve mindennek a megoldásáról. Tehát nem gáz, ha előtte másfél órán keresztül ellenségeskedtünk, borzoltuk egymás idegeit, minden egy pillanat alatt megoldható egy névvel, amit a megfelelő időben, a megfelelő alkalomkor sütnek el. Borzalmasan gyenge lábakon áll a dramaturgia, és az még hagyján, de Az acélember hibáit is úgy próbálták kijavítani, hogy még csak véletlenül sem arra összpontosítottak, amire kellene, amely még több logikátlanságot, és hülyeséget szült.

Oké, lehet szidni a Marvel-t, de nézzük meg milyen jól ment például a konfliktusteremtés az Amerika Kapitány: Polgárháborúban, ami ugyan nem lett a stúdió legjobb filmje, viszont mégis a legérettebb műveik között foglal el beton biztos helyet. Ráférne már a Warnerre egy biztos kéz, amely megfelelően képes dédelgetni ezeket a karaktereket, mert jelenleg nemhogy trónfosztásról, de még versenyről sem lehet beszélni – a Marvel köszöni szépen jól van, a DC figurái pedig tovább folytatják csúfos menetelésüket. Ezek mellett nem is meglepő, hogy a stúdión belül is számos pletykáról, és balhéról lehet hallani, na meg egy rakás elbocsátásról, vagyis olyan embereket rúgtak ki, akik még valamennyit hozzátettek ahhoz, hogy ezek a filmek tisztességes marketinget, és külcsínt kapjanak. Miközben pont az a személy maradt a helyén, aki felelőssé tehető amiatt, hogy a Batman Superman ellen olyan, lett amilyen. Zack Snyder tehát úgy látszik tovább folytatja a súlytalan pusztításpornót, és a híres szuperhős-figurák megcsúfolását. Ezek után baromira aggódunk a Justice League miatt, és egyáltalán nem alaptalanul.


9. Suicide Squad - Öngyilkos osztag (Suicide Squad)



A DC filmes univerzum másik nagy kudarca, amely ráadásul egy hihetetlen jól eltalált marketinggel rendelkezett. Sorra jöttek a jobbnál-jobb előzetesek, és videók, melyek egy fekete humorral teli, groteszk, mégis a ’90-es évekre jellemző akciófilm hangulatot ígért, ami tele van cool jelenetekkel, egyben cool dumákkal. Mindenki biztos volt benne, hogy végül a Suicide Squad lesz az a film, ami végre tényleg megszorongatja a Marvel tökeit, és egy grandiózus őrület lesz, 2016 nyarának legnagyobb bulija. Ehelyett leginkább egy falusi majálisra hasonlított az egész, ahol csupán egy körhinta van, meg egy vattacukor árus bódé. Szegény David Ayer (a Kiképzés, a Nehéz idők, Az utolsó műszak, és a Harag alkotója) magyarázkodhatott is rendesen, hogy miért lett olyan a végeredmény, amilyen. Rosszul lőtték be a hangvételt, az előzetesek miatt viccesebbre akarták venni a figurát, utóforgatás-utóforgatás hátán, stb. Ez minket, nézőket viszont egyáltalán nem vígasztal, hiszen egyáltalán nem azt kaptuk, amit az trailerek alapján vártunk. Felsorolni is hosszú lenne, hogy mennyi baj van ezzel a filmmel, a stúdió hozzá nem értésétől kezdve a gyenge forgatókönyvön át a borzalmas párbeszédekig bezárólag.

Viszont a Suicide Squad mindezek ellenére is igazi bűnös élvezet, sikerül annyira rossznak lennie, hogy az már jó legyen. Csak az az egyetlen bibi, hogy egyáltalán nem annak készült. De Will Smith végre tényleg Will Smith, Margot Robbie-ra mintha ráöntötték volna Harley Quinn szerepét, még az amúgy valódi antitalentumnak bizonyuló Jai Courtney túltolt alakítását is lehet élvezni. Joker meg… hát, ő Joker, és lényegében ennyiben kimerül Jared Leto szerepe. A nagy felkonferálás alatt nyilván éreztük, hogy a karakter nem lesz több egy reklámfogásnál, és valóban, összesen maximum 5 percet tölt a vásznon, de akkor sem igazán lehet eldönteni, hogy Leto milyen Jokert formál meg. Emlékezetes jelenet nuku (állítólag jó néhány a vágószobában landolt), semmi olyan különleges, egyedi manírt nem mutat, ami alapján komolyabban meg lehetne állapítani, hogy milyen is az ő Jokere. Annak alapján, amit látunk, leginkább egy túljátszott ripacs. De bármilyen meglepő, a film még a borzalmas kritikák, és nézői visszajelzések mellett is sikeres lett! Persze nem úgy, ahogy azt a Warner gondolta. Viszont mindenképpen a pénzüknél vannak (hasonlóan a Batman Superman ellenhez), ettől függetlenül egyre nagyobb szarban vannak, és ideje lesz összekapni magukat, ha nem akarnak még több rajongót elveszíteni. Mert amit eddig mutattak, az enyhén szólva lótúró.

8. A könyvelő (The Accountant)



Nincs is csalódáskeltőbb egy olyan filmnél, ami nem igazán tudja eldönteni, hogy akkor most mi is akar lenni voltaképpen. Sajnos A könyvelő is bele esett ebbe a hibába. Egyszer krimi, máskor meg thriller, aztán akciófilm, ráadásul az arányokat sem sikerült megfelelően eltalálni. Többet vártunk Gavin O’ Connor-tól, aki a Warrior című drámával/sportfilmmel bebizonyította, hogy igenis van helye a remek rendezők között, de itt sajnos minden a visszájára fordult. Pedig bizonyos tekintetben még emlékeztet is arra a koncepcióra. Viszont egy síkegyszerű történetet facsarnak ki a végtelenségig, és teljesen túlbonyolítják, bőven a tűrhető kategórián túl. Pedig érdekes lehetett volna az autista, zárkózott, és csendes könyvelő sztorija, aki különböző bűnszervezetek pénzét mossa, szabadidejében pedig mesterlövésszel szedi le az üres dobozokat a hátsó kertben. De ez maximum csak feltételes mód, ha nem nyújtják úgy, mint a rétestésztát, ha nem vágják tönkre az egész cselekményt az utolsó fél órával, meg azzal a hülye fordulattal, amit amúgy már a film közepétől sejteni lehet, és ha emellett azért szánnak arra egy kis időt, hogy megfelelően kikerekítsék a parlagon hagyott felesleges mellékszereplők szálait, akkor A könyvelő, ha nem is került volna be az év legjobb filmjei közé, egy korrekt produkció még lehetett volna. Azonban, minden negatív kritika ellenére, egy valaki azért illik megdicsérni: az pedig nem más, mint Ben Affleck. Ahogy Batmanként, úgy ezen film főszereplőjeként is remekel, ismét bebizonyítja, hogy tévednek azok, akik rossz színészként könyvelték el annak idején. Alakításába nem lehet belekötni, jól játszik – csak kár, hogy mindezt egy gyenge filmben teszi. De annak ellenére, hogy ebben az évben közepes, vagy legjobb esetben korrekt produkciókban szerepet, színészként egy jó évet zárhat, és a 2016-ban magára szedett tapasztalatait majd bőven kamatoztathatja a jövőben.


7. A lány a vonaton (The Girl on the Train)



Aki már A könyvelőnél agyhúgykövet kapott a túlmisztifikált cselekménytől, az ezt a filmet meg se nézze. Paula Hawkins nagysikerű könyve egy amerikai kertvárosba kalauzol el minket, mely tele van titkokkal, vágyakkal, haraggal, és szexszel. Méghozzá rengeteg szexszel. De komolyan, 5 percenként dugnak a filmben, de minek, ha érdemben semmit sem ér, sőt, kifejezetten öncélú lesz egy idő után. Egyébként nem is csoda, hogy a regény bestseller lett. Ehhez mérten volt egy hype is, ahogy illik, „A világsikerű könyv alapján”, „A regény, amely megrázta a világot”, és hasonló reklámszövegek, ami rendben is van, ha nem lenne az egész egy roppant sótlan, ízetlen krimi. A lány a vonaton olyan, mintha egy lelkes David Fincher rajongó rendezte volna, akiben ott a lelkesedés, a filmezéshez azonban már kevésbé ért. Néha fel-felcsendül a Holtodiglan hangulata, és stílusa, de ez fényévekre van attól, és igazából mintha egy vasárnap délután vetített tévéfilmet nézne az ember, melyben egymást követik az értelmetlen flashbackek, meg a súlyosnak beállított konfliktusok. Az érdektelen karakterekről, és az előre kitalált fordulatokról nem is beszélve. Aki megnézett háromnál több ilyen filmet, az másodpercek alatt összerak mindent. Ami nem túl előnyös egy olyan produkció esetében, ami misztikus, hideg, és kissé groteszk akar lenni.  Emily Blunt viszont baromi jó színésznő, ezt el kell ismerni. Tökéletesen hozza a szellemileg instabil, szürke kisegeret, ehhez mérten jól ki is van sminkelve, néha egy tízessel öregebbnek látszik eredeti koránál, ám alakítása egyszerűen nem méltó ehhez a felszínes filmhez. Nem mondom, hogy ebből az alapanyagból csodákat lehetett volna művelni, de egy tapasztaltabb, jobb rendező biztosan ki tudott volna belőle hozni minimum egy nézhető, érdekes dolgot. Mert azért tegyük hozzá, mostanában már jobban meg kell magát erőltetnie annak, aki egy ilyen sztorit akar úgy elmesélni, hogy az valóban üssön, és ne legyen teljesen átlátszó, klisés. Szóval pont olyan, mint amilyen A lány a vonaton lett. Ahhoz képest, hogy egyesek még Oscar-jelöléseket emlegettek a bemutató előtt, ez igencsak sovány teljesítmény.

6. Warcraft: A kezdetek (Warcraft)



Egy ősrégi mondás szerint videojátékból nem lehet jó filmet készíteni. Minden esély megvolt rá, hogy 2016-ban erre rácáfolnak, ráadásul duplán. Az egyik ezek közül a Warcraft volt, melyet az a Duncan Jones rendezett, aki a Hold című zseniális sci-fit is összehozta, és tényleg van tehetsége. Ebből a tehetségből sajnos a Warcraft-ban semmi sem látszik: rettenetesen sablonos, érdemi dramaturgban szegény történetmesélési katasztrófa, ahol nem lehet igazán együtt érezni a szereplőkkel, hiszen a forgatókönyv rosszul van megírva, és a filmet rogyásig megpakolták CGI-vel. Ami mondjuk legalább szép, de ennyi erővel a játékok átvezető videóinak a grafikájával is le lehetett volna forgatni az egészet. És ha még egy kerek történet lenne az egész, akkor talán azt mondanám, hogy oké, nem olyan rémes. Mondjuk nem is annyira az, tehát a hírénél azért valamicskét jobb, de az egyáltalán nem segít az összképen, hogy mint mostanában mindent, ezt is minimum több részesre tervezték, így a lezárt, „eleje-közepe-vége” recept helyett csak az elkapkodott narratívát, és a hiányérzetet kapja az arcába a néző a film végén. Folytatás meg nem lesz, legalábbis nem mostanában, sőt, talán soha. A Warcraft pénzügyi, illetve kritikai kudarc is egyben, bár a nemzetközi bevételek valamennyire megmentették a filmet, már most látni, hogy ez tipikusan egy olyan eset lesz, ahol a lehetséges második rész elkészítése kábé háromhavonta szóba kerül, de aztán végül úgysem lesz belőle semmi. Nos, a filmet látva a legtöbben valószínűleg ezt nem is bánnák annyira. 

5. Neon démon (The Neon Demon)



Mióta Nicolas Winding Refn Amerikában forgat, fokozatosan veszik ki belőle az az elemi, megfoghatatlan stílus, ami annak idején a Pusher trilógiát jellemezte. De említhetném az olyan remekműveit is, mint a Bronson, vagy első USA-beli filmje, a Drive – mindkettő zseniális, utóbbi miatt elvont filmes létére kifejezetten nagy reflektorfénybe került. Azonban azóta mintha nem találná önmagát. Vagy lehet, hogy velem van a baj. Már a Csak isten bocsáthat meg című opuson is majdnem felvágtam az ereimet, annyira untam, és annyira nem értettem az egészet. Szerencsére legújabb filmjével, a Neon démonnal kapcsolatban szerencsére nem éreztem ilyet. Viszont ennek ellenére is csalódás lett. Hihetetlenül felszínes, nincs mögötte igazi tartalom, a főhősnő csak sodródik az árral, nem igazán lehet érezni, hogy ez a sztori most szólna is valamiről. Persze az üzenet így is átjön a modellvilág kegyetlenségéről, és perverziójáról, kapunk is gusztustalanságokat rendesen, melyeknek egy része mintha még öncélú is lenne egy kicsit. Refn nem fogja vissza magát, és egy rakás szimbolikus dologgal tömi tele a történetet, megidézve az olyan kult-rendezőket, mint John Carpenter, vagy épp Jean-Luc Godard. Pszichológiai horror akar lenni, de valamiért mégsem működik. Ennél több kellett volna. Viszont más elemeiben dicséretre szorul, mert rendkívül jól eltalálták az audiovizuális stílust. Pulzáló lila, rózsaszín, vörös fények, Cliff Martinez szintetizátoros, retro-feelinges muzsikáival kombinálva, vizuális orgazmus az egész, egyszerűen tökéletes.  Még akkor is, ha a film egyáltalán nem az. 

4. Batman: Gyilkos tréfa (Batman: The Killing Joke)



Nincs olyan Batman rajongó, aki ne bokszolt volna levegőbe, mikor kiderült, hogy a Warner DC animációs filmekkel foglalkozó részlege mozgóképre adaptálja Alan Moore, és Brian Bolland klasszikus képregényét, a Gyilkos tréfát. A minden idők egyik legjobb Batman történeteként funkcionáló mű a legtöbb képregény-kedvelő nagy kedvence, őrületre hajazó rajzaival, képi világával, groteszk ábrázolásmódjával, és a Batman-Joker kapcsolat frappáns, velőtrázó bemutatásával együtt. Aztán mikor kiderült, hogy a rajzfilm munkálatait olyan, a DC alkotások terén tapasztalt emberek végzik, mint Sam Liu, aki évek óta készítget jobbnál jobb animációs produkciókat a stúdiónak, Bruce Timm, aki a klasszikus, 1992-es Batman: The Animated Series című kultusz-sorozat megalkotásáért is felelt, az ősidők óta a képregényiparban sertepertélő Brian Azzerello, mindenki boldogan nyugtázta, hogy ezt nem lehet elcseszni. Még a legendás Kevin Conroy-t, és Mark Hamill-t is sikerült megnyerni a produkcióhoz, akiknél jobban eddig senki se volt képes megszólaltatni a két ikonikus karaktert. Minden adott volt tehát egy sikeres produkció elkészüléséhez, hiszen a DC mostanában kifejezetten remek rajzfilmeket hoz össze: teljesen tisztában vannak egynémely képregények komolyságával, és animációs alkotásaik is inkább felnőttesek, tartalmasabbak, ezáltal pedig erősebbek, és emlékezetesebbek lesznek. Bátrak, annyi szent. A Gyilkos tréfa esetében az R-kategóriát is kiharcolták, sőt Amerikában még moziba is elvitték a filmet.

És ezek után vajon mi történt? Hát sikeresen elbaszták az egészet. A sikertelenséget persze nem a szinkronszínészekben kell keresni, hanem inkább az animációs stílusban. Egyszerűen kevés, amit prezentálnak, vannak pillanatok, ahol jól néz ki ugyan, és legalább fél tucatszor megidéződik a ’90-es évekbeli Batman rajzfilmsorozat, azonban mégis hiányoznak azok a mélységek, és árnyalatok, amiket megkövetelt volna ez a téma. Túl nagy a kontraszt az eredeti képregény, és a rajzfilm között. Egyébként is kezd már unalmassá válni a DC-s rajzfilmekben használt stílus, a Gyilkos tréfa pedig pont nem az a sztori, ahol ezt kellene erőltetni. Magyarul a lehető legmesszebb van a hagyományos szuperhőstörténetektől, melyekre még ez a stílus ráhúzható. Ez pedig sajnos csak a dolog egyik fele. A másik, hogy a Gyilkos tréfa csak az utolsó 45 percben adaptálja ténylegesen az eredeti művet, a film első felében egy teljesen új, eddig nem létező előzményt kreáltak az alkotók a sztorinak, amely Batman, és Barbara Gordon kapcsolatát boncolgatja. Ami nem mellesleg rettenetesen sótlanul van ábrázolva. Hiányzik a borongós, hátborzongató képi világ, hiányzik a rémület, a horror, és még ezer már apróság, amely miatt az összhatás is bőven elmarad attól, amit az ember elvárna egy ilyen műtől. Összességében egy valami hiányzik, de az rettenetesen: a hatás. A film nem nő fel úgy a feladathoz, ahogy kellene, egyébként pedig felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükség volt e rá, vagy hogy alkalmas volt ez az alapanyag arra, hogy mozgóképet csináljanak belőle. Mert vannak olyan művek, amelyek nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy más médiumokba ültessék át őket. Kár, hogy a Gyilkos tréfa is bebizonyította ezt magáról, ráadásul így. Fájdalmasan kár érte. 

3. Assassin's Creed



Ugyanaz a séma, mint a Warcraft filmnél. Az eredeti játékokat kiadó stúdió eldönti, hogy végre mozit készít a roppant sikeres alapanyagból, jön egy remek rendező (jelen esetben Justin Kurzel), neves színészgárda, akik mind-mind elmondják, hogy mennyire rajongói a film alapjául szolgáló videojátéknak, és hogy mennyire komolyan veszik a feladatot. Biztosítják róla a rajongókat, hogy ez az adaptáció más lesz, jobb lesz, mint az eddigiek, minden igényt kielégít majd. Aztán a végén ez is megy a levesbe, vagyis inkább a középszerű, és gyenge játékadaptációs bűzös, és unalmas mocsarába. Az Assassin’s Creed ott hibázza el, hogy egyszerre akar megfelelni a laikus nézőknek, és a széria rajongóinak is. Így a végeredmény egy igazi „két szék között a padlóra” képlet. A játékok rajongói azért utálják, mert a franchise mitológiája alaposan ki lett herélve, a többiek meg azért, mert alig fognak belőle megérteni valamit. Teljesen zavaros az egész az átlag mozi nézőknek. Az dicsérendő, hogy a film belesimul a játékok, könyvek, és képregények által már kialakított világba, és részét képzi a több évszázadot felölelő eseményeknek.  Arról nem is beszélve, hogy a film szinte teljes mértékben a jelenkori szálra lett felépítve, ami a játékokhoz hasonlóan teljesen szürke, semmitmondó, és steril. A múltbéli események csupán három jelenetből állnak, és ott sincs egy cseppnyi sztori sem. Inkább egy termék benyomását kelti az Assassin’s Creed, mint egy teljes értékű, igazi filmét. Csak azért készült, hogy tovább népszerűsítse a videojáték szériát, hogy aki eddig nem ismerte ezt a nevet, az a moziból távozva rögtön megvegye, és kipróbálja valamelyik epizódot. És persze miért ne, ezt is trilógiának tervezték, és ezáltal gyakorlatilag semmi sem történt ebben az „első részben”, külön poén, hogy mivel 2016 utolsó nagy buktája lett a produkció, így valószínűleg folytatások sem lesznek már soha. Kár érte, mivel tényleg ez a film lehetett volna az, ami hosszú évek után végre megtöri azt a bizonyos videojátékadaptációs átkot.

2. Jason Bourne



A lelkes rajongók, és talán maga a stúdió is hosszú évekig szekírozták a Paul Greengrass-Matt Damon párost, hogy hozza vissza a 21. század egyik legnépszerűbb titkos ügynökét, Jason Bourne-t. Egy ideig sikertelenül, azonban szép lassan megtört a jég: a „Sosem térünk már vissza ehhez a franchise-hoz” kijelentéstől eljutottak a „Majd ha lesz egy jó sztorink”-ig, végül mindketten engedtek a csábításnak, és A Bourne-hagyaték felemás fogadtatása után újra csatasorba állították Jason-t, majdhogynem 10 esztendő után. A Bourne-trilógia egy kerek, egységes egész volt, egy lezárt történet, melybe veszélyes belerondítani, szóval valóban elég nyomos indokok kellenek ahhoz, hogy folytatást készítsenek neki az eredeti figurával, de mivel manapság jobb indok nem létezik a kövér bevételeknél, megszületett a Jason Bourne, egyúttal listánk második helyezettje. Bourne már minden titokra fényt derített, lehullatta a leplet múltjáról, megtudta az igazi nevét, lebuktatott egy szupertitkos CIA programot, stb, stb, szóval mindenkit megbüntetett, akiket kellett. Így tehát az új résznek már másról kellene szólnia, ennek ellenére nem mert újítani, és már sokadik alkalommal vetette be azt, ami már előtte háromszor sikerült, negyedszerre azonban csorbát szenvedett szinte minden. Láttuk már ezt korábban ezerszer, jobban is, ugyanazokra a sémákra építkezik, vannak látványos bunyók, autósüldözés, akció-akció hátán, de ezek nem mutatnak fel semmi egyediségek, és inkább egy best off-válogatásra hajaz. És még mintha Matt Damon is félgőzzel csinálná végig az egész filmet, unottan, faarccal verekszi át magát egyik akciójelenetből a másikba, megint bosszú akar állni, és megint kemény. De ez már közel sem olyan érdekes, és izgalmas, mint első három alkalommal. Látszik mind rajta, mind Greengrass-en, hogy eredetileg egyikük sem akarta ezt a filmet, ez pedig kőkemény rányomta a bélyegét a kész filmre. Ami ezért fáradt, unalmas, de legfőképp borzalmasan rutinos lett, és erőltetett. Pedig lenne hová vinni ezt a szériát, hiszen rengeteg kérdés felmerült már ebben a filmben is, amit jó lenne később kibontani, akár Bourne-al kapcsolatban, de majd meglátjuk. Jelenleg viszont ezért kár volt még egy menetre visszahozni őt. 

1. X-Men: Apokalipszis (X-Men: Apocalypse)



Az „arany érmes”. Hihetetlen, hogy a X-Men filmek legutóbbi tagja, az Apokalipszis pont attól a Bryan Singer-től származik, aki annak idején a nagy képregényadaptációs mánia egyik elindítója volt, bővebben pedig a legjobb X-Men filmek, az X-Men – A kívülállók, az X-Men 2, és az X-Men: Az eljövendő múlt napjai megalkotója. Bosszúállók ide, vagy oda, az X-Men franchise sosem azért volt jó, mert tele volt szórva profi effektekkel, és dollármilliókat kóstáló trükkökkel, épp ellenkezőleg. Nem látványközpontúságával hódított, hanem azzal, hogy CGI orgia helyett elsősorban a karakterekre fókuszált, és a történetre, melynek témái könnyen rávetíthetőek a valós világunkra is, ha már kirekesztésről, és az ismeretlen felé érzett frusztrációról van szó – ezért bújtuk a képregényeket, ezért szerettük a belőlük készült mozgóképes adaptációkat is. Az Apokalipszis pedig – bármennyire meglepő – szakít a Singer-i hagyományokkal, és feláldoz mindent a látvány hálás, ámde néha kifejezetten lelketlen oltárán. Ha úgy vesszük, végülis helyreállt az egyensúly: az, aki megcsinálta a legjobb X-Men filmeket, most megrendezte a legrosszabbat is.

Ennek a „mindent a látványért” felfogásnak pedig leginkább a karakterek isszák meg a levét. Az eljövendő múlt napjai több idősíkot magában foglaló, számtalan kisebb-nagyobb figurát kiválóan mozgató narratíváját egy tökéletesen üres, semmilyen történettel rendelkező valamire cserélték, a cselekmény pedig igazából több problémát szül, mint amennyit megold. Eltekintve a vicces ténytől, hogy a karakterek az idővonal szempontjából húsz éve ugyanúgy néznek ki, sajnálatos módon nemcsak hogy nem öregedtek semmit sem, jellemükben is nagyjából ugyanolyanok maradtak. A Xavier-Magneto páros gyakorlatilag ugyanott tart, mint az előző öt filmben, előbbi igyekszik meggyőzni magát, és fémet uraló barátját, hogy a rengeteg rossz tett ellenére van még benne jóság, utóbbi meg folyamatosan vívódik ezen két oldal között, egyébként teljesen kiszámítható módon, ugyanakkor mégis Magneto tragédiája az egyetlen igazi súllyal rendelkező monumentum ebben a filmben. Apokalipszis másik három lovasa nagyjából „csak mert” alapon szegődik a világ első mutánsa mellé, a játékidő nagy részében ácsorognak csupán, vagy pózolnak valami vagány beállításra várva. A főgonosz pedig nemcsak teljesen súlytalan, hanem borzalmas nevetséges is. Az Apokalipszis sokat markolt, keveset fogott. Sajnos azt a szintű epikus hangvételt, amit a koncepció, és a sztori megkövetelt volna, nem sikerült megragadni. Nem is csoda, hogy a Fox nemrégiben azt kezdte el pedzegetni, hogy az X-Men filmes univerzum teljes rebootolásán gondolkodnak. Ennyire azért nem borzalmas a helyzet. Bőven fel lehet innen még állni, ahogy korábban is megtette már ez a franchise.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
950 Ft
-32%
950 Ft (-32%)
650 Ft
950 Ft
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok)
Valhalla, jövök mááááár!!!
Stranger Things: Második évad (Stranger Things: Season Two)
Üdv újra a '80-as években!
A múmia (The Mummy)
Egy mumifikált tetem teljes meggyalázása.
The Defenders
Bosszúállók, kicsiben.
Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049)
A nagy lánggal égő csoda.